A Műcsarnok aktuális, Egy város entrópiájáról című tárlatáról nemrég írtam elemző összefoglalót, a kiállítás azonban olyan újabb színfolttal bővült, amelyről ismét érdemes beszámolni. Az intermedialitás jegyében ugyanis a tárlat minden szerdán specifikus filmvetítésekkel is kiegészül, amelyek filmklub jellegű sorozattá állnak össze. (A program itt található meg.) A specifikusságot nem az alkotások újszerűsége, hanem az a sajátos értelmezési keret szolgáltatja, amelyben a filmek megjelennek, ez pedig nem más, mint a térbeliség problematikája. A vetítéssorozatot – melyet Készman József és Rózsás Lívia kurátorok, illetőleg a filmklub szerkesztője, Cieklinski Sándor állítottak össze – meghatározó szerkesztői elv jó eséllyel formálhat meg a válogatás nézőjében egy olyan metanarratívát, amely az egyes filmeknek egymással, illetve a kiállítás anyagával való relációját rendre szabályozza, ritmizálja. Az alábbiakban magam is ez alapján, a térbeliség szempontja felől fogom szemügyre venni a kiállítást kísérő sorozat nyitó darabját.

Első alkalommal az uruguayi rendező, Rodrigo Plá legismertebb alkotása, A zóna (La Zona. 2007) került terítékre. A film egy igen intenzív társadalmi érzékenységgel megrajzolt szociofikció. Valahol Mexikóvárosban járunk, és az expozícióban a teljes látómezőt betöltő favela-dzsungelről szűk totálra vált a kép: egy steril falansztervárost emel ki. Ez maga a Zóna: egy olyan autonóm közösség, város a városon belül, ahol a társadalmi elit a saját törvényei szerint éli mindennapjait. Két térre, a nyomor és a luxus terére épül tehát a film, s ezek minden létező módon eltérnek egymástól, hiszen két gyökeresen eltérő kulturális közegről, két teljességgel idegen valóságról van szó. Az ábrázolás kellően naturalisztikus, Plá megfelelő vizuális érzékenységgel választja el egymástól a két különböző életszférát: míg a favelák nyomornegyedét szennyes és csatakos utcákat mutató, gyorsan váltakozó képsorokkal mutatja be, addig a Zónának a szegénynegyed lakói számára megfoghatatlan, elérhetetlen világát hideg, kimért, kontemplatív képekkel tárja a nézők elé. Azonban A zóna terei túlmutatnak saját abszolút értékükön, a két tér között húzódó választóvonal nem pusztán fizikai természetű. Olyan szimbolikus korlát ez, amely a filmben az egyik főszereplő határsértő tevékenységében nyilvánul meg.

A két világ között húzódó határ gyakorlatilag áthághatatlan mindaddig, míg egy vihar alkalmával néhány nyomorgó suhanc be nem szabadul a Zónába. Rabolnak, gyilkolnak, majd végül maguk is áldozatokká válnak. Utoléri őket a Zóna bosszúja. Maga a cselekmény azonban csak egyfajta díszletként funkcionál, a valódi hangsúly arra a határsértő aktusra esik, ahogyan Miguel, a nyomornegyedből származó egyik siheder, a számára tiltott övezetbe hatol. (Voltaképpen ezért is kell majd elpusztulnia.) A Koldus és királyfi felemás megvalósulása ez: az elcserélt gúnya helyett Miguel egy idegen világ bőrébe kényszerül burkolózni, mégpedig úgy, hogy aztán az ő és a Zóna-valóság húsa egymásba fordul, összeolvad. A favela-valóság Miguel személyében konkretizálódik, a Zónarealitás pedig az őt üldözőkében. A Zónalakók számára azért olyan veszélyes a szutykos utcakölykök felbukkanása, mert általuk egy idegen világ tör be a privát valóságukba, egy olyan világ, amely szerintük mind egzisztenciális, mind pedig kulturális minőségében alacsonyabb értékrendet képvisel. (Ez a hierarchikus rend csak még tovább bomlik, miután a külső, rendfenntartó hatóságok is átlépik az említett választóvonalat.)

Az ábrázolt társadalom tehát hierarchikus kasztrendszerbe tömörül, s ezek a kasztok egyfajta feltételezett etikai és kulturális mérce alapján szegmentálódnak. Mindkét réteg (a nyomornegyedek, illetve a Zóna lakói) szimbolikusan használt terein keresztül határozza meg saját magát. Ugyanakkor pontosan az derül ki, hogy a vélt erkölcsi különbözőség elve a legkevésbé sem tartható, hiszen a Zónán belüliek ugyanolyan vadállatias tetteket követnek el, mint a rettegett kintiek, ugyanolyan kegyetlenséggel gyilkolnak akkor, amikor a másik kaszt tagjai az érdekszférájukba hatolnak.

A fentiekben szóba hozott két tér mellett egy sokkal rejtettebb, harmadik szféra, mégpedig a Zónát totálisan megfigyelő CCTV-rendszer virtuális tere is megjelenik a filmben. Nagyon fontos ennek a kvázi-térnek a jelenléte is, amely a megfigyelő kamerák optikáján, illetve a képernyőkön keresztül artikulálja saját autokrata pozícióját, hiszen virtualitásában is formálja a narratívát, befolyásolja az események zajlását. (Markáns, cselekményt befolyásoló szerepet az üldözések során, illetve a járőrök mozgásának irányításában játszik.)

Bár ezen a társadalmon belül világosan érzékelhető a rétegzettség, a diegézis szintjén ez mégsem jut érvényre. Míg az ábrázolt terek a történet szintjén hierarchikus kasztok szimbólumai, addig ez a viszonyrendszer a narratíva szintjén nem érzékelhető. Nincsenek egymásba forduló, koncentrikus terek, nincsen transzgresszív narratíva. Ez azért olyan sajnálatos, mivel a rendező egy ilyen típusú, csavarosabb elbeszéléstechnikával sokkal árnyaltabb művet hozhatott volna létre. A különböző társadalmi státusszal bíró terek, ha eltérő eredménnyel is, de minduntalan rákövülnek Miguel testére. A különbség pusztán annyi, hogy míg saját univerzumában a szubjektum uralja és szervezi a tér húsának fiziognómiáját, addig a terra incognita burjánzó daganatként végül is elnyeli és elpusztítja a szubjektumot. Ezt az összetett viszonyt A zóna egy elég egyszerű, lineáris narratívával jeleníti meg, a taglalt egzisztenciális probléma kizárólag a szereplők interakcióiban, illetve vizuális metaforák formájában nyilvánul meg. Pedig a történetmondás számos érzékeny eszköze a direktor rendelkezésére állhatott volna a kiazmatikus összeolvadás és elidegenedés ábrázolásában (gondoljunk csak a metaleptikus határátlépések technikáira).

Összegzésképpen elmondható, hogy A zóna plasztikusan illeszkedik az Egy város entrópiájáról című tárlat koncepciójához: arra világít rá, hogy a szubjektum kulturális, társadalmi és egzisztenciális önértése elválaszthatatlan közvetlen környezetétől.

 

Hozzászólások

hozzászólás