Szűk Balázs: Már rég nem olvashatunk téged rendszeresen jelentkező publicisztikákban, igaz, különös műfajú könyveid sorra jelentek meg. Sikerrel. Sőt, a reklám és marketing horizont is beszívott egy időre. Mondhatjuk, hogy jelenlegi, állandó munkahelyed a Werk Stílus, Film és Írás Akadémia, amelynek művészeti vezetője vagy?

Réz András: Nem tudom, minek tituláljam magam, igaz, nem is töröm rajta a fejem túl sokat. A Werk családi vállalkozás, szívügy, küldetés. A „művészeti vezető” elegáns cím. Valójában tanítok a Werkben, mindenféle kreatív feladatokat oldok meg, szövegeket írok, beszélgetést vezetek, de ha kell, anyagbeszerző és szállító is vagyok. Kötet? Talán nyáron lesz időm dolgozni rajta. Publicisztikát pedig akkor ír az ember, ha felkérik rá. Amúgy meg csinálok én mindent, legföljebb nem látszik annyira, mint amikor ez még a képernyőn zajlott: előadásokat tartok, moderálok, filmbevezetőket mondok, whiskyt kóstoltatok, megnyitok, játékot szerkesztek/vezetek, mesekönyvet fordítok, forgatókönyvek születésénél segédkezem, szakdolgozatírókkal konzultálok, zsűrizek. Mit tudom én… Unalmasnak semmiképp nem mondható.

01

Sz. B.: A ’80-as években az elsők között voltál, aki elméleti tudósként komolyan foglalkozott a műfaji filmek tipológiájával (katasztrófafilm, sci-fi, western, kalandfilm, melodráma stb.). Honnan volt ez az elhivatottság? Király Jenő tanítványnak tekinted magad?

R. A.: Nem csupán Király Jenő tanítványának tekintem magam: ténylegesen a tanítványa voltam/vagyok. Úgy 22 éves lehettem, amikor egyszerre jártam Király Jenő és Bíró Yvette óráira. Nekik köszönhetem a film iránti súlyos függőségemet. Elhivatott viszont nem vagyok. Csak kíváncsi és kötekedő. Úgy gondoltam – és máig úgy gondolom ‒, hogy mindig arra kell rákérdezni, amire mások nem szoktak. Még ha botrányos is. Tudom jól, hogy az akadémiai karriereknek nem ez a képlete, de nem is biztos, hogy én erre vágytam. Azt hiszem, engem erősebben foglalkoztat a közönség, az a kultúra, amelyben a művek születnek, és amelyben befogadják őket. Nem gondolom, hogy a film pusztán esztétikai módon megközelíthető lenne. Kitanultam a forgatókönyvírást. (Még írtam is.) Érdekel a filmek gazdasági, technológiai környezete. Erősen foglalkoztat, hogy egy kor tudása, szellemi és tárgyi divatjai, görcsei, félelmei és örömei hogyan szivárognak át a populáris vagy rétegművekbe.

Sz. B.: Több éve fut a Művészetek Palotája vetítőtermében, félévi váltással tematikus sorozatod. Hogyan történt a felkérés, mennyiben kaptál szabad kezet? Hogyan épül fel egy átlagos filmklub?

R. A.: Lassan négy évtizede, hogy először vezettem filmklubot. Aztán eljött az idő, amikor ez már nem tűnt olyan fontosnak. Kezdetben home videón, aztán a világhálón szinte minden film hozzáférhetővé vált. Nem sokra rá a vélemények is. Minden elképzelhető vélemény. Amikor 2012-ben a Művészetek Palotája felkért, hogy vezessek filmklubot, tele voltam kétségekkel: kit érdekel egy film, amely néhány kattintással elérhető? És kit érdekel még mások véleménye? Hiszen a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van. Amikor az első sorozatunk (Fábri Zoltán) elindult a Körhintával, görcsölő hassal és remegő végtagokkal vártam, eljön-e bárki is. Ez ugyanis nem ingyenes filmklub. Egy mozijegy árát ugyanúgy kifizetik a nézők, mintha egy friss mozifilmre ülnének be. Eljöttek. És azóta is minden második hétfőn ott ül a teremben 50-60 ember, néha több is, hogy együtt nézzenek meg egy-egy filmet, és utána megbeszéljék, mit éltek meg, mi történt velük.

02

Sz. B.: Eddig milyen sorozatokat állítottál össze, milyen koncepcióval?

R. A.: Fábri után Makk Károly következett, majd furcsa sorozatok, amelyek olyan magyar filmeket fogtak össze például, amelyekben a zenének (Dalolva szép az élet), a táncnak (Csak egy tánc volt) vagy éppen a meztelenségnek (Leplezetlenül) volt önmagán messze túlmutató jelentősége. Volt egy sorozatunk (Ilyenek voltunk), amelyben azt vizsgáltuk, milyen nemzeti identitáskép jelenik meg a filmjeinkben. A koncepció nem volt túlságosan bonyolult. Még emlékszem, amikor zsenge tudományos munkatárs voltam a Filmtudományi Intézetben, egyik nap Papp Sándor, az intézet igazgatója magához rendelt. Gyomorideg. Mi lesz ebből? Az lett, hogy felkért, a hamarosan nyugdíjba vonuló archívumvezetőtől vegyem át a munkát. Volt rá két hetem, miközben csak roppant halvány elképzeléseim voltak arról, hogy a filmtörténeti kutatásokon kívül milyen munka is folyik ott. A távozófélben lévő archívumvezető két héten át mesélte, kire lehet számítani, és kire nem. Kik a bajkeverők, kik lojálisak, kik a lógósok, hogy kevés a pénz… Az utolsó napon még megpróbáltam valami súlyosabb elvi útmutatást kicsikarni belőle. Erre azt mondta: „a magyar film mindenek előtt”. Mivel a magyar film világjelentőségét illetően voltak kétségeim, megkérdeztem: „Miért?” „Mert rajtunk kívül senkinek nem ügye”. És ez így is van. A magyar filmhez nekünk van a legtöbb közünk. Akár jó, akár rossz, a mi kultúránkból születik. És ezért egyetlen más országtól sem várhatjuk el, hogy helyettünk törődjön velük. Velünk.

A koncepció nagyjából így festett: végy egy magyar filmet, vizsgáld meg a kort, a környezetet, amelyben született, aztán nézd meg, és meséld el, itt és most miként működik benned.

SZ. B.: Kik járnak a rendezvényekre? Mennyire az irányítás, és mennyire a szabad disputa vezérli a sokszor éjszakába nyúló szellemi utazásokat?

R. A.: A filmklubnak van egy elkötelezett magja. Ezek olyanok, hogy képesek készülni az aktuális filmekre. Van, aki a világhálón meg is nézi. Aztán a filmklubban is. Hihetetlen részletekre figyelnek fel. Vannak, akik egy-egy filmre jönnek el. Az ő kedvükért minden alkalommal elmondom a Harcosok klubja nyolcadik szabályát: „ha ma este jársz itt először, bunyóznod kell”. És tényleg. A film előtt adok néhány megfigyelési szempontot, hogy valami konkrét dologgal tudjuk elindítani a beszélgetést. De ez csupán segédeszköz. A lényeg valóban az, hogy mindenki elmondhassa a maga értelmezését. A gondolatok analóg és egyidejű megosztása. Kritikát nem fogalmazunk meg, még akkor sem, ha a jelenlévők fölfedezik a filmben a hibákat. Mert még az sem biztos, hogy azok a bizonyos hibák olyan meghatározóak lennének. Ezek egészen izgalmas és inspiráló beszélgetések. Nekem sokat adnak. Sajnálom, hogy mindig nekem kell a végén bejelentenem, hogy mindjárt tizenegy óra, a MÜPA zár. Irányítani nem szükséges. Inkább egyfajta vitavezető vagyok, aki kérdéseket tesz fel. A vélemény szabad. És ebben a csapatban senki nincs, aki a véleményét rá akarná kényszeríteni bárki másra. Szóval nem szivárog be közénk az a hatalomipari téboly, amely állandóan arra törekszik, hogy jelen legyen az ágyunkban, a fazekunkban, az eszméinkben.

 

 

Hozzászólások

hozzászólás