Naplemente, New York, hidak, New Orleans jazz ‒ röviden így lehetne összefoglalni a nyolcvanéves Woody Allen legutóbbi alkotását. Aki már látott Woody Allen-filmet, az nehezen tud elvárások nélkül beülni egy következőre. A Café Society (2016) viszont olyan érzést kelthet a rendező filmjeit alaposabban ismerő közönségben, mintha saját életművéről akart volna összefoglalót csinálni. Mintha meg akarta volna rendezni a tipikus „Woody Allen-filmet”. Az alkotás gyakorlatilag az összes eddigi filmjének kliséit felsorakoztatja, legyen szó szerelmi három- illetve sokszögről, New York utcáin való andalgásról, vagy zsidó családok sorsáról.

01

Vannak filmek, amelyek fordulatos történetvezetésükkel, izgalmas cselekményükkel ragadják meg közönségüket. Vannak filmek, ahol a színész és rendező bámulatos összhangra találva tudja megeleveníteni nézőik számára az adott karaktert. Vannak filmek, amelyek pontosan azzal hoznak újat, hogy új megvilágításba helyeznek egy korábban már ismert dolgot. Ez a film nem ilyen. Ennek a filmnek hangulata van. Ez a film egy életérzés. Nem akar sem többet, sem kevesebbet. Nem akarja bemutatni a bemutathatatlant, nem keres igazságokat, nem boncolgat fontos kérdéseket. Hangulata van, ahogy a lenyugvó napnak. Egy másik helyszínen, más szereplőkkel, de ugyanazokat a történeteket meséli el Woody Allen a Café Societyben, amelyeket mindig is mesélt. A díszlet lehet csillogó, a szereplők lehetnek világsztárok, a történet a nap végén mindig ugyanaz. Woody igazából kegyes nézőihez. Nincsenek drámák, nincsenek feloldhatatlan ellentétek, nincs tragédia. Megengedi nézői számára, hogy beüljenek abba a rendezői székbe, ahonnan rezignált humorral, már-már szatírába illő komikummal, egyszerű derűvel lehet figyelni, ahogy peregnek az események. Nem hökkenünk már meg semmin, nem zaklat már fel semmi. A régi szerelmek visszatérése jelent csupán némi felkavaró élményt, de ezek a hullámok is gyorsan elülnek.

A történet központi figurája Bobby (Jesse Eisenberg), aki egy New York-i zsidó család legfiatalabb sarja. Habár a család a tagok foglalkozását nézve elég széles skálán mozog, Bobby mégsem találta meg számítását apja mellett, s úgy dönt, szerencsét próbál Phil bácsikájánál (Steve Carell). A nagybácsi vonakodva ugyan, de mégis maga mellé veszi a fiút, aki így nem csupán a hollywoodi sztárok világába csöppen bele, hanem egy szerelmi háromszög (vagy inkább sokszög) is további bonyodalmakat sző életébe. Balszerencséjére beleszeret Phil bácsi titkárnőjébe, a gyönyörű Veronicába (Kristen Stewart), aki történetesen a házas Phil bácsi szeretője.

02

A rendező hangján szóló narráció egy azok közül a stílusjegyek közül, amelyek annyira jellegzetessé teszik Allen filmjeit. Ebben az esetben a fiatal Bobby sorsát végigkövetve nemcsak a hollywoodi sztárvilág ’30-as évekbeli fényűző életébe, a café society működésébe nyerhetünk bepillantást, hanem fanyar kritikát is kapunk róla. A felszínességet kéri számon Veronicán, aki régebben ugyanúgy idegenkedett ettől a világtól, mint ő. Most pedig szerves része lett, gyökeres ellentéte annak, ami korábban volt, ami igazából mindkettőjüket összekötötte. Ő volt az, aki megmutatta Bobbynak, hogy a csillogó kávézók és bárok világán túl létezik egy őszintébb arca is a városnak. A nercbundák és koktélok egy felszínes, olcsó pletykákon szórakozó világ ürességét hivatottak színessé tenni.

Színessé, mégpedig arany fényben csillogóvá. A film közben gyakorlatilag végig olyan érzése van a nézőnek, mintha minden egyes jelenet a nap alkonya felé közeledve, az aranyórában játszódna. (Talán maga a rendező is úgy érezheti, hogy élete aranyórájába lépett?) Sárgás fény lengi be a szobabelsőket, az irodákat, de még sokszor az utcák, éttermek, bárok domináns megvilágítása is ilyen. Mindehhez néhol ragyogó kék, fémesen csillogó ezüst vagy épp fekete-fehér kontraszt párosul. A végletekig részletekbe menően, alaposan megkomponált belső (és külső) terekkel, aprólékosan kidolgozott beállításokkal remek vizuális élményt kínál a film.

03

Habár a film nem bővelkedik humoros szócsatákban, fordulatos párbeszédekben, egy-egy jelenetnél nem marad rezzenéstelen a közönség arca. A humor forrása azonban nem a verbális viccekből fakad. Például nehezen komolyan vehető az a jelenet, amikor Bobby egy örömlány szolgáltatásait készül éppen igénybe venni. A lány több órás késéssel érkezik, gyakorlatilag már az egész szálloda tud érkezéséről, ráadásul még az is kiderül, hogy teljesen „pályakezdő”. Nehéz eldönteni, hogy mikor csap át szánalomba a helyzetkomikum. Hasonlóképp fejéhez kap az ember, amikor a hirtelen természetéről ismert Ben bácsi (Corey Stoll) egy ház alapjaiba betonozza be soron következő áldozatát, amihez pedig a ’30-as évek sanzonzenéjét kapjuk kísérőül.

A film különlegessége, hogy a rendező most forgatott először digitális technológiával, s ahogyan ezt egy Cannes-i sajtótájékoztatón megjegyezte, számára semmiféle gondot nem jelentett az átállás. A celluloid elhagyása az ő esetében semennyire sem befolyásolta a rendezői gondolkodást. Azt a rendezői gondolkodást, amely Vittorio Storaro kamerájával és operatőri bravúrjával szinte képeslapra illő kompozíciókkal adja vissza a korszak hangulatát. Melyhez olyan könnyedséggel passzol a filmet szinte az elejétől a végéig kísérő jazz, hogy igazából szinte csak a dalok közti szünet tűnik fel, olyan szépen simul a történet alá.

Habár a lassan csordogáló történet, a mellékszálként futó gengsztersztori nem fogja a székbe bilincselni a nézőt, de a mesterien megkomponált beállítások, a különös alapossággal kidolgozott helyszínek és a film hangulata mindenképp. Világmegváltást nem ajánl ez a film, de egy kellemes naplementében andalgós délutánt mindenképp szerezhet az arra kedvet érzők számára.

 

Hozzászólások

hozzászólás