A magyar műfaji film ritka jelenség, a minőségi magyar műfaji film pedig főleg az. Bár a Magyar Nemzeti Filmalap felállásával a zsánerdarabok is újból lehetőséget kaptak (Coming out [Orosz Dénes, 2013], Megdönteni Hajnal Tímeát [Herczeg Attila, 2014], Swing [Fazekas Csaba, 2014]), e filmek többsége a romantikus vígjátékok egyébként is népes táborát gyarapította (gondoljunk csak arra, hogy Sas Tamás a szűkös időkben, állami támogatás nélkül forgatta le a világ első 3D-s romkomját). Vannak azonban sokkal inkább elhanyagolt műfajok a magyar filmben, így továbbra is várat magára például a thriller vagy a horror műfajának igazán úttörő meghonosítása. Az akciófilm hasonlóan járatlan zsáner hazánk mozgóképtörténetében. Az elmúlt bő húsz évben gyakorlatilag egyetlen klasszikus felépítésű akciómozit termelt ki a hazai filmgyártás, Horváth Csaba Európa Expressz (1998) című filmje azonban inkább elrettentő példa volt, mintsem egy népszerű műfaj sikeres átemelése magyar közegbe.
A klasszikus zsánerfilmként aposztrofált Európa Expressz után az Árpa Attila által rendezett Argo (2004) igyekezett folytatni a magyar akciófilm megteremtésének feladatát, Horváthtól eltérően azonban Árpa a zsáner tipikus elemeit több helyen túlhajtotta, karikírozta, egyszerre használva ihletforrásként Guy Ritchie virtuóz formanyelvű, klipesztétikával operáló gengsztertörténeteit és Steven Seagal B-kategóriás ámokfutásait. Az Argo megkerülhetetlen kultfilmmé nőtte ki magát az évek során, de ez egyáltalán nem a sablonos történetnek vagy a finoman szólva sem biztos kezű rendezésnek volt köszönhető: Árpa és stábja érzékletesen tapogatta le a magyar társadalom kisstílű bűnözőinek viselkedésmintáit, szokásait, nyelvhasználatát és szőtte bele ezeket a tipikusan „suttyó”, együgyű karaktereket egy hollywoodi blockbusterekre hajazó narratívába. Az Argo emellett a színészi munkának köszönheti fennmaradását: Kovács Lajos, Scherer Péter, Oszter Sándor és Bicskey Lukács ikonikussá vált karaktereket játszottak.
Az Argo folytatásának elkészültét a korábbi filmfinanszírozási rendszer bedőlésén túl jogi bonyodalmak is nehezítették, s így több mint tíz évet kellett várni arra, hogy Árpa alpári gengszterosztaga újra berobbanjon a mozivászonra. A stáb előtt két út állt a második rész készítésekor: ugyanazt a célközönséget megcélozva az elődhöz kísértetiesen hasonló filmet forgatnak, amely az első darab népszerű elemeiből (jelen esetben az akciójelenetek, a trágárság, a robbanások és a one-linerek) nyújt sokkal többet, vagy pedig egy egészen más stílusú művel jelentkeznek, mely az elődtől különböző alapkoncepcióval bír, mégis megtartja annak hangulatát. A készítők végül mindkét irányba elindultak. A 2004-es előzményhez képest sokkal több a speciális effekt, az akció, a trágár szöveg és a – nincs rá találóbb kifejezés – suttyóság a játékidő 95 perce alatt. Az Argo 2 azonban több, mint pusztán önismétlés, és jócskán többet nyújt az olyan félresikerült és az első részt szinte változatlanul újramondó folytatásoknál, mint amilyen az Üvegtigris 2. (Rudolf Péter, 2006) vagy külföldi viszonylatban például a Másnaposok 2. (The Hangover – Part II. Todd Phillips, 2011). Árpa Attila neve feltehetően azért szerepel a korábbi forgatókönyvírók (Huszár Péter, Trunkó Bence) mellett, mert ő volt a felelős azért, hogy az Argo 2 pastiche-filmként, valamint harsány utaláshalmazként, easter eggek és intertextek gyűjteményeként funkcionáljon. Erre az alkotói stratégiára már a történet alapján könnyű következtetni, a film első jelenete pedig ennek a befogadási módszernek ágyaz meg (a játékidő harmadik percében például a Mortal Kombat című videojátékot idézik meg szinte észrevétlenül a készítők).
A római mitológia helyett ezúttal az informatika és a japán technológia adja az egyébként hasonló sémák mentén szerveződő történet bonyodalmát: Balog Tibit (Kovács Lajos) és bandáját (Kiss József – Tyson; Scherer Péter – Bodri; Bicskey Lukács – Pszicho) a világ első floppy lemezének megszerzésével bízza meg a Fekete Lótusz fedőnevet viselő magyar származású nindzsa, János szan (Kulka János minden pillanata felejthetetlen). A kisstílű alvilági alakok dolgát azonban egyszerre nehezíti a japán üzletember lánya, aki klasszikus femme fatale karakterként van jelen, vagy épp a bosszúszomjas Hangyás Dzsoni, aki öccse tíz évvel ezelőtti halála miatt szeretne elégtételt venni Tibin és társain.
A hagyományos értelemben vett protagonisták ezúttal szinte teljesen hiányoznak a filmből, nincs tehát szimpatikus történész, vagy épp a showbizniszből menekülő fiúbanda-tag. Az általuk keltett űrt a Bán János által alakított matematikatanár hivatott betölteni, aki az információs technológiák útvesztőiben segíti az önjelölt gengszterek munkáját. Így aztán az első részhez képest sokkal több a helyzet- és jellemkomikum, melyek alapja általában a figurák tájékozatlansága. Árpa és alkotótársai pedig minden korábbinál messzebb mennek, legalábbis ami a politikailag inkorrekt poénokat illeti: a hősök meggyalázzák a Szent Koronát, a japánokat ért atomtámadásokkal viccelődnek, és sok rasszista poén is elhangzik, miközben időről időre előkerül egy-egy direkt utalás a ’90-es és a 2000-es évek akciófilmjeire. Így Oszter Sándor Sir Sean Connery börtönjeleneteit idézi meg A Szikla című filmből (The Rock. Michael Bay, 1996), de ismét találunk hivatkozást a Guy Ritchie-életműre, sőt, a távol-keleti vonalnak köszönhetően a szamurájfilmek is terítékre kerülnek.
És hogy mindezek után miért nem lett Árpa Attila mégsem a magyar Tarantino? Az Argo 2 filmtörténeti utalásrendszere és a benne használt intertextek olyanok, mintha az alkotók szorgos diák módjára mondanák vissza a bemagolt anyagot, jelen esetben az akciófilmes zsáner elmúlt húsz-huszonöt évét. Saját szerzői gondolatok híján a végeredmény így nem egy koherens, újszerű univerzum lesz (mint Tarantino esetében), hanem egy önmaga paródiájába hajló pastiche. Ez az élmény azonban jól illeszkedik az alkotói attitűdhöz, hiszen a filmnek egyetlen pillanatát sem lehet komolyan venni. Hogy is lehetne, amikor a cselekmény tetőpontján egy gémeskúton vívott szamurájkard-párbajt láthatunk?
Az Argo 2 azonban így is üdvözlendő darab, hiszen hazai akciófilm eddig még nem eresztette össze a magyar rögvalóságot a távol-keleti esztétikával és harcművészettel, főleg nem ilyen technikai színvonalon. A film annak ellenére, hogy kevesebb állami támogatásban részesült, mint a sokkal rövidebb és egyszerűbb utómunkálatokat igénylő Megdönteni Hajnal Tímeát, hollywoodi akciófilmekhez hasonló színvonalú látványvilágot prezentál. A jól sikerült speciális effektek mellett Christoph Vitt operatőri teljesítménye és a két vágó, Király István és Politzer Péter munkája is közelíti a nemzetközi technikai színvonalhoz Árpa filmjét, sőt, a formanyelv sokszor hozzájárul a pastiche-jelleg hangsúlyozásához is (osztott képernyő, erős stilizáció, gyors vágások). Így a továbbra is fennálló rendezői bizonytalanságok és ütemtévesztések kevésbé feltűnőek, a stílusos kamerakezelés és vágás (a színészi jelenlét mellett) egyben tartja a filmet.
Azonban annak ellenére, hogy több ponton érezhető az újító szándék az alkotók részéről, az Argo 2 leginkább az első rész rajongóinak jelenthet tartalmas szórakozást. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nem történt komolyabb változás az eltelt tíz évben: Balog Tibi bandája jön, lát, káromkodik és robbant, az eredmény pedig ismét egy vérbeli magyar akciófilm.