Ridley Scott napjaink egyik legsikeresebb rendezője és producere. A nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven, 2005), a Gladiátor (Gladiator, 2000), az Amerikai gengszter (American Gangster, 2007) vagy A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down, 2001). Bár nagyrészt történelmi témájú filmekkel foglalkozik, legkedveltebb filmjei között szerepel három science-fiction is: a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982), A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979), valamint az ehhez készült előzményfilm, a Prometheus (Prometheus, 2012).

1

1979-ben Scott megrendezte A nyolcadik utas: a Halált, és ezzel a sci-fi történelem egyik legmeghatározóbb szériáját indította el. Az évek során három folytatás látott napvilágot három különböző rendezőtől.[1] Ezenkívül számos könyv, képregény, illetve videojáték született, rajongók millióit bilincselve a sorozathoz. A 2000-es években képregényes ötlet alapján két filmben is összehozták az idegent egy másik ikonikus földönkívüli szörnnyel, a Predatorral, azonban az Alien vs. Predator első és második része[2] is megosztotta a közönséget, a kritikusok pedig negatív véleményt alkottak róluk. Végül 33 évvel az Alien sikere után Ridley Scott, az ünnepelt rendező, elkészítette a történet előzményét a 2012-es Prometheus című filmben. Írásomban a Scott által rendezett első film és a később forgatott előtörténet közti hasonlóságokról, illetve különbségekről szeretnék szólni, főként a formanyelvi eszközök, minimálisan a történet, valamint a karakterábrázolás szintjén.

2

Először vessünk pár pillantást az előzetesekre. Az Alien trailere az űrben kezdődik, majd szuperközeli felvételeket látunk egy tojásról. A tojást mint testet eleinte nem lehet felismerni, a tojáshéj felszíne helyett egy, a Holdhoz hasonló bolygó felszínét véljük látni, a test valódi mibenlétére csak a kamera távolodása után derül fény. Az űrbéli jelenet egyértelműen a néző tudtára adja, hogy egy science-fiction mozival van dolga. Ezt követően a tojáshéj felreped, és kezdetét veszi a trailer második része. A halkabb, visszafogottabb hanghatás egyre hangosabbá és egyre inkább baljóslatúvá válik, kibővül egy magas, sziréna jellegű effekttel, és a látható montázs ritmusával együtt gyorsul. A montázsszekvenciát alkotják a karaktereket ábrázoló képek, egy kézi kamerás felvétel, amely egy rohanó ember szubjektív szemszögét mutatja, egyúttal még dinamikusabbá teszi a trailert, valamint láthatunk néhány zavaros képkockát egy űrhajóról; ezek a bevágások szakadozó filmszalag hatását keltik. A szereplőkről, egy-két kivételtől eltekintve, csak közelképeket láthatunk, amelyeken kétségbeesetten néznek. Egy ponton mozgalmasabb, erőszakosabb tartalmú képkockák jelennek meg, éles macskanyávogás és valamiféle beazonosíthatatlan vonyítás hallható. A jelenet feszültsége egyre fokozódik, és mikor a szirénázás már szinte siketítő, hirtelen egy kozmoszbéli táj következik bolygóval és egy távoli hajóval.

A vizuális váltást akusztikus kíséri: teljes csend áll be, ez a maga paradox módján épp annyira idegőrlő, mint az előbbi ricsaj. Megjelenik a címen kívüli egyetlen felirat, a film mottója: „In space no one can hear you scream.”. Az előzetes második fele a feszültségkeltésre, az elborzasztásra helyezi a hangsúlyt, horrorisztikus elemeket mutat. A mű történetéről semmit sem tudunk meg, a hangulatát viszont intenzíven megtapasztaljuk. Bár a montázsban látott kusza jelenetdarabkák értelme kivehetetlen, mégis zsigeri hatást vált ki közönségéből. A nyomasztó atmoszférához nagyban hozzátesz az emberi hangok hiánya. A videóból azonban nem csak ez a nyugalomkeltő elem hiányzik, hanem a sci-fi-horror legijesztőbb része is: maga a szörny; ezt a „meglepetést” a rendező a moziba tartogatta. A cselekményt teljes homály fedi, ellentétben a film hangulatával és dinamikájával, amit a trailer pontosan előrevetít.

A Prometheus hasonlóan a kortárs filmek többségéhez, két előzetest is kapott. Az első egy rövidebb, inkább kedvcsináló beharangozás. A felépítése olyan, mint az első film trailerének második fele. Ugyanaz a feliratstílus és hangeffekt, amely a montázzsal együtt gyorsul. Kisebb eltérés a dinamikában figyelhető meg, mivel körülbelül húsz másodperccel a vége előtt a cím összeáll a vonalakból, ekkor a videó egy pillanatra megáll, csend van, csak a címet látjuk fekete háttérrel. Aztán folytatódik a montázs a feszültségkeltő zenével, és a képek közé keverve, töredékekben olvashatjuk a mottót: „They went looking for our beginning. What they found could be our end.”. Ha egy szövegből egyszerre csak egy részletet látunk, az meghatározza, hogy milyen tempóban olvassunk, ami szintén feszültséget kelt. Michael Snow is ezzel kísérletezik So Is This (1983) című filmjében. Persze, ezt manapság már sok trailerben alkalmazzák. A szöveg ebben az esetben már nem pusztán zsigeri hatást keltő és hangulatfestő, mint az előző film trailerében, hanem minimálisan informál a történetről is. Lényeges különbséget képez még a sok monumentális, szabadtéri kép, illetve az emberi hang megjelenése, igaz, hogy csak egy zavaros „We were so wrong…” és egy kétségbeesett „Please!” kiáltás formájában.

A második videó már egyértelműen vázolja a cselekményt dialógusrészletek segítségével, így az emberi hang végig jelen van, csakúgy, mint a háttérzene, mely a klasszikus szirénázást megelőzően inkább az érdeklődésünket fokozza, mintsem az izgatottságunkat. A gyorsmontázs résznél újdonság, hogy a kép egy-egy pillanatra elsötétül, ezzel villódzó hatást kelt, ami irritálja a szemünket. Sok a monumentalitás és a rettegés, a horrorisztikus elemek fokozott látvánnyal vegyülnek. Az első mottó helyét egy új veszi át a montázs szekvencia után, pár másodperc nyugalom erejéig, ezt Michael Fassbender karaktere mondja ki: „Big things have small beginnings.”.  Ez a történet előidejűségét erősíti a régi szériához képest. Mindkét trailerben látható az ikonikus idegen űrhajó és a „Space Jockey”-nak keresztelt figura, valamint nagy hangsúlyt kap a rendező személye, mindez a rajongók táborát szólítja meg. A Prometheus a ’79-es elődjéhez képest sokkal nagyobb reklámot kapott, az előzetesek mellett több vírusvideószerű kisfilm is készült (például a hirdetés a David nevű robotról).

Bár mindkét mű a sci-fi és a horror elemeit vegyíti, az arányok eltérőek. Az Alien inkább horror science-fiction környezetben, a Prometheus pedig tudományos-fantasztikus film, helyenként ijesztő momentumokkal. Először közelítsük meg az alkotásokat az alaptörténet szempontjából. A nyolcadik utas: a Halál esetében igazán nem beszélhetünk bonyolult történetről, a már úton lévő Nostromóra felkerül egy idegen lény, egy szörny, amely lassan kiirtja a legénységet, mígnem a magára maradt Ripley (Sigourney Weaver) végez vele. Az egyetlen csavar az, mikor kiderül, hogy Ash (Ian Holm) egy android, aki parancsot kapott a Wayland-Yutani társaságtól a xenomorf begyűjtésére és a Földre juttatására, biológiai fegyver gyártásának céljából. Ilyen módon gyakorlatilag egy üldözéses filmmel van dolgunk. A Prometheus ezzel szemben sokkal mozgalmasabb. Az anyabolygón kezdődik, az utazás miatt jobban érezzük az idő múlását, valamint a szereplőket több tényező hátráltatja: a biológus (Rafe Spall) és a geológus (Sean Harris) „kalandja” az idegen hajóban, a földönkívüli leletek vizsgálata, Holloway doktor (Logan Marshall-Green) betegsége, majd halála Miss Vickers (Charlize Theron) miatt, Shaw doktor (Noomi Rapace) terhessége, végül az életben maradt Tervező ellenségessége az emberi fajjal szemben.

A karaktereket illetően szintén erős ellentétekkel találkozhatunk. A Nostromo fedélzetén mindössze heten tartózkodnak, de néhány alapvető tulajdonságon kívül (Ash rideg, Lambert [Veronica Cartwright] nehezen viseli a nyomást, a két szerelő kapzsi) semmit sem tudunk róluk. Még hősnőnk, Ripley személyisége is homályban marad, csak lelkierejéről tesz tanúbizonyságot. Tulajdonképpen az emberi szereplőket is csak annyira ismerjük, mint földönkívüli ellenfelüket vagy Jonest, a macskát. Brett (Harry Dean Stanton) és Parker (Yaphet Kotto) szolgai helyeslésen alapuló „barátságán” kívül a szereplők között még igazán kapcsolatok sincsenek, kizárólag munkahelyi hierarchia jellemzi az egymáshoz való viszonyukat. Éppen ezért minden karakter magányos. A Prometheus ezzel szemben 17 fős legénységet szállít, közülük kevesen szerepelnek ténylegesen, de ők rendelkeznek is jellemmel. A kapitány laza, de határozott stílusa ellentétben áll Miss Vickers könyörtelen szabálykövetésével, David (Michael Fassbender) érzelemmentesen, mégis gyermeki kíváncsisággal figyeli az eseményeket, Shaw és Holloway kitartó hittel vezetik az expedíciót, illetve jellemzi őket valamelyest a köztük lévő szerelmi szál is. Az Alien szereplői akár „kamionsofőröknek” vagy „ágyútöltelékeknek” is nevezhetőek, míg az utóbbi film karakterei tudósok, akik a teremtés örök kérdésére keresik a választ, van motivációjuk, céljuk nem a puszta túlélés. Ezt az ellentétet az űrhajók nevein is megfigyelhetjük. Nostromo Joseph Conrad azonos című regényének hőse, olaszul annyit tesz: hajóstárs. Prometheus mítoszát mindannyian ismerjük a görög mitológiából, ellopta a tüzet az emberiségnek, így alakja egybefonódott a tudománnyal, a (tiltott) tudással.

Az atmoszféra ugyancsak mutatja a műfaji eltéréseket. Az Alien esetében hangsúlyos az izoláltság, a magány, mely a karakterek zárkózottságán kívül a helyszínből is ered. A Földtől messze lebegnek az űrben, helyzetük kiszolgáltatott, nem várhatnak segítséget senkitől. A sci-fis környezet nem a tudományt, hanem a félelmet szolgálja, a szereplők homályos, szűk, klausztrofób hatást keltő folyosókon bolyonganak, a gépek állandó zümmögései, csipogásai csak fokozzák az amúgy is idegőrlő csendet.

3

Aláfestő zene igazán nincs, az ijesztő hangeffektek dominálnak. A film alatt csak egyszer hallunk kellemes hangokat, amikor Dallas kapitány (Tom Skerritt) szimfonikus zenét hallgat. Érdekes módszere a rendezőnek a magány fokozására az, hogy amikor a hajó belsejében a nondiegetikus hanghatások felerősödését megkövetelő akció zajlik, egy-egy képkocka erejéig a Nostromót kívülről látjuk, és ekkor hirtelen csend áll be. Ezért is olyan találó a már idézett mottó („In space no one can hear you scream.”). Az általános hallgatásban a diegetikus zörejeket hangosabbnak halljuk, ez a hatás akkor fokozódik, mikor Ripley bekapcsolja az önmegsemmisítést, s vele együtt a szirénát és a visszaszámláló, könyörtelen gépi hangot is. A feszültséget továbbá növeli a kézi kamera használata is a realisztikus jellege miatt. Nem csoda, hogy később az Idegleléshez (The Blair Witch Project.  Daniel Myrick, Eduardo Sánchez, 1999) hasonló áldokumentumfilmek olyan sikeresen hódítottak a horror műfajában. A sokkoló, elborzasztó képek (például a Kane mellkasából előtörő alien) szintén hozzáadnak a közönség ijedtségéhez. Fontos még megemlíteni a suspense-t tartalmazó jeleneteket, ezek közül az egyik, amikor Brett a macskát nézi, de mi látjuk a háta mögött a kifejlett lény alakját, és féltjük a szereplőt. Végül egyes groteszk momentumok is fokozzák a nyomasztó légkört: Ash letépett feje továbbra is beszél, Brett a halála előtt nevetségesen hajkurássza a cicát. Valamint Anya (Helen Horton hangja), a fedélzeti számítógép is zavaró ambivalenciát áraszt, a meleg fényű, anyaméhszerűen kerek szoba élesen elüt a hideg, mesterséges hangtól, a neonzöld betűktől; „anya” létére képes feláldozhatónak tekinteni „gyermekeit”. A másik film esetében viszont a felkavaró szörnyek mellett láthatunk gyönyörű tájképeket, tágas tereket.

4

Az ijesztő hanghatások mellett állandóan hallhatunk dallamosabb háttérzenét is, amely nem minden esetben a feszültségkeltést szolgálja. Hangsúlyt kapnak a sci-fi elemek: mindenütt nagy, színes hologramok. A technicizmus nem nyomasztó, hanem látványos környezetet nyújt. David, az android a tudomány vívmányának tekinthető, az ember saját istenszerűségét látja benne. A science-fiction túlerejét érezni lehet a tényből is, miszerint a címszereplő nem más, mint az űrhajó.

5

A műfaji különbségek ellenére a két Scott-film hasonló momentumokat is felvonultat. Ilyen az alvó legénység, amit először a Nostromo csendes, kihalt fedélzetén láthatunk egy lágyan kocsizó hosszú beállításban, hogy aztán a folyosók vakító fehérsége szemfájdító „ébredést” biztosítson a nézőknek is. Majd a Prometheuson találkozhatunk sztázisfülkékkel, ám itt Davidnek köszönhetően a helyszín életteli, s a robot mindennapjait bemutató montázs miatt az idő múlását is jobban érezzük. Ismerős még a párhuzamos vágás, melynek segítségével a felfedező csapat kapcsolatot tud tartani a hajón maradt emberekkel, itt mindkét esetben láthatunk sisakkamera felvételt, illetve a kép a képben motívuma is megjelenik. Sorolhatnánk még tovább a visszatérő elemeket, ám ezek közül a két főhősnő (Ellen Ripley és Elizabeth Shaw) alakja a legfontosabb. A néző velük azonosul, ám az azonosulás oka filmenként eltér. Ripley hadnagy esetében a formanyelvi eszközök a döntőek. Nézőponti vagy szubjektív kameraállást szinte csak az ő szemszögéből tapasztalhatunk a műben. Kiváló példa erre, mikor Ash-sel vitázik a vesztegzár megsértéséről: nagyrészt nézőponti, anschnittszerű képet látunk, amibe belelóg a nő karja, a tudományos tisztet pedig enyhe alulnézetből veszi a kamera, így ellenszenvesnek tűnik.

6

A horror vége felé sokszor találkozunk a rohanó hősnő nézőpontját mutató kézi kamerával is, ez realisztikusabbá teszi a filmet, jobban átéljük Ripley félelmét, ezt erősíti továbbá, hogy sokszor hangosabban halljuk a kétségbeesett zihálását is. Shaw doktornál már más eszközöket használtak a készítők. Ő az egyéniségével nyeri meg a közönség bizalmát, a párbeszédekben, vitákban neki van igaza, továbbá a film eleji álomjelenettel, szülei elvesztésével és meddőségével empátiát kelt a nézőkben. Bár Elizabeth esetében is tapasztalhatunk szubjektív kamerát, közel sem olyan túlnyomóan, mint Ripleynél. A két főszereplő a feminizmus tekintetében is érdekes, hiszen Ripley volt az egyik első női akcióhős, és Shaw is az ő vonalát viszi tovább. Mindketten valóságosak, nem „bombanők”, mint például Lara Croft, de nem is bírnak férfias jelleggel. Nem fizikai, hanem lelki erejükkel, eszükkel és erős életösztönükkel küzdik le az akadályokat. Feminin vonásaikat hangsúlyozza, hogy nőiségükben sérültek: Ripleyt szimbolikusan megerőszakolta Ash, mikor egy összetekert újsággal akarta megfojtani, Elizabeth pedig meddő volt, míg később egy szörnyet kellett a világra hoznia.

7

8

Végezetül megállapíthatjuk, az alkotások közti alapvető különbség az, hogy az Alien a hangulatra helyezi a hangsúlyt, ellentétben a Prométheusszal, amely a látványra. A két film formanyelvi eszköztára eltér a műfaji konvenciók, a különböző korstílusok és Ridley Scott rendezői módszereinek változásai miatt. Az utóbbit indokolhatja az a sok monumentális történelmi film, amelyet az évek során készített (Gladiátor, Mennyei királyság stb.).



[1] A bolygó neve: Halál (Aliens. James Cameron, 1986)

A végső megoldás: Halál (Alien³. David Fincher, 1992)

Alien 4: Feltámad a Halál (Alien: Resurrection. Jean-Pierre Jeunet, 1997)

[2] Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen (AVP: Alien vs. Predator.  Paul W. S. Anderson, 2004)

Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.(AVPR: Aliens vs Predator – Requiem.  Colin Strause, Greg Strause, 2007)