Az ország legjobb filmfesztiválja – mondogatja mindenki nagyjából egy éve a miskolci seregszemléről, ami egyrészt sok tekintetben igaz, másrészt viszont az állítás értékéből valamicskét levon, hogy sajnos az egyre szűkülő mezőnyben már nemigen akad versenytárs.
És akkor máris a legfontosabb érdemnél tartunk: a mindenfajta gazdasági válság, politikai kényszerek és megszorítások időszakában ez a fesztivál úgy tudott megmaradni, hogy aki az elmúlt héten Miskolcon járt, annak egyszerűen nem tűnt fel, hogy egy olyan ország művészeti rendezvényén jár, ahol szinte már alig jut pénz kultúrára. A Jameson Cinefest szervezői – amint az fesztivál nevéből is látszik – olyan dolgot valósítottak meg, amit a mai Magyarországon kevesen: az állami támogatások elbizonytalanodásakor nem panaszkodni kezdtek, hanem a magánszféra bevonásával, félig-meddig üzleti alapokra helyezve hozták létre a seregszemlét. A névadó szponzoron kívül, amint a filmek előtt vetített reklámblokkból kiderült, autómárka és elektronikai eszköz gyártója, valamint amerikai tévécsatorna is az esemény mögé állt. Mindez pedig lehetővé tette többek között azt is, hogy a fesztivál vetítései teljesen ingyenesek (!) maradjanak a nagyközönség számára, így végre szinte mindig zsúfolt nézőtereken kellett helyet találnunk magunknak. Ennek köszönhetően a Cinefest lassan egyre inkább túllépi a szűk szakmai rendezvény kereteit, és az otthont adó várost megmozgató és lakói számára másképp elérhetetlen, minőségi filmeket biztosító eseménnyé változik.
A miskolci seregszemle szakmai rangját a színvonalas és változatos játékfilmes program alapozza meg évek óta, amelyet a filmek minősége mellett „hype-faktoruk” is felértékel, hiszen a nagy fesztiválok (Sundance, Cannes, Berlin, Locarno) díjnyertes alkotásaiból lehet legtöbbször egyedüli hazai alkalomként itt megnézni néhány darabot. Csákvári Géza, a játékfilmek válogatója biztos kézzel választja minden évben ki az első- és második filmeket felvonultató versenyprogram valamint az információs vetítések filmjeit, azonban a mifelénk szokatlanul magas színvonal ellenére a program nagy részét végignézve mégis aprócska hiányérzetünk marad. Leginkább talán a kockázatvállalás, a kísérletezés hiányzik ebből a megközelítésből: a Cinefesten látható alkotások nagy többsége ugyanis máshol már bizonyított, pozitív visszhangot keltett film. Jó lenne, ha többször találkoznánk a közönséget megosztó, jó értelemben vett botrányt kavaró, valamint a filmes formanyelv, konvenciók határait feszegető munkákkal. Igazi nemzetközi rangot pedig a Cinefest elsősorban akkor szerezhetne, ha mindenki más előtt mutatná be a legjobb új magyar filmeket (ha lesznek), hiszen így a nagy fesztiválok válogatói (főleg most, Filmszemle híján) Miskolcra mennének csemegézni. Mindez azonban csupán úri fanyalgás, hiszen jelenleg nincs még egy olyan hely Magyarországon, ahol ilyen rövid idő alatt ennyi jó filmet lehet látni.
Az idei fesztivál abszolút sztárja a fődíj mellett még két fontos elismerést bezsebelő osztrák Atmen (Lélegzés), amely Cannes és Szarajevó után Miskolcon is nyomot hagyott a nézőkben. A 18 éves Roman utolsó heteit tölti a kiskorúak börtönében, ahova egy évekkel korábbi véletlen gyilkosság miatt került, és ahonnan rendszeresen kijár munkát keresni. Néhány sikertelen kísérlet után – kicsit nevelőapja iránti dacból is – a hullaszállítóknál köt ki, ahol olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek lehiggasztják mindennel szembeni zsigeri lázadását. A mindvégig fenntartott feszültséget az adja, hogy a srác törékenysége, pszichikai labilitása miatt egyik percben sem lehetünk biztosak abban, hogy nem borít fel egyetlen őrült gesztussal mindent, amit addig kínkeservesen felépített. A film rendkívül minimalista, szikár, a szó szoros értelmében színtelen módon mutatja be (a képi világ a szürke és a hideg pasztellszínek közti szűk skálán mozog) a fiú civilizálódásának történetét, ahogy önsajnálatból fakadó világgal szembeni dühét szépen lassan felváltja a társadalom elvárásainak való megfelelés elfogadása. A film a főszereplő Thomas Schubert eszköztelenül is hiteles alakításának és az érzelmi meghasonulás testi tapasztalat révén történő megjelenítésének köszönheti erejét. A szereplők (a főhős és hullaszállító kollégája) belső változását a hullák testiségével való találkozás, az ottlét és a jelen nem lét paradoxonának megélése indítja el, a halott öregasszony mosdatásának visszafogottságában hátborzongató jelenete az egész fesztivál legkiemelkedőbb öt perce volt.
Különböző témája ellenére némileg hasonló regiszteren játszik az ugyancsak Ausztriából érkezett, Cannes-ban már hullámokat vető, és a Cinefest messze legjobb filmje, a Michael. Markus Schleinzer író-rendező (aki Haneke castingosaként leste el a szakmát) ebben a filmben olyan szárazon, érzelem- és indulatmentesen meséli el egy szürke pedofil kishivatalnok gyerekrablásos történetét, hogy magunk sem tudunk mit kezdeni a helyzettel. A film annyira szikár és szenvedélymentes, amilyen ez a csendes, visszahúzódó, harmincas évei közepén járó pasi, aki magányosan él kis vidéki házában, pincéjében a kisfiúval, akivel az időnkénti kötelező menetek mellett kedvesen eljátszogat. A filmen jól látszik Haneke keze nyoma, hiszen tökéletesen valósítja meg azt az elvét, hogy egy jelenetbe a lehető legkésőbb kell belépni, és a lehető legkorábban kell kilépni onnan: mindig kissé váratlanul csöppenünk az új helyzetekbe, találgatnunk kell, hogy mi miért történik, és ahogy körvonalazódnak a körülmények, máris továbbállunk. Amiért ezt a filmet a nagydíjas Atmennél is jobbnak találom, az az elképesztő, a lelketlen, sápadt környezet ellenére beszédes, vizuálisan jelentés- és feszültségteli operatőri munka, amelynek végtelen egyszerű, de a filmes képalkotás kifejezési lehetőségeit maximálisan kihasználó képeket köszönhetünk.
A műfaj működőképességét még éppen megtartó sci-fi-horror paródia Joe Cornish szemtelen filmje, az Attack the Block, amelyben ufók támadnak meg egy amúgy is nehéz körülmények között sínylődő londoni lakótelepet. A rosszhírű környéken garázdálkodó fiatalok éppen egy hazafele tartó ápolónőt próbálnak kirabolni, mikor belezuhan a mellettük levő autóba az első fura lény, akivel gyanútlan hőseink azonmód végeznek is. Ezzel azonban magukra haragítják az idegeneket, akikből egyre több veti magát a városra, és kezdi el üldözni azokat, akiken halott társuk szagát megérzi. A minimális költségvetésből készült filmben az a különleges, hogy miközben a végletekig túlozza a műfaj kliséit, úgy késztet minket nevetésre, hogy nem tudjuk magunkat függetleníteni a feszültségtől. Aggódásunk tárgyai persze piti drogdílerek, a társadalom peremén tengődő fiatalok, akik a maguk naiv módján, a populáris kultúrából vett sémák segítségével veszik fel a küzdelmet a félelmetes szörnyekkel. A rendező és a stáb igazi fegyverténye abban áll, hogy anyagi lehetőségek nélkül készítenek egy remekül működő mozit olyan műfajban, amelyet napjainkban csak költséges (digitális) trükkök tömkelegével tartunk elképzelhetőnek. Friss, kreatív, életteli film ez, igazi felüdülés a fesztiválközönségnek a pszichikai és szociális problémákkal terhelt filmek után.
Ez utóbbiaknak ellentmondásos képviselője a Sundance díjas Martha Marcy May Marlene, amely egy furcsa hippikommunában eltöltött évek által traumatizált fiatal lányt állít középpontba az amerikai függetlenfilm tipikus paneljeinek segítségével. A történetbe a táborból való elszökés pillanatában kapcsolódunk be, mikor Martha (a címbeli több név a közösség vezetője által átnevezett lányok identitásromboló soknevűségére utal) gazdag nővérének és férjének tóparti villájában talál menedéket. A film ezek után a túlcivilizált világgal való szembesülés különböző pillanataiban emlékképekként villantja fel a kommunalét „borzalmait”. Pont az előző idézőjel a legnagyobb probléma, hiszen a végkifejletet eltekintve nem értjük, hogy a néhány torz furcsaságon kívül miért hagyott ennyire komoly nyomot a lányban ez a történet. Érthetetlenül nagy a felhajtás e körül a középszerű, bár időnként atmoszférájában magával ragadó film körül, amelynek legizgalmasabb pontja a váratlanul hirtelen, kérdőjeleket hagyó befejezés. Ennek a műnek a miskolci jelenléte jó példája a cikk elején felvázolt válogatói stratégia árnyoldalának: minden komoly fesztiváljelenlét és hype ellenére ezt a mozit nem kellett volna elhozni.
Ugyancsak az amerikai független film hagyományai mentén, csak éppen Ausztráliában készült a lojalitás és erkölcs közötti választás elé állított tizenéves srácról szóló, blogokon már komoly hírnevet kiharcoló Animal Kingdom. Az anyja halála miatt nagyanyjához és nagybátyjaihoz kerülő fiú drogkereskedéssel és egyéb gyanús üzelmekkel foglalkozó közegbe kerül, ahol úgy próbál a közösség tagja lenni, hogy közben minden formában távol tartja magát mindattól, amit a többiek űznek. Az alapvetően jófejnek látott rokonok között éldegélve barátnőt szerez, és mintha üvegcserepeken lépdelne, megpróbál ellavírozni azoknak a világa mellett, míg végül számára is kiderül, hogy a valahova tartozás mindig kötelezettségekkel jár. A kemény, meglehetősen sötét képet festő filmet csak a banális kielégülést hozó befejezés rontja el.
Időzítése miatt pechjére csak „a német fekete hattyúként” aposztrofálják Christian Schwochow filmjét, pedig ha fordított sorrendben mutatják be, akkor lehet, hogy Aronofskyét hasonlítják ehhez a történethez. Persze itt prózai színházról van szó, de ugyanúgy egy sérült színésznő kerül egy sztárrendező kezei közé, és önmaga (valamint szexuális frusztrációjának) meghaladása szükséges a szerep megfelelő megvalósításához. A Die Unsichtbare (A láthatatlan nő) hősnője azonban a Natalie Portman által alakítottnál sokkal komplexebben felvázolt, többoldalú személyiség, akinek világa nem annyira szűk és egyirányú, választási és döntési lehetőségei többfelé elágaznak, a róla alkotott kép pedig jóval árnyaltabb. Miközben a Candide előadására készülve a habitusától gyökeresen különböző szerep érdekében megpróbálja a való életben is átélni a csábító élethelyzetet, meg kell küzdjön figyelmet és gyöngédséget követelő fogyatékkal élő húgával és a helyzetet kezelni képtelen anyjával. Önmarcangolás, sérültség, kihasználás, kiszolgáltatottság és annak zsarolássá alakítása keveredik ebben a húsba vágóan fájdalmas filmben, amelynek dogmásan kézikamerázó, véletlenszerűnek ható képi világa az amerikai verziónál sokkal keresetlenebb, életszerűbb filmnyelvet eredményez. Ráadásul ebben a tálalásban a történet általánosabban, nem csupán egy színésznői szituációban válik értelmezhetővé.
A filmek mellett a Cinefestre az igazi, Magyarországon sehol másutt nem található fesztiválhangulat miatt érdemes elmenni: a kiállítások, konferenciák mellett este koncertek és a főszponzor révén alkohollal bőven öntözött bulik várják az erre nyitottakat. Nyilván anyagi vonzatok miatt egyelőre a fesztiválnak még kissé elitista jellege van, vagyis a kísérőrendezvényeken igazán a meghívottak érezhetik otthon magukat, márpedig idővel meg kellene valahogy teremteni a lehetőségét annak, hogy az egyszerű érdeklődők, filmrajongók a vendégekkel együtt szórakozva éljék át ezt a hetet. Az viszont most már bizton kijelenthető, hogy emiatt a fesztivál és filmjei miatt érdemes Miskolcra utazni az ország bármelyik vidékéről. Pestről is!