Szülő-gyermek viszony, színek, formák, erőszak, tiszta film, feketerigó – a XII. Nemzetközi Super 8mm Filmfesztivál második versenynapja.
2013. szeptember 26-án a Szegedi Vármúzeum falai között vetítették a Super 8mm-es versenyfilmek harmadik, illetve negyedik etapját. A program Camillo Valle The Art of Super 8 című dokumentumfilmjével vette kezdetét. Camillo Valle 2013-ban készült alkotása a fesztivál ideje alatt szeptember 29-e kivételével mindennap megtekinthető volt, hiszen egy olyan dokumentumfilmről van szó, amely bepillantást nyújt a Super 8mm-es filmek világába, különböző országok alkotóit szólaltatja meg, akik hatalmas lelkesedéssel mesélnek a különleges analóg technika alkalmazásáról és lehetőségeiről. A The Art of Super 8 remek nyitánynak bizonyult a versenyfilmek előtt, hiszen a technikával kacérkodó laikus befogadó számára sok kérdést megválaszol, és rendkívül szemléletesen mutatja be azt, hogy a digitális képalkotás korában a Super 8 szerelmesei hogyan is gondolkoznak a filmkészítés ezen igen költséges és bonyolult módjáról.
A kedélyes dokumentumfilm után szinte azonnal kezdődtek a versenyfilmek. Az első a korábban már díjazott amerikai Ken Paul Rosenthal munkája volt, amely Az árnyakért (For Shadows. 2013) címet viselte. A kész mű az utolsó pillanatban érkezett meg San Franciscóból. Erősen pszichologizáló, nyomasztó hangvételű filmet küldött Rosenthal idén a fesztiválra, amelyben egyes szám első személyben beszél a szorongásairól a gyermekkortól egészen a felnőttkorig. Kendőzetlenül kimond olyan gondolatokat, amelyek talán minden gyermek vagy tinédzser fejében megfordulnak a személyiségfejlődés bizonyos szakaszában, őszintén vall a szüleivel kapcsolatos ambivalens érzelmeiről és az őt kísértő árnyakról. A vizualitás és a narráció szembefordul egymással: végig kedves, idilli home video felvételeket látunk tipegő mosolygós kisgyerekekről és szüleikről, amelyeket keserű emlékekről szóló feliratok és mentálhigiéniás oktatófilmekből vett hanganyagok váltakozásai kísérnek.
Az árnyakért című filmre valamelyest rímelt az azt követő Felbukkanások (Emergences. 2013) című Cécil Ravel alkotás, amennyiben Ravel munkája szintén gyermekkori élményekre és családi viszonyokra utal – sokkal implicitebb módon. A Felbukkanások zömmel víz alatti felvételeket tartalmaz 1990-ből.
A két viszonylag hosszú és elgondolkoztató film után rövidebb, könnyedebb dolgok következtek. Több olyan alkotó is jelentkezett, aki két-három, esetleg több filmet is küldött a fesztiválra. Stefan Möckel Németországból a második versenynapon három 2007-ben készült rövid, egy perc körüli gegfilmmel képviseltette magát. Hozzá hasonlóan Andrea Nevi, olasz filmkészítő is több alkotását tartotta érdemesnek a nevezésre. Nevi filmjei stílusjegyeikben meglehetősen hasonlítanak, többnyire videoklipeket készít Beatles feldolgozásokra, mint például a The Session Voices – Feketerigó (The Session Voices – Blackbird. 2013) című darab. Kellemes zenei anyagra harmonikus képeket illeszt, így teremtve egységet hangzás és látvány között. A versenynap egyetlen magyar filmkészítője szintén egy videoklippel indult a fesztiválon: Márton Dániel és a Ma biztos nem érek rá (I’m busy today. 2012) című filmje azon kevés mű közé tartozik a bemutatottak közül, ami kísérletezik a szalagra karcolással és festéssel, nem is eredménytelenül.
Az egyik legszórakoztatóbb produktumot ezen a napon a The Macuto Collective szolgáltatta két viszonylag hosszabb filmjével, a Napnyugtával (Sundown. 2012), valamint a Macuto a kamerával (Macuto with the movie camera. 2012) című művekkel. Olyan narratív struktúrával rendelkező filmeket hoztak létre, melyek reflektálnak egyes műfaj- és filmtörténeti momentumokra, de rekontextualizálják is azokat, sajátosan fordulatos rövid filmjeiket humorral vegyítik. A Napnyugta egy magát magányos cowboynak képzelő munkás életét mutatja be, sokáig fenntartva azt az érzetet, hogy klasszikus western-történetet látunk annak minden kellékével: hőssel, gonosz rézbőrűvel, aki bántalmaz egy gyönyörű nőt, szerelemmel, félrelépéssel, ármánnyal, pisztolypárbajjal. A főhősnő végül mégis az őt bántalmazó indiánnal távozik, mert az ostor nem az erőszak, hanem a szexualitás eszköze volt. Az is kiderül, hogy a magányos cowboyunk csak álmodozott a cowboy életről, a jelenben valójában csak cowboy ruhás melós, aki jobban érzi magát a képzeletében, mint a valóságban.
A Macuto a kamerával első ránézésre megszólalásig hasonlított Dziga Vertov híres filmjére, az 1929-es Az ember a felvevőgéppel-re (Man with a Movie Camera). Olyannyira nem palástolta az összefüggést a két film között az alkotócsoport, hogy a kezdő szöveginzertben le is írták, hogy a munkájuk tisztelgés Vertov előtt, de mégis egészen más céljaik vannak, mint a szovjet némafilmesnek. A film feléig határozottan úgy látszott, hogy egy gyenge remake lesz, ami az első perctől fogva mentegeti magát a másolásért. A félidőnél azonban Macutóék megtörték a tiszta film formáját: a puszta valóság megörökítését felváltotta a narratív struktúra azáltal, hogy Macutóban felébredt a szexualitás ˗ az utcán sétáló nőket levetkőztette a szemével. A fiatal filmes egy napját bemutató alkotás csúcspontján Macuto részegségében lefekszik egy prostituálttal, aki fizetség hiányában meglovasítja a férfi kameráját, beleszeret a filmezésbe, és ettől kezdve ő rögzíti a valóság darabjait.
Rózsa Péternek, a fesztivál egyik főszervezőjének a gondolatait idézve, a fesztivál sikeresebb nemzetközi viszonylatban, mint Magyarországon. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a világ legkülönbözőbb pontjairól küldtek filmeket a Super 8-as alkotók. A szeptember 26-án levetített 18 film 11 különböző országból érkezett, olyan távoli helyekről is, mint az USA, India, Venezuela vagy Kolumbia. Utóbbi országot Jorge Mario Vera képviselte a 14 perc hosszúságú A lépcsőn (Las escaleras. 2012) című művével. Rendkívül groteszk zenei világ kapcsolódik össze groteszk színes képekkel, melyeken két kövér nő és kettejük szeretője tart fogva és kínoz egy vékony nőt. Időnként a szereplők statikus képpé merevednek, megidézve ezzel Jan Saudek fotográfus munkásságát. A dohos, nyirkos, fülledt környezet és a tánc a Saudek-féle látványvilágot ötvözi Dél-Amerikával.
Meglehetősen színes programmal szolgált a harmadik és negyedik filmes blokk a XII. Nemzetközi Super 8mm Filmfesztiválon, de – Rózsa Péter szavaira visszautalva – elmondhatjuk, hogy tényleg nem nehéz túlszárnyalni a hazai érdeklődést, hiszen igencsak családias környezetben mozizhattunk a Várban. Az este a pécsi Új látásmód fúzió zenekar koncertjével folytatódott, de jóhangulat-felelős volt még Hizsnyik Dénes és T. Doboviczki Attila, valamint a Fényszigor is.