“Magyarország legnagyobb, legtöbb fizető nézőt vonzó stb. fesztiválja” – zengi a Titanic marketingje a szlogeneket, amelyekkel a rendezvény rangját próbálják kiemelni és a nyilvánvaló tényeket ellensúlyozni. Az a helyzet ugyanis, hogy a fenti állítás csupán a magyar fesztiválpiac szegénységéről, nem pedig a Titanic sikeréről szól. Nemzetközi szinten ez a seregszemle a közepesen jelentős fesztiválok között sincs számontartva, és ebben valószínűleg nem kis része van a szerencsétlen névválasztásnak, valamint a hozzá kapcsolódó mérsékelten sem vicces hajózási szakzsargon erőltetett használatának: nehéz megmagyarázni, hogy miért hívnak egy művészfilmfesztivált Titanicnak.

17titanic

No de miért nem ölt már végre valódi eseményjelleget legalább helyi, budapesti szinten? Ennek kulcsát abban látom, hogy a Titanic vezetői, válogatói nem veszik tekintetbe azt, hogy a művészfilmek világa – talán kissé idejétmúlt módon – még mindig szerzőközpontú. Ez azt jelenti, hogy hiába hívunk meg zseniális elsőfilmes szerzőket Kazahsztánból és Chiléből, ha a nevük nem mond semmit a nézőknek. Minden feltörekvő fesztivál sikerének megalapozásában jelentős szerepe van az olyan retrospektív szekcióknak, amelyek már befutott, a szűk filmszakmán túlnyúló ismertséget szerzett alkotók néhány régebbi, esetleg mifelénk sosem vagy nagyon rég látott műveit tartalmazzák. Egy művészfilmfesztivált – tetszik vagy nem – a nagy nevek köré kell szervezni, akiknek a vonzereje behozza az ismeretlen versenyfilmekre is a nézőket.

Mindez azonban természetesen nem jelenti, hogy ne látnánk évről-évre remek filmeket a Titanicon – bár az idén ebbőljóval kevesebb volt, mint tavaly, és általában nem azok, amelyeket a fesztiválszervezés vagy a zsűri különböző módokon kiemelt. Öt film áttekintése következik, köztük az elmúlt 10 év egyik legjobb alkotásával.

A Rational Solution1

Minden valamirevaló filmfesztivál – és a Titanic ez alól sosem kivétel – beválaszt a szinte mindig színvonalas észak-európai filmtermésből néhány darabot. Az északiakat azért szeretjük, mert felkavaróan és kegyetlenül képesek az emberi lélek belső drámáiról beszélni. Egyébként éppen ennek köszönhető konstans nemzetközi sikerük is: a psziché gyötrelmei mindenütt, kulturális, civilizációs ismeretek nélkül átélhetők. A svéd Jörgen Bergmark a szereplők lelki gyötrődéseire az északiak végtelenül racionális életszervezését vetíti rá az Ésszerű megoldásban. Két, ötvenes éveiben járó házaspár tengeti egyhangúan kedves, nyugodt életét egy békés kisvárosban és annak protestáns templomában, ahol az egyik pár hetente egyszer csoportos párterápiás beszélgetéseket tart. Azonban egy nap ebbe a jól rendezett világba a szenvedély képében üt be a krach, mikor a gyakran összejáró, baráti kapcsolatban álló párok két tagja keresztben lesz vadul szerelmes egymásba. Az „ésszerű megoldás” pedig a párterápiával foglalkozó felől érkezik: költözzenek össze mindannyian, várván, hogy az újonnan keletkezett gerjedelem elmúljon.

Nincs semmi olyan különleges ebben a filmben, amit már ne láttunk volna a műfajban – öregedő, elnehezülő testek, ráncos arcok, az élet történéseitől megviselt tekintetek – mégis megrázó az, ahogyan a figurák lényegében azzal szembesülnek, hogy az életnek 50 körül sincs valójában vége. Mikor már mindannyian azt hitték, hogy a gyerekek kiröpültével a dolgok mennek tovább a befejezésig a megszokott mederben, minden felborul, és újra elképesztően erős érzelmeket – örömöt, fájdalmat egyaránt – kell átélniük. Fájdalmas, szép film ez, és még akkor is érdemes megnézni, ha semmi forradalmian újat nem mutat fel.

8/10.

Mostoha sorsra jutottak idén a dokuk, ugyanis – az amúgyis fura sajtóvetítés-rendszerrel működő – fesztivál még véletlenül sem válogatta be őket a sajtónak elérhető programba. Pedig, mint kiderült, az idei „rakomány” abszolút csúcspontjai közöttük voltak. A dokumentumfilmek alacsonyabb népszerűségének egyik fő oka – a gyakran gyenge, tévériport színvonal mellett – a személyesség hiányában keresendő. A világunk különböző életkörülményeit, helyszíneit vagy eseményeit bemutató filmek legnagyobb részében a dolgokon kívül álló, valamilyen szinten védettséget élvező filmesek járják körül a problémákat, anélkül, hogy a néző a személyes érintettség révén igazi közösséget tudna érezni az ábrázoltakkal. Ezzel szemben a most említendő két film pont azért volt különleges, mert az alkotók mélyen involváltak voltak a történetben, mondhatni a bőrüket vitték a vásárra.

A Vörös kápolna már csak azért is egzotikumnak számít, mert olyan helyről (Észak-Korea) hoz friss, autentikus (mozgó)képeket, ahonnan nem igazán szokott ilyesmi előkerülni. Ráadásul a projektet az teszi igazán komplexszé, hogy a dán Mads Brügger filmje egy provokatív művészeti akció dokumentálásaként működik. A szinte hermetikusan elzárt országba újságíróként, filmesként eljutni lehetetlen, ezért a rendező cselhez folyamodott: összeállított egy kis létszámú (2 főből álló) színjátszó csapatot, amely végül beutazási engedélyt kapott arra, hogy – nyilván a megfelelő helyszíni ellenőrzések után – egy kulturális csereprogram keretében mutassa be produkcióját. A provokációnak szerves része volt az a kedves, szélütött fiú, akinek jelenléte az előadásban a sérülteket általában elrejtő kommunista rendszerben edződött helyiek számára komoly fejtörést okozott. Bár dokumentumfilmként definiáltatik ez a munkát, azért fontos mégis inkább művészeti akcióként kezelni, mert a rendező nem tesz – valószínűleg adott helyzetben nem is tehetett – semmi erőfeszítést arra, hogy a hivatalos propaganda által bemutatotton kívül mást is megismerjen. A film legelső perceiben kijelenti, hogy a nagyjából két hetes út során minden este le kellett adni a felvett anyagot a koreai titkosszolgálatnak ellenőrzésre, így a felvételek az utólagos ellenőrzéssel számoló öncenzúra jegyében jöttek létre. A Vörös kápolna valójában egy művészeti akció, egy kulturális különbségeket kutató, antropológiai performansz dokumentációjának tekinthető, amelynek célja arra rákérdezni, hogy miképpen reagál ez a külvilág számára szinte ismeretlen rendszer (nem társadalom!) egy ilyen kezdeményezésre. A legtöbbet az észak-koreai rezsim (és az általa vezérelt emberek) mentalitásáról azokban a jelenetekben tudhatunk meg, amelyekben a kis dán csapat mellé kirendelt helyi színházrendező megpróbálja rendszerkonformmá tenni a produkciót: a gesztusokat átalakítja az általuk elfogadható kánon szerint, a szélütéses srác részvételét olyan minimálisra szűkíti, hogy ne is tűnjön fel fogyatékossága, valamint nyílt politikai üzenetet is beilleszt a végére. Mads Brügger nem állítja, hogy bármennyire is átfogó képet biztosítana a koreai világnak akár egy pici szeletéről is: csupán egy kockázatos akcióban provokál ki interakciót egy olyan rendszerből, amely leginkább ezt utasítja évtizedek óta el.

9/10

Ezzel szemben igazi feltáró, nyomozó munkát végez a norvég Thomas Lien, kutatása azonban – bár a külvilágban zajlik – valójában a belsőt érinti. A főhős annak a nyugat-európai, rasztahajú globetrotter kalandor típusnak a megtestesítője, aki a húszas éveiben úgy határoz, hogy néhány hónapra/évre nekiindul a nagyvilágnak. Orvynd Kínát választja, ám néhány hónap elteltével úgy kerül vissza családjához, hogy kiderül, mindent elfelejtett korábbi életéből, és csupán a zsebében talált különböző tárgyak vezették őt vissza Norvégiába. Néhány év elteltével hősünk úgy dönt, hogy mégis meg akarja tudni, pontosan mi is történt vele valahol a távoli Kína hegyvidékén. A film azt követi tehát végig, ahogy az emlékmorzsákból, e-mailekből, telefonokból összeszedett információk alapján Orvynd megpróbálja rekonstruálni akkori útját, annak érdekében, hogy megtalálja azt a helyet és okot, ahol és amiért a memóriája kiürült. Az Emlékeim nyomában közepesen érdekes doku lenne, ha nem tudná ilyen erősen személyessé tenni ezt az utazást, és ilyen látványosan megmutatni Orvynd átalakulását. Az emlékezetvesztés utáni napokban készült képeken a srác úgy jár-kel a világban nagy kék szemeivel, mint egy mindenre rácsodálkozó gyerek. A felnőtt testben egy mindenre nyitottan szemlélődő gyermek lakozik, aki előítéletektől és gondoktól mentesen fordul a világ felé. Az utazás végén, amelynek során az amnézia konkrét okára nem derül fény, de a srác némiképp újra átérzi a valószínűleg azt kiváltó pszichikai traumát, ez a felhőtlen könnyedség végleg kiveszik a szeméből. Látjuk, amint később kulturális centrumot vezet Norvégiában, jól elvan az emberekkel, nagyjából helyrerakta az életét, de az amnézia révén szerzett gyermeki ártatlanságot végleg elvesztette. Ahogy ő mondja: 7 év alatt lett gyermekből 35 éves felnőtt.

8/10

about-elly-04

Az idei Titanic egyik legnagyobb felfedezése az iráni Dogma-film megszületése volt: az Elly története olyan többszereplős kamaradrámát épít fel, amelyben nem a valódi vagy művészi számkivetettségben élő iráni rendezőktől megszokott társadalmi problémák dominálnak, hanem a szereplők személyes viszonyai, érzései és reakciói fontosak. Néhány harminc év körüli fiatal indul a tengerpartra, egy bulizós hétvégére Teheránból, ám a helyszínen kiderül, hogy az általuk rendszeresen bérelt nyaraló helyett egy másik, lepukkant házba kell menjenek. Az alapvetően összeszokott társaságban egyedül a címszereplő Elly, az egyik pár kislányának a tanítónője az új elem, akit a főszervező Sepideh azért hívott el, hogy „szingli” unokatestvérével összeboronálja. A társaság számára pedig ez a pont jelenti az izgalmat, apró kuncogásokkal, a kiszemelteknek közösen kiosztott feladatokkal, a szimpátia felkeltésének apró cseleivel szórakoztatják – elsősorban magukat. Asghar Farhadi rendező – aki ezen teljesítményéért tavaly Berlinben Ezüst Medvét is kapott – az introvertált északiak (dánok, svédek) gesztusokra, viszonyokra, személyes feszültségekre kihegyezett figyelmével közelít a szituációhoz, a látszólag jelentéktelen történésekben folyamatosan az érzéseket kutatja, szinte laboratóriumi körülmények között. Stratégiája ugyanis azon alapul, hogy mikor sikerül feltérképeznie minden résztvevőnek az adott helyzetre való reakcióját, mindig behoz egy újabb fordulatot a történetbe, amely mindent felbolygatva újrarendezi, más szemszögből mutatja meg a viszonyokat. A nem megfelelő szállás és annak rendbetétele csak az első, kisebb ilyen kimozdítás, az igazi váltást az jelenti, mikor másnap a felügyelet nélkül hagyott egyik gyerek eltűnik a tengerparton, de a rendező később ezen is többször csavar még, amint megállapodottnak látja a viszonyokat. Nagyszerű, rendkívül pontos, a cselekvésekből kirajzolódó jellemrajzokkal dolgozó film, amelynek érdeme, hogy megmutatja: lehet a megszokottól teljesen eltérő módon is (művész)filmet készíteni Iránban. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire tekintjük elfogadhatónak, mikor egy művész úgy tesz, mintha normális, privát, a társadalmi konfliktusokat figyelmen kívül hagyó életet lehetne élni egy olyan országban, amelyben a mindannyiunk által ismert események történnek meg.

8/10

Alex Descas valószínűleg a legmarkánsabb arcú francia (fekete) színész, Claire Denis pedig valószínűleg a legjobb francia (női) rendező, aki ráadásul Magyarországon még a filmrajongók számára is alig ismert. A Titanic legnagyobb érdeme idén, hogy egyszerre két, mifelénk eddig még nem vetített filmjét mutatta be, amelyek közül a 35 pohár rumot gondolkodás nélkül betenném az elmúlt évtized legjobb filmjei közé. A történet felvázolását az alapszituáció ismertetésével kellene kezdeni, azonban ezzel pont a film lényegéről mondanánk le, ugyanis a kiindulópont körülbelüli tisztázása is legalább a vetítési idő feléig eltart. Ha át akarunk érezni valamit Denis varázslatos munkájából, próbáljuk meg elképzelni a szófukar Lionel (a már említett Alex Descas alakításában – vagy inkább jelenlétével) nyugodt arcát és nagyra nyitott, minden iránt érdeklődő, kutató-firtató tekintetét. A felmerülő helyzetek során általában nem kérdez, hanem feszült figyelemmel néz, és anélkül keresi a válaszokat, hogy kierőszakolná azokat a többiekből. A rendező pedig pont így építi fel a filmjét, ahol olyanok vagyunk mi nézők, mint Lionel a saját világába: egy mindenütt jelenlévő, betolakodó kamera segítségével fürkésszük a helyszíneket, az arcokat, a viszonyokat, azonban magyarázataival senki nem siet segítségünkre. A filmnek ugyanis nincs narrátora, a szereplők pedig úgy viselkednek, mint ahogy a való életben tennék: nem beszélik túl a mindennapjaikat (mint ahogy azt a néző informálásában érdekelt klasszikus dramaturgia elvárja), amit mindannyian tudnak egymásról, nem mondják el csak azért, hogy mi nézők is képben legyünk. Ennek eredményeként nekünk is el kell kezdenünk minden apró gesztusra, tekintetre, elszólásra figyelni, ha azt akarjuk, hogy valamit megértsünk ebből a világból. A film végére megsejtünk néhány dolgot, kikövetkeztetünk valamennyit a legfontosabb erővonalakból, de távolról sem tudunk meg mindent – elképesztő élmény, hihetetlenül kifinomult rendezés. Aki teheti, kaparja elő a videotékák mélyéről az annakidején nálunk is forgalmazott másik Claire Denis filmet, az ettől teljesen különböző Trouble Every Day-t (Kínzó mindennapok), amelynek férfi főszerepét ugyancsak Descas alakítja, a szédületesen vad Béatrice Dalle társaságában.

10/10

Hozzászólások

hozzászólás

3 Responses

  1. nole

    Pont a névválasztás? Ha tájékozódtál volna x helyen el lehet olvasni,h miért titanic a neve. A vizes/hajós tematika, meg elég szolidan van jelen. Ezt elsősorban a média nyomatja. Nemtom ez mennyire lényeg amúgy is ha 1 fesztiválról írsz.

    Ha meg a bulvárfesztivál csábít,h fényképezkedhess Clooneyval meg Angelinával arra van jópár alkalom.

    Válasz
  2. zsengezsolt

    nyilván tudom, hogy miért titanic a neve, én csak a mezei mozilátogató szemszögét próbáltam érzékeltetni. A hajózás még a szekciónevekben is mindig megjelenik (hullámtörők, francia zátonyok, stb.), de ezzel semmi baj, nekem erőltetettnek tűnik, ennyi.
    A nagy nevek kapcsán pedig természetesen nem Angelinára gondoltam, nem véletlenül írtam szerzőkről, alkotókról: nyilván befutott “művészfilmesekre” céloztam. És még azt sem írtam, hogy meg kellene hívni őket – hisz az sokba kerülhet – hanem hogy a (művész)filmjeiket lehetne vetíteni közönségcsalogatóként. De persze lehet, hogy tévedek, csak elég sokfajta fesztiválon jártam már, és az ottani tapasztalataim alapján gondolom ezt.

    Válasz
  3. Bolond Pierrot

    Én teljesen egyetértek Zsolttal (noha a konkrét filmválasztásaiban nem teljesen… igaz nem is láttam minden filmet a fesztiválon, éppen a fent említett opciók miatt!). A fesztiválnévválasztás valóban nem szerencsés, bár ennél nyilván sokkal fontosabb a filmválasztás kérdésköre. Miért kell olyan rendezők alkotását vetíteni a Titanicon (ld. Francois Ozon), akik a rendes moziforgalmazásban is jelenlévő tömegművészfilmeket gyártó rendezők? Ez éppen olyan téves elképzelés a fesztiválnéző-csalogatásról, mint ahogyan az örökmozgó Filmmúzeum sajnálatos módon kommersz filmekkel (Tolvajtempó és társai), ill. premier művészfilmek (Cirko, Kino filmjei…) vetítésével próbálja meg a nézőteret betölteni. Nem egyedüli véleményem szerint pl. Renoir: Játékszabályának gyakoribb vetítésével (amit azért nem feliratoztak, mert nem éri meg!!! nonszensz!!!) sokkal több nézőt lehetne szereznie…
    Az idei Titanic legjobb filmje (szerintem) Sebastián Leilo/Campos: Navidad-ja volt. Ritka az olyan film, ami nemcsak a mostani mércével mérve jó film (remekmű?), hanem a ’60-as évek mércéjével is… 10/10

    Válasz