Adott pár fiatal srác, akik megunták a rímeket és a túlságosan szorító szabályokat, felfedezték a drogokat és megpróbáltak őszintébbet írni annál, ami ellen tiltakoztak. Akár egy gyenge ponyva összefoglalása is lehetne ez az egy mondat, a helyzet azonban az, hogy megtörtént az eset, és már azt is tudjuk, hogy mi a történet vége: sikerült nekik. A Ludwig Múzeum Allen Ginsberghez címzett kiállítása és a Toldi moziban november 13-án vetített, nagy érdeklődést kiváltó Öld meg kedveseid (Kill Your Darlings. John Krokidas, 2013) című film pedig többek között azt is elmeséli, hogyan kezdődött a történetük.

Megpróbálnám meghatározni, hogy mi a beat, ahogy a Toldi mozi nagytermében a vetítés előtt tette pár nálam sokkal rátermettebb ember (többek között Závada Péter, Karafiáth Orsolya és Varga Livius), de mindig kitörlöm a megkezdett sorokat. Arra gondolok, hogy mit szólnának hozzá a beat-generáció tagjai. Ginsberg elnézően mosolyogna, aztán úgy kioktatna, hogy észre sem venném, Burroughs rágyújtana egy cigarettára és azt mondaná, hogy egy nagy szart, valamit félreértett. A vita helye a beat-nemzedék markáns alakjainak halálával megszűnt, mostanra csak az marad belőle, amit számunkra mondhat ez az irányzat. John Krokidas filmje igyekvő, jól átgondolt bemutatása annak a korszaknak és helyzetnek, ami előhívta a fiatal, másra, másként vágyó generációból a beatet.

1. kép Allen Ginsberg portréja © Fotó: Alain Dister

Teszi ezt a gondosan megválogatott szereplőgárdával és egy megrázó történet kibontásával. A film cselekménye ugyanis Allen Ginsberg vélt értelmezésében elsődlegesen a beat-generáció egyik fontos alakja, Lucien Carr nevéhez kötődő gyilkosság köré rendeződik. Carr életének korai szakaszára, s így a személyiségére is nagy hatással volt David Kammerer, a férfi, aki városról városra követte, üldözte rajongásával a fiút. Kapcsolatuk a filmben a szerető és az apa-fiú viszony keverékeként jelenik meg, Kammerer halála pedig ennek értelmében kettős szimbólumú, bár ez a kettősség egy tőről fakad. Szeretett férfiként és apafiguraként is olyannyira részévé vált Carr életének, hogy elkeseredettségében csak a gyilkosságot látta járható útnak. A vásznon ez a cselekedet az addigi társadalmi és kulturális hatások elutasításával, a szabályok áthágásával párosul, egy új generáció üvöltésével, ami lerombolja a saját kora tradícióiból épített falakat.

Jobban megvizsgálva azonban a gyilkosság sorsfordító ereje csak egy szegmense az élet körkörös folyásának, ami a film szerkezetében és cselekményében is megjelenik, kezdve a minden előzményt mellőző börtönjelenettel és Kammerer halálával. Az, hogy minden halált valaminek a születése követ, nemcsak itt mutatkozik meg. Carr és Ginsberg első beszélgetése egy Yeats-kötet fölött zajlik, Lucien a Látomás egyik ábráját mutatja, magyarázza Allennek: „An endless circle of living and dying until someone breaks it. You walked in here – you ruptured the pattern. Bang.” („Az élet és halál körforgása végtelen, amíg valaki meg nem szakítja azt. Beléptél ide – megtörted a minta láncolatát.”) Az egész filmet ez a törés, vagyis a megszokottól eltérő hozza mozgásba. Ez az erő, ami sejteti, hogy Kammerer szerepébe szimbolikusan Allen lép továbbadva saját szerepét másnak (a film szerint Kerouac-nak). Hatások és hatók történetében az addigi minta megtörésével egy erős és a témához szorosan kapcsolódó szimbólumrendszerrel találkozhatunk, hiszen a beat-nemzedék létrejötte is egy törésnek, az addigi rend felborításának köszönhető. És ez az, amivel talán a nemzedék képviselői is egyetértenének.

Daniel Radcliffe Allen Ginsberg szerepében egy átlagos fiút alakít kellő mennyiségű devianciával a felszín alatt, amit előbb Carr, majd Burroughs és Kerouac személye is segít felszabadítani benne. Nemcsak azért fontos karakter az övé, mert az események Ginsberg szemszögéből mutatkoznak meg, hanem azért is, mert tabuk nélkül meséli el egy fiatal fiú önkeresésének történetét. Ginsberg személyénél sokkal hangsúlyosabb azonban a lázadó, drogokkal és kicsapongásokkal kikövezett önismereti utakat végigjáró Lucien Carr karaktere, a katalizátoré, akit Dane DeHaan alakít hitelesen. Jack Huston is remek választásnak tűnik Jack Kerouac szerepére, ám az igazi nagyágyú mégis a William Burroughs szerepét játszó Ben Foster volt, aki valódi átváltozáson ment keresztül a film kedvéért, karakterében kísérteties hasonlósággal idézve meg az idősebb, kiforrottabb személyiségű írót. A David Kammerert játszó Michael C. Hall érezhetően gyengébben formálta meg a karakterét, hiányzott belőle az idősebb férfi manipulatív, majd egyre inkább halványodó és szertefoszló ereje.

2. kép 'Danger' (Veszély) - William S. Burroughs portréja a Théâtre Odéon előtt, Párizs, 1959. A Barry Miles Archive jóvoltából © Fotó: Brion Gysin, Meztelen ebéd sorozat, Párizs, 1959. október

Kammerer és Carr története, valamint Ginsberg karakterének ábrázolása kiemeli a homoszexualitás kérdését. Krokidas a munkássága során már foglalkozott a társadalmilag megszokottól eltérő elfogadásának kérdésével. Erre nagyszerű példa a Shame no more című 1999-es rövidfilm, melynek forgatókönyvírója és rendezője is ő volt, és amely zseniális humorral mutatja be egy kisváros boldog, homoszexuális közösségét, ahol egy „vírus”, a heteroszexualitás kezdi szedni áldozatait. (Szerencsére megfelelő terápiával gyógyítható!) Az Öld meg kedveseid irónia nélkül, finom humorral, de leginkább komolysággal kezeli a másság kérdését, ahogy általában a testiséget, Krokidas nem hangsúlyozza túl, és nem is bagatellizálja el a szerepét a filmben, ami ismerve a beatek harcát a másság elfogadtatásáért teljesen jól van így.

A kezdeti, tulajdonképpen teljesen lerágott csontként megjelenő, asztalon szavalós tipikus bölcsész életképnek beillő jeleneteket a sokkal inkább életszagú éjszakai élet és a folyamatos drogfogyasztás képe váltja fel, ami szintén terebélyes közhely lenne, ha nem adna számára tartalmat a karakterek és motivációk megfelelő előkészítése. S az sem elhanyagolható, hogy a hallucinogén szerek használata bevallottan a velejét adta a „New Vision” alapjának, a beat-generáció munkásságának.

Az Öld meg kedveseid tehát, bár nem mentes a költői túlzásoktól, olyan mozzanatokat szerepeltet, amelyek történeti szempontból és a beat filozófiához kapcsolódva egyaránt megállják a helyüket. Az alkotás kezdeti folyamatának, a „cut up” technika részletezésének a jelenete izgalmas kikacsintás a Burroughs által is használt szövegalkotásra. Sőt, a gyorsan pörgő jelenetek egymásba illesztésével, látomásos elbeszélésével (van, hogy egyszerre négy szálon futó történetet láthat a néző „egybemosva”, a jeleneteket váltakoztató gyors vágások segítségével) a film szintén a saját tárgyát, a beatet idézi. A hatásvadász felütést, a gyilkosságra való utalást finomítják az emberi kapcsolatokat és a különböző személyiségek egymásra való hatását részletező szálak. A film mélységei, a pontos korrajza és finomra hangolt humora emléket állít annak a beat-generációnak, amely minden túlzást nélkülözve felforgatta korának (és jelenünknek) a kulturális életét és társadalmi viszonyait.

Jelen állás szerint az Öld meg kedveseid a bemutató vetítésén kívül nem lesz látható a hazai mozikban, ám akit érdekel az idealizált képeken túlmutató beat életérzés, annak érdemes ellátogatnia a Ludwig Múzeum rendhagyó kiállítására, ami egyszerre talán felfoghatatlan, de mindenképp csábító információáradattal várja közönségét. De az legyen a legnagyobb baj egy kiállítással, hogy nehéz eldönteni, hol kezdjük, mire szánjunk több időt, melyik óriási vászon előtt ragadjunk le. A kivetített interjúk, fényképek, kisfilmek, képzőművészeti alkotások és felolvasások mind egy újabb szeletét mutatják be ennek a szövevényes, bonyolult korszaknak. Ginsberg az egyik interjújában a szólásszabadság korlátozásával kapcsolatban kitért arra, hogy a Hobo Blues Band megzenésítette az Üvöltés (Howl) című versét. Érdekesnek tartotta, hogy míg máshol próbálják korlátozni a szó erejét, Magyarországon rocksztárt faragtak belőle. A kiállításon hasonlóan izgalmas és emberközeli pillanatokat bemutató vetítővásznak tanúskodnak arról, hogy ez Magyarországon kívül is így van.

 

Hozzászólások

hozzászólás