A Titanicon vetített Los Cronocrímenes (Időbűnök, Nacho Vigalondo) című spanyol film az időutazással foglalkozó sci-fik nehezen kikerülhető buktatói között tévelyeg. Az időutazás egyik alapvető paradoxona, hogy ha visszamegyek az időben, akkor mivel nem egy korábbi én-állapotomba kerülök vissza, hanem egy új énem lesz, kettő lesz belőlem párhuzamosan, így lehetőségem van beavatkozni a múltba.

Az első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy honnan képződik ehhez anyag, tehát egyrészt az én megkettőződésemhez, továbbá az egész múltbéli valóság jelenlétéhez? A múltba való beavatkozás pedig azzal az óriási kockázattal jár, hogy a múlt megváltoztatásával együtt megváltozik a jövő, azaz a jelen is. Tehát ha például valamit csinálok, ami korábbi önmagamat letéríti a pályájáról, ami az időutazásig vezette, tehát ez a korábbi én már nem fog visszamenni a múltba, akkor mi lesz velem? Megszűnök? Ott maradok egy párhuzmos jelenben, pontosabban egy lemaradt, megkésett, múltammal azonos idejű jelenben, amiben nem vagyok otthon, mert ez nem az én időm, nem az én jelenem, hiszen az én jelenem ahelyett, hogy egy még nem ismert jövőbe vezetett volna át, visszatérített a múltba? Vagy az a verzió is előállhat, hogy ha egyszer visszamentem az időben, akkor csapdába estem, mert akkor a múltbeli énem számára mindig el fog jönni az az időpillanat, amikor a jövőbe érvén ő is visszamegy a múltba, tehát sosem fogunk előre jutni, ráadásul egyre több énem lesz már a múltban. Vagy ha például megölöm az egyik ősöm, vagy megakadályozom felmenőim megismerkedését, akkor már én sem létezhetem, aki ezt csinálhattam, tehát akkor hogyan is lehettem ilyesminek az ágense.

Az Időbűnök egy ehhez hasonló paradoxonnal foglalkozik, érzékletesen, mégha kiszámíthatóan mutatva be az időutazás circulus vitiosusát. A film abban a tekintetben unicum, hogy nem a science fictionök hagyományos színpadain, űrben és űrlényekkel, a jövőben vagy egy teljesen más világban játszódik, hanem a földön, egy egyszerű vidéki házban és környékén. Mint egy szokványos krimiben, a hős megérkezik a munkából, „ez a nap is csak olyan, mint a többi” – gondolhatnánk, és gondolja is. Azonban Hektor békésen üldögélve a kertiszéken szerencsétlenségére előveszi a távcsövét is, és valamit meglát, aminek a nyomára indul.

idobunok

Röviden a következő történik: egy vetkőző nőt lát, majd semmit. Fogja hát a távcsövét s bemegy az erdőbe, ahol meg is találja a nőt. Abban a pillanatban, hogy közelítene felé, egy egész fején véres kötést viselő ember egy ollóval karon szúrja. Hektor menekülni kezd, míg elérkezik egy házhoz, ahol egy tudósra és az időgépére bukkan. De mivel a kötéses férfi hamarosan itt is megtalálja, így az időtudós tanácsára beszáll az időgépbe (nem tudva, hogy az egy időgép), s visszamegy pár órával előbbre a múltjába. Először nem érti, mi történt, az előbb már sötét volt, most meg világos van, hogyan lehetséges ez? Előveszi a távcsövét, s meglátja az erdő másik szélén saját magát, saját házában, saját aznap délutánján.

A tudós arra kéri, maradjon a laboratóriumban, ő majd helyreteszi a dolgokat, de Hektor nem érti, hogy ki ez a másik Hektor a feleségével, az otthonában, ez valaki más kell hogy legyen, nem ő, hiszen ő ő, és nem ott van, hanem itt. Ellopja hát a tudós autóját, megszökik a bázisról, s valószínűleg ekkor még nem is tudja, mit tegyen, de valahogy vissza akarja állítani a dolgokat: egyszerűen haza akar menni. Csakhogy útközben szembetalálkozik azzal a nővel, akinek a látványa szerencsétlen utazása aprópója volt, a lány, aki épp vetkőzött. Meglepetésében balesetet szenved, az árokban találja magát, vérzik a feje. Ekkor a karján lévő seb bekötözésére használt gézzel betekeri a fejét, s amikor belenéz a visszapillantó tükörbe, magára ismer: ő maga a kötéses férfi, aki nemrég megsebesítette. A következő pillanatban megjelenik a lány, mert látta a balesetet, és segíteni akar. Kiderül, hogy a lány fodrász, és van egy ollója. Ekkor ötlik hősünk eszébe, hogy rekapitulálnia kell az erdőben a jelenetet, amit ő a múltjában látott, hogy a korábbi önmaga, akinek most a jelenében van, szintén lássa, és hogy bejöjjön az erdőbe, s ő leszúrhassa az ollóval. Így akarja visszazökkenteni a „kibillent időt”, újra egyedüliként lenni Hektor. Lépésről lépésre létrehozza tehát a vetkőzés jelenetét, amit nemrég látott. A lányt közben saját fodrász-ollójával tartja sakkban.

los_cronocrimenes_-_500_-_01

Ugyanakkor nem világos, hogy mi is a terve. Láthatóan nem gondolta végig az időutazás paradoxonjait, hogy ha megöli előző önmagát, akkor már nem lesz ő sem, s végképp meg sem történhet az egész, hiszen ha már meghalt, akkor, ki az, aki öl. Vagy ha ugyanúgy megismétlődik minden, akkor ez a Hektor 2 ugyanúgy visszamegy a múltba, s nem lesz megállás.

Mindenestre terve bejön, feltűnik a másik Hektor, de ő ugyanúgy csupán megsebesíteni tudja, és nem sikerül megölnie. Ahelyett, hogy rögtön üldözőbe venné, hazamegy, azonban szerencsétlenül alakulnak a dolgok, a felesége a kötése miatt nem ismer rá, s ahogy menekül előle, lezuhan a tetőről s meghal. Ekkor Hektor rájön, hogy újra vissza kell mennie az időben, hogy ezt is jóvátegye.

Visszaszáguld hát az időtudóshoz, ahol Hektor 2, akit ő maga sebesitett meg nemrég, épp most száll be az időgépbe: minden történik a maga ördögi kerékvágásában, sokszorozódnak a Hektorok. Ekkor következik egy újabb csavar a filmben: a néző által eddig nyomon követett Hektorról kiderül, hogy már ő sem az első, ugyanis már előtte is van egy Hektor. Ezzel szembesülve egy pillanatra meginog, hogy visszatérjen-e ismét a múltba, de még továbbra is hisz benne, hogy képes beavatkozni a körben forgó időbe, saját sorsába. Visszamegy tehát a felesége halála előtti percekbe, s saját kötéses önmaga elől bujkálva megint rekapitulálja az eseményeket, tudván, hogy előző önmaga, a kötéses hogyan cselekedett.

Majd lassanként végre rájön, hogy nincs számára kiút: Hektorok vannak előtte és utána is. A történet végén hősünk visszaül a kertiszékébe, s megérti, hogy nincs befolyása az eseményekre: akármit is tesz, azzal csupán létrehozni képes már megírt sorsát. Minden egyes lépésével ezt a sorsot ő maga írja. Nem tud mást tenni, mint hogy a kijelölt úton jár: épp azzal, hogy megpróbálja elkerülni végzetét, hívja életre a rá váró eseményeket, akárcsak Oidipusz.

Érdemes felidézni Oidipusz lélektani drámáját. Több síkon, lelki és térbeli utazások során halad előre a dagadtlábú története. Tudjuk, hogy a jóslat nyomán, miszerint Oidipusz megöli apját és nőül veszi anyját, szülei eltávolítják a gyermeket. Ö azonban nem hal meg, hanem mit sem tudva múltjáról, felnőttként értesül a jóslatról, s mivel otthonát a szülői háznak hiszi, elmenekül onnan, nehogy beteljesedjen sorsa. Ha többet tudna, akkor tudná, hogy nem a valódi szüleivel él, tehát a legjobb, amit tehet, ha nem tesz semmit. Ehelyett elindul és beteljesíti a jóslatot.

Évekkel később már az anyja férjeként Oidipusz király népét kórság kezdi tizedelni, ekkor nyomozásba fog apja, az előző király gyilkosának kiléte után, aminek eredményeként saját története bontakozik ki előtte.

los-cronocrimenes-nacho-vigalondo

Mindazzal együtt, hogy Oidipusznak nem a „vérében van” a gyilkosság s a vérfertőzés, tehát nem gyilkos természetű, nem belülről fakadtak a bűnei, hanem sorsa mintegy kijelöltetett, mégis úgy tűnik, mintha egyrészt aktív szerepe lett volna sorsa beteljesítésében, ugyanakkor mintha „véletlenül” történt volna minden a legrosszabb forgatókönyv, a jóslat szerint. És így is van: hiszen mi más lenne az ember sorsa, ha nem a történet, amit a szándékaink és a véletlenek összjátékában megélünk.

Azt kell tehát látnunk, hogy mindazzal, amit Oidipusz sorsa bevégződésének megakadályozása érdekében tesz, idézi elő sorsát. Cselekvése közben áll elő a véletlenek láncolata, megannyi csapdahelyzet, amelyekből való legszerencsésebb kimenetel, a csapdába való maximális belesétálás, azaz sorsa beteljesítése (elhagyja az otthonának hitt helyet, nyertesen kerül ki az idegennel való szóváltásból, megfejti a Szfinx talányát, király lesz).

Ahogy Oidipusz nem tud elmenekülni sorsa elől, úgy Hektor sem képes megszakítani a kört az időben, mert az időben való visszatérésből örök visszatérés lesz. Oidipusz a sors, Hektor az idő játékszere. És Hektor számára az idő sorssá válik. Mindkét hős ugyanazon a lélektani drámán megy keresztül. Mindketten apránként szereznek rálátást a sorsukra: a múltjukra és a jövőjükre. Mindketten elhatározzák, hogy tesznek valamit a sors ellen, Oidipusz elhagyja szüleinek vélt nevelő szüleit, Hektor meg akarja ölni másik önmagát. Azonban ezekkel a lépésekkel csak már saját kijelölt sorsukat írják. Ahelyett, hogy letérnének az ösvényről: kitapossák. És mikor mindketten rádöbbenek helyzetükre, akkor jön a katarzis, ami a tudásból származik. Oidipusz megvakítja magát, Hektor leül, és átadja magát az időnek: teljen csak, ő nem harcol tovább ellene.

los_cronocrimenes

A film ugyanakkor nem válaszolja meg saját történetének legfeszítőbb kérdését, nevezetesen, hogy hogyan kezdődött az egész. Ugyanis ahhoz, hogy a körforgás beinduljon, Hektornak a kertiszékéből látnia kellett az „ősjelenetet”, s a kötéses önmaga meg kellett, hogy sebesítse. Tehát már eleve két Hektornak kellett lennie. Amiből az következik, hogy egy eredeti időutazással kellett, hogy kezdetét vegye a történet, különben nem sokszorozódhatott volna meg Hektor, és nem láthatta volna önmagát.

Sajnos a film egy idő után kiszámíthatóvá válik, a néző viszonylag korán megérti az időutazás paradoxonjának dinamikáját, és már csak azt várja, hogy egy végső csavarral kiderüljön, mi indította be a láncolatot. És az, hogy erre nem kapunk választ, nem az időutazás természetéből következik, hanem a film hiányossága.

Azonban a történet ügyes kísérlet a probléma kibontására és az ilyen jellegű műfaji alkímiára. Éljen a realista scifi! Akit érdekel a téma, nézze meg újra a Vissza a jövőbe című nagysikerű három felvonásos eposzt, vagy ha még komolyabb megközelítésre vágyunk, érdemes Asimovtól A halhatatlanság halála című science fictiont elővenni, ami a téma legélvezetesebb körbejárása.

Hozzászólások

hozzászólás

4 Responses

  1. Karga

    Jó kritika, de azzal nem értek egyet, hogy a film hiányossága, hogy nem jelöl ki eredeti időutazást. Világos, hogy a film időmodelljében az időutazás NEM változtat a történelmen, hanem része annak. Minden egyes időutazás az érkezésekkel és az elindulásokkal fix, adott esemény (ebben az esetben az érkezések történnek hamarabb) nincs általad felttett alfa időutazás, a film Hektor szemszögéből kíséri végig őket, az ő személyes idejében így követik egymást, a film története során pedig feltárul, hogy mi volt a tényleges sorrend a világ idejéből szemlélve. Alfa időutazásra csak olyan modell esetében van szükség, ahol mind változtat valamin. Állandótörténelmes időmodellnél minden elve adva van, és az ilyen saját farkukba harapó kígyók direk slusszpoénjai az ilyesminek. Egyszerűen az univerzum – a film világában – eleve úgy alakult, hogy az események így kövessék egymást.

    Válasz
  2. lordbozso

    Nagyon jó kritika, szépen összefoglaltad a filmet, bár az előttem szóló Kargával egyet kell értenem: nincs alfa esemény, minden szál, ami el lett kezdve (és a film végkifejletét tekintve fontos hogy el legyen varrva), azt el is varrták. Amit meg nem ( film végét) az pedig a feladás, az örök körforgásba és a tehetetlenségbe való belenyugvás.

    Amúgy tetszett az Oidipuszos párhuzam, bár gondolom a rendezőnem is eszébe jutott efféle tudatosság.

    A film szvsz mindenféleképpen abszolút első helyezett, sallangmentes, többször nézős, számomra a legjobb időutazós film. Csak ajánlani tudom!

    Válasz