Joss Whedon Buffy, a vámpírok réme (Buffy the Vampire Slayer. Joss Whedon, 1997-2003) című sorozata több szempontból is formabontó. A horror-, illetve dark fantasy elemek a tinédzserkor és a felnőtté válás metaforái, a szereplők a kritikus életkor démonaival, nehézségeivel küzdenek meg vámpírok, illetve különböző sötét erők formájában. Sarah Michelle Gellar (Buffy) egy megdöbbentően emberi hőst formál meg, embersége nem csak a hétköznapi problémák és a rárótt küldetés közti egyensúlyozásban rejlik, de a reális érzelmi helyzetekben, a traumák megélésében is. Mindemellett Buffy karaktere feminista ikon lett, aki azért könyvelhető el sikeres feminista hősnőként, mert személyében a „hős” és a „nő” egyenlő arányban van jelen, nem egy női bőrbe bújtatott férfi akcióhős. A sorozat zsenialitása (ami Joss Whedon más munkáiban is tetten érhető) a humor és a dráma váltakozása, amely a maga korában még merőben szokatlan volt, főként a tiniknek szóló tévéműsorokban. A Buffy… formabontó mivoltára lehet még példa Willow (Alyson Hannigan) és Tara (Amber Benson) szerelmi szála, ami az első hosszú távú leszbikus kapcsolat volt a tévé történetében, vagy a 6. évad 7. része, a Once More, With Feeling című musicalepizód, melyet több sorozat musicalepizódja is követett, és amely a musical műfaján belül is merésznek számít, mivel a műfaj klasszikus szabályszerűségeinek megszegése jellemzi. Dolgozatomban ezen szabályszegések szempontjából vizsgálom a kérdéses epizódot.
A Once More, With Feeling előzménye röviden: az előző évad végén Buffynak fel kellett áldoznia magát, hogy megmentse a húgát, Dawnt (Michelle Trachtenberg) és vele együtt a világot is; a barátai úgy vélték, a lelke egy pokoli dimenzióban ragadt, ezért Willow fekete mágia segítségével feltámasztja; Buffy azonban egy mennyországszerű, boldog helyen volt, ahonnan saját szerettei ragadták ki. Az epizód konfliktusa, hogy valaki megidéz egy démont (Hinton Battle), aki ráveszi az embereket érzéseik megéneklésére, vagyis a konfliktus maga a musicalszerűség, illetve, hogy hőseink világgá kürtölik legbensőségesebb érzéseiket, legféltettebb titkaikat.
A zenés-táncos betétek tehát indokoltak, beágyazódnak a cselekménybe, a szereplők tudatában vannak az éneklésnek és táncnak, ugyanakkor ezt a cselekvést egy külső akarat kényszeríti rájuk, így egyszerre tapasztalhatjuk bennük az integráltságot és a spontaneitást. A kettő aránya azonban változó, például a Rest in Peace című dalt Spike (James Marsters) kelletlenül kezdi, látszik, hogy nem szeretné elénekelni az érzéseit Buffynak, aki ezt a vallomást is elutasítóan fogadja, a Giles (Anthony Head) által előadott Standing című számot viszont Buffy egyszerűen észre sem veszi, mintha ez a betét nem is lenne integrált. A démon által létrehozott integrációnak köszönhetően a szereplők számára tudatos a musical, ami a showmusicalekre jellemző, önreflexív vonás, de ebben az esetben mégsem beszélhetünk erről, hiszen nincs szó előadásról, vagy bármilyen mű megalkotásáról, és a történet is megőrzi fikciós jellegét.
A filmmusicalek többségében a történet központjában egy heteroszexuális pár egymásra találása áll. A Once More, With Feeling esetében ez a pár Buffy és Spike lenne, az epizódzáró csókjelenet azt sugallja a nézőknek, hogy Buffy végre viszonozza a vámpír érzéseit, de a következő részekben rá kell döbbenniük, ez csak egy látszat-egymásra találás volt. A két karakter között a későbbiekben alakul ki testi kapcsolat, majd még később érzelmi, viszont egyik esetben sem beszélhetünk egészséges, boldog párkapcsolatról, amilyet egy klasszikus musical megkövetelne. A történetben két másik szerelmespár is szerepel, azonban ők sem feleltethetőek meg a klasszikus kritériumoknak. Anya (Emma Caulfield) és Xander (Nicholas Brendon) látszólag boldogan tervezik az esküvőjüket, de az I’ll Never Tell című számban paradox módon mégis beszámolnak egymásnak, vagy legalábbis egymás jelenlétében a házas élettel kapcsolatos félelmeikről. Ebben a zenés-táncos betétben egy kihívástáncot is láthatunk, azonban a klasszikus musical kihívástáncaival ellentétben itt a dal végére csak látszólag simulnak el az ellentétek. A felszabadult nevetés, amellyel a pár hátradől a kanapéra, csak a rohamszerű műsorszám része, a következő jelenetben már az előbb megénekelt problémákon vitáznak. Willow és Tara szála már a homoszexualitással szembehelyezkedik a klasszikus elvárásoknak, ráadásul Willow túlzott mágiahasználata miatt az epizód végére ez a kapcsolat is válságba kerül.
A musicalepizód fontos eleme még a klasszikus musical naivitásának kifigurázása, illetve annak hangsúlyozása, hogy eljárt felette az idő, már nincs okunk minden musicaltől felhőtlen szórakoztatást várni. A korai musicalek naivitására reflektálnak a The Mustard és a The Parking Ticket című rövid betétdalok, melyeket egyébként a sorozat két producere, David Fury és Marti Noxon ad elő. Amint a címek is mutatják, olyan nevetségesen hétköznapi szituációk zenés-táncos bemutatásáról szólnak, mint a mustárfolt kiszedése egy ingből vagy egy szabálytalanul parkoló hölgy kísérlete a büntetés megúszására. A műfaj történetének fiatalkorában megnyilvánuló naivitás a legabszurdabban talán a Going Through the Motions című dal közben jelenik meg, mikor a temetőben sötét rituáléra készülő vámpírok együtt énekelnek és táncolnak Buffyval, mielőtt a lány kiiktatná őket. Ehhez hasonló önironizáló humorforrás lehet még a figyelemfelhívás egy-egy színész ének-, vagy tánctudásbeli hiányosságaira, például mikor Willow a Walk Through the Fire című dal közepén megjegyzi a neki jutott verssor feleslegességét,[1] amivel rávilágít, hogy kevésbé tud énekelni, ezért kisebb szóló részt kap, vagy Xander esetlensége a kihívástáncban. (A musicalszituációból adódó groteszk helyzetkomikum mellett megjelenik Anya nyúlfóbiája is, ami visszatérő poén a sorozatban.) A humoros részeket azonban keményen ellensúlyozza a komoly téma, a szereplők magánéleti, lelki problémái, melyek hirtelen felszínre kerülése az évad összes későbbi részére kihat. Giles úgy érzi, Buffy fejlődésének, önállósodásának útjában áll, ezért elhatározza, hogy hazamegy Angliába, és magára hagyja a vadászt, az ő érdekében. Xander és Anya kétségei a házasságot illetően előrevetítik a pár szakítását, ami miatt Anya majd újra bosszúdémonná válik, és összetört szívű nők meggondolatlan kívánságait teljesíti. Buffy vallomása, miszerint barátai az örök nyugalomból szakították ki, hogy tovább küzdjön minden egyes nap a sötétség ellen, Willowban és a többiekben is olyan bűntudatot kelt, ami felett nem tudnak napirendre térni. Buffy pedig csak az évad legvégére tud majd megbirkózni a feltámadás traumájával. A trauma hangsúlyozásáért a Something to Sing About című dal végén, Whedon felidézi a közönség egy korábbi traumáját, mikor Dawn Buffy halála előtti búcsúszavait idézi: „The hardest thing in this world is to live in it.”. Az idézet kimondatlanul maradt, de a rajongók számára felejthetetlen folytatása („Be brave. Live. For me.”) itt Dawn néma könyörgésévé válik a nővére felé.
A Buffy… musicalepizódja tehát áthágja a klasszikus musical szabályszerűségeit, miközben kifigurázza a korai musical naivitását, végtelen optimizmusát, illetve a komoly témával elutasítja a felhőtlen happy endet váró nézői attitűdöt, amely Xandert is vezérelte a musical-démon megidézésekor. A démon „legyőzésében” is megfigyelhető a humor és a dráma keveréke: az ellenfél egy meleg-vicc keretein belül eltekint attól, hogy Xandert „a királynőjévé tegye”, helyette megelégszik a kimondott titkok által végzett rombolással. A Where Do We Go from Here? című záródal megerősíti a viszonyrendszerek széthullását, előrevetíti az évad további bonyodalmait. A rendhagyó epizód első ránézésre talán furcsának tűnik, mégis kiválóan illik a hatodik évadba, melyben, igazi főgonosz híján, visszaszorul a sorozatra jellemző metaforikus ábrázolás, a szereplők többnyire olyan reális magánéleti problémái kerülnek fókuszba, mint például a függőség, az érzelemmentes szexuális kapcsolatok veszélyei, vagy a tinédzserekre jellemző, figyelemhiány okozta kleptománia.
[1] „I think this line’s mostly filler”