Andrzej Sapkowski lengyel író ’90-es években indult fantasy regénysorozata azután kapott globális figyelmet, hogy a szintén lengyel videojáték-fejlesztő és kiadó cég, a CD Projekt RED adaptálta, illetve folytatta a történetet. A három videojáték mellett alacsony költségvetésű egészestés film (Wiedzmin. Marek Brodzki, 2001),
valamint 13 részes minisorozat (Wiedzmin. Marek Brodzki, 2002) is készült, azonban ezek nem arattak sikert. A növekvő népszerűség és hírnév miatt okos döntés volt a Netflixtől, hogy adaptálja a Vajákat (The Witcher. Lauren Schmidt Hissrich, 2019-), és Ríviai Geraltot küldje harcba a Disney + fenyegető árnyéka ellen.
A sorozat első évada a könyvek közül az első kettőt adaptálja, Az utolsó kívánság és A végzet kardja című kötetek azonban még nem olyan művek, amelyek egy összefüggő narratívát beszélnének el, hanem novella-gyűjtemények, melyek előkészítik a terepet a regények folytatólagos cselekménye számára. A rövidebb történetek kiválóan mutatják be a különböző karaktereket, miközben más-más kalandokba csöppennek, az olvasó pedig minden egyes találkozással bővítheti a képet egy-egy kirakós darabbal, akár Geraltról, a főhősről, akár a mellékkarakterekről van szó. A novellákban a világ szintúgy egyre tágul, ahogy bepillantást nyerünk a több évtizedes linearitásból kiemelt kis cselekményszigetekbe, anekdotákba, melyekkel később utalás szintjén itt-ott találkozhatunk a regényekben (például a Némi áldozat[1] című történetben szereplő költőnő verseskötete a Tündevér című regényben[2] bukkan fel).
A Sapkowski által felépített világ nem csak karakterekben, de műfajiságában is gazdag. A középkorias kard és mágia [sword & sorcery] alapokon nyugvó fiktív fantasy világban megfigyelhető több western, háborús dráma valamint noir elem, és mindezt szláv folklórral, illetve klasszikus mesék brutális kifordításaival fűszerezi meg. Geralt, bár bőrvértben, karddal és mágiával felfegyverkezve járja a vidéket, tipikus westernhős: a szörnyek ellen kiképzett mutánsként tökéletes kívülálló, nem tartozik sem a csodás lények, sem az emberek közé, szinte mániája a kötődés és a letelepedés kerülése. A tündék természetközeli életmódja és az emberek felelőtlen térhódítása a western egy újabb motívumának megjelenése, a tündék ugyanis az indián törzsek allegóriáiként is értelmezhetők, melynek kapcsán még az ökológiai szorongás kérdése is helyet kap a könyvekben. Az emberi városokra jellemző nyomasztó légkör pedig a noirt idézi. A szláv folklór az egész történetet végigkíséri, hiszen Geralt a gazdag népi világ szörnyeivel harcol, egyes kalandjaiban pedig olyan mesék ismerős motívumai, szereplői köszönnek vissza Sapkowski zseniális újraértelmezéseiben, mint például a Hófehérke és a hét törpe, Aladdin és a csodalámpás, A Szépség és a Szörnyeteg, A kis hableány, de még Hamupipőke is említésre kerül.
Rajongói noir stílusú plakátok a játékok alapján
A sorozat kreátora, Lauren Schmidt Hissrich teljesen érthető módon nem betűről betűre akarta adaptálni a novellákat, hanem igyekezett elindítani egy fő narratívát, és azzal összeszőni egy-egy kiválasztott novella cselekményét. Az utolsó novellákban elinduló, és a regények cselekményét is formáló nilfgaardi háború lesz a főszál. Nilfgaard egy hódító császárság, ami a nála kisebb királyságokat, köztük Cintrát is, igyekszik bekebelezni. Az idővonal origója így Cintra ostroma lett, és a „jelen” szálát Cirilla királykisasszony (Freya Allan) menekülése képviseli, akit a születése előtti megállapodás alapján hat éves korától vaják-tanoncnak ígértek. Ehhez képest Geralt (Henry Cavill) és Yennefer varázslónő (Anya Chalotra) történetszálai, a vaják kalandjai, Yennefer sok-sok évvel korábbi mágusképzése, valamint kettejük megismerkedése, se veled se nélküled kapcsolatuk a múltból közelítenek az ostrom felé.
Az adaptáció legnagyobb problémája, hogy a könyvekben fellelhető rengeteg sejtetést, az elgondolkodtató metaforákat sokszor leegyszerűsített kijelentésekre cseréli (erre a későbbiekben hozok példát). Olykor a sorozat mégis megpróbál ködösíteni, és ehhez a három idősíkot használja, pontosabban a három idősík elkülönítésének kezdeti hiányát. Gyakorlatilag a harmadik részben kapunk először egyértelmű jelet az időeltolódásokról, majd az utolsó részben érik be egymást a főszereplők. Ez az időkirakós érdekes lehet annak, aki frissen csöppent a Vaják-világba, de a rajongóknak adhat némi kezdeti aggodalmat például Yennefer életkorával kapcsolatban, akinek a pontos koráról nem kapunk információt a könyvekben sem, de nem öregszik, és tapasztalt mágusnő, így akár száz évesnél is idősebb lehet.
Az adaptáció második Achilles-sarka Yennefer eredettörténete, melyet szinte teljes mértékben a forgatókönyvírók tettek a történethez. Sapkowskinál Yennefer karakterében egy igazi femme fatale-t ismerhetünk meg: nemcsak erős, gyönyörű, nagy befolyással és hatalommal bír, hanem ő a titokzatos nő, akinek nem ismerjük a múltját. A lengyel író kivételes ügyességgel alkalmazza a varázslónőn „a kevesebb néha több” elvét, hiszen nem ismerjük Yennefer pontos korát és motivációit, az is rejtély, hogy mikor és miért kezdte el foglalkoztatni a gyermekvállalás kérdése. A sejtetett, megbúvó traumák pedig sokkal fájdalmasabbak, ha aprólékos láttatás helyett a befogadónak kell elképzelnie őket. Erre kiváló példa a negyedik kötet egyik Arethusában, a mágusképzőben játszódó jelenete. Geralt és Yennefer egy elköltözött tanonclány szobájában töltik az éjszakát, és a kislány otthagyott rongybabáját megpillantva kérdések merülnek fel a vajákban.
– Amikor itt tanultál Arethusában… Amikor olyan szobában aludtál, mint ez… Volt babád, ami nélkül képtelen voltál elaludni? Amit a szekreterre ültettél napközben?
– Nem – moccant meg hirtelen Yennefer. – Nekem még babám se volt. Ne kérdezz engem erről, Geralt. Kérlek, ne kérdezz róla.[3]
Yennefert bizonyos szinten Joker karakteréhez lehetne hasonlítani, mivel annyira felnagyított a személyisége, hogy bármilyen eredettörténet csak erőltetett alibinek tűnhet. Titokzatossága mellett a külseje is nagyon fontos. Nem csak arról van szó, hogy a varázslónők maguk alakítják a megjelenésüket, és vonzó alakjukban is magukban hordozzák a múltban viselt esztétikai hátrányaikat. Yennefer alakját fekete-fehér színszimbolika jellemzi, ami sápadt bőrének és hollófekete hajának kontrasztjából indul, de öltözködésében is ez jellemzi. Fekete-fehér megjelenése végletes érzelmeit tükrözi, miközben noir jellegéhez is hozzájárul, éppen ezért az ő esetében érdemesebb lett volna szorosabban követni a Sapkowski által kijelölt ösvényt.
Rajongói illusztráció a könyvek alapján és a netflixes adaptáció
Az első novelláskötetben Geralt a strigával vívott küzdelem után lábadozik Melitele szentélyében, és különböző visszaemlékezésekben meséli el az egyes novellák történéseit. Ezekben a jelenetekben többször is említésre kerül Yennefer neve valamiféle nagy, viharos szerelmet sejtetve, és amikor az olvasó kíváncsiságát már-már nem lehet tovább fokozni, elérkezünk az utolsó, címadó novellához, melyben megismerhetjük a varázslónőt. Kevésbé sérül a karakter titokzatossága, zárkózott jelleme, ha hányattatott tanulmányai helyett inkább visszaemlékezésekben, álmokban látjuk azokban a történetekben, melyekben nem szerepeltette Sapkowski. A sorozatban vont párhuzam a striga átkának megtörése valamint Yennefer megszépítése között egyenesen sértés a Sapkowski által kreált karakterre nézve, egyszersmind olyan átgondolatlan feminista próbálkozás, ami minden igyekezete ellenére inkább antifeministának mondható. A szaporító szervek „kioperálása” felesleges brutalitás, a novellák alapján maga a mágia használata okoz meddőséget, ami egy lassú folyamat, egy belső károsodás eredménye, szó sincs olyan beavatási rítusról, mint például az MCU Fekete Özvegye esetében. A megváltoztatni kívánt testrészekre felrajzolt segédvonalakkal a néző szájába rágják a plasztikai műtét-metaforát. Az, hogy mindezt ráadásul a strigából (sérült és visszamaradott) királylánnyá átváltozás mellé vágják, gyakorlatilag szörnyetegnek bélyegzi meg a szépséghibákkal küzdő nőket. A beavatkozás előtti külső megmutatása pedig azért is lehet zavaró mozzanat a Sapkowski elbeszéléseit ismerő rajongók számára, mert Yennefer kreált szépsége az őt övező rejtély egyetlen olyan része, amelyről Geralt lerántja a leplet. (Ezen kívül csupán egyszer esik róla szó: a hetedik kötetben olvashatunk egy nagyon rövid, ködös visszaemlékezést arról, hogy Yennefer szülei veszekednek.) Ő azon kevesek egyike, aki tudja, hogy valamilyen „bakit” kell keresnie a képben, és meg is találja azt:
És a férfi hirtelen megtudta az igazságot. Tudta. Tudta, ki volt valaha. Hogy mire emlékezett, hogy mit nem tudott elfelejteni, hogy mivel kellett együtt élnie. Hogy ki volt valójában, mielőtt varázslónő lett.
Mert egy púpos lány hideg, átható, dühös és bölcs szeme figyelte.
A férfi megijedt. Nem, nem az igazságtól. Megijedt, hogy a nő kifürkészheti a gondolatait. Hogy megtudja, mire jött rá. Hogy sosem bocsátja meg neki. Elhallgattatta ezt a gondolatot magában, elfojtotta, örökre kivetette az emlékezetéből, nyomtalanul, és hatalmas megkönnyebbülést érzett utána. Azt érezte, hogy…[4]
Ez a néhány sor jól példázza Sapkowski finom, sejtetéseken alapuló stílusát. A szerzőnek nincs szüksége arra, hogy papírra vesse a púpos lány traumáit, mikor ez a néhány mondat is mély sebekről árulkodik, ahogy arra sincs szükség, hogy explicit módon írjon a vaják érzelmeiről. Geralt és Yennefer kapcsolatában ez a momentum azért is fontos, mert elhessegeti a pusztán fizikai vonzalom lehetőségét. Geraltot nem taszítja a púpos lány, de megérti Yennefer traumatizáltságát, és tiszteletben tartja a presztízst jelentő kreált szépség titkát.
A sorozatban a szerelmi szállal kapcsolatos másik hiányosság szintén az időkezelés számlájára írható. Bár kiderül az aranysárkány keresésekor, hogy a dzsinn összekötötte a vaják és a varázslónő sorsát, ez inkább egyéjszakás kalandok sorának tűnik, melyek után Geralt és Yennefer felváltva hagyták ott egymást. A könyvekben azonban komoly, hosszútávú kapcsolatokról van szó, és arról, hogy miután először találkoztak, fél évig éltek együtt Yennefer házában,[5] így a viszonyuk inkább Ross és Rachel kapcsolatára emlékeztet a Jóbarátok című sorozatból (Friends. David Crane, Marta Kauffman, 1994-2004).
A striga és Yennefer egyszerre szépül meg
Ahogyan Yennefer előtérbe helyezése, úgy Ciri cselekményszála sem mentes a hibáktól az adaptációban. Ez mindvégig kissé erőltetett és unalmas, de a legnagyobb gond az utolsó epizódban jelentkezik. Szép gondolat, hogy a három főszálat egyesítik, illetve, hogy Ciri és Geralt találkozásával zárják az évadot, de sajnos ez a találkozás egyáltalán nem katartikus, a nézőből legfeljebb egy „aha”-élményt vált ki az idősíkok elegyengetése miatt. A katarzis hiánya leginkább abból adódik, hogy a sorozatban ekkor találkoznak először, korábban nem alakul ki köztük semmilyen érzelmi kötelék. Sapkowski ellenben ezt a találkozást ügyesen előkészítette az erőteljes katarzis érdekében. A Végzet kardja[6] című novellában Geralt véletlenül találkozik a körülbelül 6 éves Cirivel Brokilonban. Időközben rájönnek, hogy ki a másik, és a kislány kötődni kezd a vajákhoz, de Geralt nem akarja egy gyerek életét azoknak a veszélyeknek kitenni, amelyekkel ő naponta találkozik. Pár évvel később, a Több annál[7] című történetben, Geralt tudomást szerez Cintra vereségéről, és akkor találkozik újra Cirivel, mikor már halottnak hiszi. A novellabeli katarzishoz szintén hozzátesz a család-motívum erőssége. Miközben Geralt lázasan hallucinál/álmodik/az emlékeiben bolyong, olvashatunk egy találkozásról Yenneferrel: ekkor visszaemlékeznek az aranysárkány szavaira, miszerint ők egymásnak lettek rendelve, de a végzet egymaga nem elég, kell valami több annál.[8] Ez a valami egy gyerek lenne, mivel azonban Yennefer és Geralt szerelméből nem születhet gyermek, ezért úgy érzik, nincs értelme együtt maradniuk. Találkozásukkor Ciri megkérdezi a vajákot, igaz-e, hogy ő a végzete, mire a válasz: „Te több vagy annál, Ciri. Több annál.”[9] Alighanem a sorozat hármas felosztású idővonala is ezt a vérrokonságtól mentes családi egységet szimbolizálná, de olyan fontos jeleneteket hagytak ki, vagy egyszerűsítettek le a készítők, amelyek hiánya miatt ez nem kapja meg azt az értelmet és központi szerepet, mint az eredeti művekben.
Ami a főszereplőt illeti, Henry Cavill alakítása minden Vaják-rajongó számára kellemes meglepetést jelenthet. Az eddigi filmszerepei alapján Cavill okot adott némi kétkedésre, hiszen egyik sem állt közel a cinikus szörnymészáros jelleméhez, azonban lelkesedése, valamint jól érezhető szeretete az alapmű iránt egyike azoknak a tényezőknek, amelyek megmentik a sorozatot.[1] De Geralt karaktere sem mentes az adaptációs hibáktól. Ami a külsejét illeti, a könyvekben inasabb testalkatról van szó: vajákunk ugyanis egy olyan világban tartja fenn magát szörnyek gyilkolásából, ahol egyre kevesebb az irtani való „kártevő”, így előfordul, hogy vacsora nélkül kell álomra hajtania a fejét. Bár ennél jóval zavaróbb az a sminkes baki, ami miatt a mutációk okozta pigmenthiány a szereplő hajára korlátozódik. A jellemét tekintve a színész alapvetően jól formálta meg a karaktert, de a sorozat írói sok olyan párbeszédes részt hagytak ki, ami elég rövid és epizodikus ahhoz, hogy ne befolyásolja a kialakított főnarratívát, viszont ikonikus részei a könyveknek, mint például Geralt első, a dzsinnhez intézett kívánsága.[10]
Hiányos pigmenthiány
A regényfolyam rajongói körében a legnagyobb csalódást Triss Merigold karaktere (Anna Shaffer) keltette, véleményem szerint két probléma volt vele: nem volt fiatalos, és nem volt látványos a haja. „A gesztenyehajú, vidám Triss Merigold, aki bármin képes volt kacagni, és úgy festett, akár egy fruska.”[11] ‒ ez az első leírás, amit a varázslónőről kapunk. Ez az egy mondat tartalmazza azt a két legfontosabb tulajdonságot, melyek a későbbiekben is jellemzik őt: vidám, fiatalos, szomszédlányos bájjal, valamint vörösesbarnás, sokszor kiengedve hordott hajjal bír. Utóbbira még a legnehezebb helyzetekben is nagy gondot fordít, és mindenki erről ismeri fel. A videojátékokban a könyvekben említett „gesztenyszínt” egyértelmű vörösre cserélték, míg a sorozatban sötétbarnára. Bár mindkét megoldás eltér a leírtaktól, az előbbit azért tartom jobb adaptációnak, mert a vörös színnel nagyobb figyelmet kap a varázslónő hajkoronája. Az viszont nem jelent gondot, hogy Trisst színesbőrű színésznő játssza, mivel az ő esetében nincs a bőrszínnek olyan szimbolikus jelentősége, mint Yennefernél. A színésznő mimikája azonban már nem túl szerencsés, az állandó homlokráncolás miatt kicsit sem tűnik vidámnak vagy fiatalosnak.
Rajongói illusztráció a könyv alapján és a két adaptáció
A mellékszereplők többségét azonban kifejezetten jól találták el a készítők, az aranysárkány (Ron Cook) és a zerrikán lányok (Adele Oni, Colette Dalal Tchantcho), Geralt anyja (Frida Gustavsson), Pavetta (Gaia Mondadori) mind jó választások voltak. Renfri (Emma Appleton) esetében nagyszerű az a változtatás a könyvekhez képest, hogy jobban hasonlít a klasszikus Hófehérke-ábrázolásra, illetve a Kökörcsint alakító Joey Batey is alapvetően ügyesen formálja meg az idegesítő útitársat. Kivételt képez azonban Cahir (Eamon Farren), akiről talán túl korán került le a harcisisak, ami miatt ő Ciri kétlábon járó rémálma az első pár kötetben, érdemes lett volna még rejtélyesebbé tenni eleinte. Továbbá Fringilla (Mimi Ndiweni) felbukkanását is korainak tartom, hiszen ő csak az ötödik kötetben bukkan fel, és még ott is viszonylag kevés szerepe van. Bár a könyvben kiderül, hogy ott volt a soddeni csatában, amit az évad utolsó részében láthattunk, a rivalizálása Yenneferrel Arethusában, teljesen indokolatlan és felesleges kiegészítése az irodalmi alapnak. Ráadásul a nilfgaardi varázslónő és Yennefer ellenséges versengése ismét szembe megy a producernő által megcélzott feminista nézőponttal, melynek illene a női összetartást is bemutatnia. Ehelyett kaphattunk volna esetleg nagyobb bepillantást Triss és Yennefer barátságába azon a pár mondaton kívül, amit Geraltról váltottak.
Minden hiányosság vagy adaptációs hiba ellenére nem temetném a sorozatot, összességében nem rossz kiindulópont. A díszletek, a jelmezek és a zene együtt hangulatos hátteret biztosítanak a cselekménynek. Tagadhatatlanul érződik a kisebb költségvetés, azonban ez egyféle kelet-európaias atmoszférát teremt, nincs Sapkowski világától elütő hollywoodi csillogás. A történet a további évadokban várhatóan már nem lesz ilyen kusza, hiszen a következő évadtól már a regények egymással összefüggő története kerül adaptálásra, valamint a szereplők bemutatására sem kell már különböző idővonalas trükköket vagy erőltetett magyarázatokat kieszelnie az íróknak. Remélhetőleg az egyszerűbb adaptációs feladattal együtt kicsivel jobb sminkeket is kapunk majd, és talán Cavill lelkesedéséből is átragad valamennyi a stáb többi tagjára.
Lábjegyzetek:
[1] Vö: https://www.youtube.com/watch?v=SGgMvp0Nm18
[1] Andrzej Sapkowski: A végzet kardja. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2012. 154-206.
[2] Andrzej Sapkowski: Tündevér. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2013. 288.
[3] Andrzej Sapkowski: A megvetés ideje. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2013. 138-139.
[4] Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2011. 273.
[5] Andrzej Sapkowski: A végzet kardja. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2012. 87.
[6] Andrzej Sapkowski: A végzet kardja. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2012. 207-262.
[7] Andrzej Sapkowski: A végzet kardja. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2012. 263-312.
[8] Uo. 277-278.
[9] Uo. 312.
[10] Aki olvasta a könyvet, tudja, miről van szó, aki nem, annak nem lövöm le a poént.
[11] Andrzej Sapkowski: A végzet kardja. Ford. Szathmáry-Kellermann Viktória. PlayON Magyarország, 2012. 299.