Magánéleti keservek és vígságok, jól felépített sztorik, esendő, de szerethető hősök – hosszan sorolhatnánk még Nicole Holofcener eddigi filmjeinek jellemzőit, ám a magyarországi mozikba – ki tudja, miért? – ezek az alkotások nem jutottak el. A hazai nézők legfeljebb DVD-n nézhették meg a rendezőnő két korábbi filmjét (Jóbarátnők [Friends with Money], 2006; Adni jó [Please Give], 2010), illetve a tévében vagy szintén DVD-n láthatták a Szex és New York (Sex and the City) általa rendezett epizódjait.

Pedig a 2013-as Enough Said (Exek és szeretők) is arról tanúskodik, hogy Holofcener – aki maga írja forgatókönyveit is – jó értelemben vett profi alkotó, aki hatásvadász fogások nélkül képes a székhez szögezni nézőit. Így valószínűleg csodálkozna azon, hogy legújabb filmjének milyen jópofának szánt, valójában azonban idétlen és pontatlan címet adtak a magyarországi forgalmazók. Mert exférjek és exfeleségek vannak ugyan a történetben, ám a film hőseit semmiképpen sem nevezhetjük „szeretőknek”: az Enough Said szereplői ugyanis olyan emberek, akik nem szeretőre, hanem valódi kapcsolatra vágynak – és arra sem bármilyen áron.

Exek_es_szeretok_jelenetfoto (4)

A filmbeli romantikus pár tagjai, a hosszú ideje elváltan élő, masszőrként dolgozó Eve (Julia Louis-Dreyfus) és a szintén elvált Albert (James Gandolfini) egy partin ismerkednek össze. Mint később kiderül, mindkettejüknek főiskolára menő, épp elköltözés előtt álló lánya van, s mindketten tartanak az új helyzettől; az egyedülléttől való félelem pedig kellő dramaturgiai hitelt ad a két hős ismerkedési hajlandóságának.

A törékeny, de energikus Eve és a bájosan bumfordi, kissé slampos Albert azonnal vevők lesznek egymás fanyar humorára, összhangjuk az első perctől fogva érezhető. Tetszeni vágyás és mesterkéletlen őszinteség, nyíltság és szemérmesség egyaránt jellemzi a párost, s mindezt a kitűnően megírt dialógusok mellett Dreyfus és Gandolfini természetes színészi játéka teszi igazán hitelessé. Holofcener filmje megejtő humorral mutatja be két középkorú ember szerelmi viszonyának kibontakozását, ügyesen egyensúlyozva nevetségesség és szentimentalizmus között. „Fárasztó mindig viccesnek lenni”– vallja meg a férfi az első összebújás után, mire a nő „megnyugtatásul” azt motyogja: „de hát nem is vagy vicces”.  Az ilyen mondatok miatt pedig a néző még inkább drukkol nekik.

Exek_es_szeretok_jelenetfoto (13)

A biztatóan alakuló kapcsolatot azonban megzavarja a „múlt”. Eve ugyanis a már említett partin Marianne-nal (Catherine Keener), a szintén elvált híres költővel is megismerkedik, akinek nemcsak a masszőre, hanem a barátnője is lesz: rabul ejti Marianne lenyűgöző otthona, narancsbőr-mentes teste, vonzó személyisége. Ám egyszer csak rádöbben: a volt férjét folyamatosan kritizáló újdonsült barátnő valójában Albert egykori felesége. Ezt a csavart persze már a filmelőzetesből is tudhatjuk; izgalmassá az teszi a filmet, hogy a női főhős miként reagál a csapdahelyzetre. Ugyanis hiába a kölcsönös vonzalom Alberttel, Eve nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy kiderítse, mi is lehetett a tökéletes exfeleség gondja a férfivel. S ezzel majdnem mindent kockára tesz.

Eve és Albert történetét mesterien ellenpontozza a film egy másik páros játszmáival: a baráti házaspár tagjai, Sarah (Toni Collette) és Will (Ben Falcone) hosszú kapcsolatuk rutinos megjegyzéseivel, gesztusaival marják egymást, jól mutatva rá, hogy a mesék jellegzetes zárlatával ellentétben a házasfelek többnyire boldogtalanul élnek, amíg el nem válnak. Az Exek és szeretők főhősei számára viszont adódik egy esély, hogy a magány vagy a páros magány helyett egy harmadik lehetőséget válasszanak. Kérdés, hogy hosszú távon tudnak-e élni vele.

Exek_es_szeretok_jelenetfoto (24)

Holofcener feszes tempójú, alapvetően vígjátéki szituációkra épülő filmje finom humorral, minden szájbarágó lelkizés nélkül beszél az együttélés nehézségeiről. A rendező azonban arra is képes, hogy érzékeny bírálatát adja annak a világnak, amelyben ciki gyengének és esendőnek mutatkozni, s amelyben a klassz és sikeres élet látszata fontosabb, mint félelmeink és vágyaink őszinte felvállalása.

Sokszor fontosabb. De a film meggyőz minket arról, hogy nem mindig.

Szerző

Azon szerencsések közé tartozom, akik a 90-es években - többek közt - Balassa Pétertől, Zemplényi Ferenctől, Géher Istvántól, a pesti bölcsészkar egykori tanár-zsenijeitől tanulhatták az irodalmat. Az ELTÉ-n szerzett magyar - történelem - esztétika szakos diploma mellé később drámapedagógusi és újságírói végzettséget is "begyűjtöttem". Voltam amatőr színész, népművelő, könyvtáros, de főként és elsősorban tanár: az elmúlt években szinte minden korosztályt tanítottam. Az utóbbi időben kezdtem kortárs művészettel foglakozó szövegeket - kritikákat, beszámolókat - írni; ezek eddig a Kortárs Online oldalán jelentek meg. A jövőben szeretném magam kipróbálni a közéleti és a kulturális újságírás más területein is.