A Mr. Morgan utolsó szerelme (Mr. Morgan’s Last Love. Sandra Nettelbeck, 2013) Párizsban játszódik, ősszel; ám ez a filmbeli ősz nemcsak „beszökik” Párizsba, hanem a történet végéig ott is marad: Sandra Nettelbeck lírai alkotása ugyanis az öregségről, a magányról és a halálról szól. Még akkor is így van ez, ha a cím szerelmes sztorit ígér, és a filmplakáton mosolygó bájos Pauline (Clémence Poésy) a történet folyamán valóban fényt és derűt csempész a magányos és csak a halált váró főszereplő, Mr. Morgan (Michael Cain) életébe. (Azt, hogy az elmúlás a film központi témája, a hazai vetítés időzítése is igazolja: az efféle elégikus-lombhullatós darabokat rendre rügyfakadáskor mutatják be; halottak napja környékén ilyen mozira vélhetően nem ülne be senki.)

Bágyadt napfényben fürdő párizsi parkok, köd ülte tavak, borostyánnal benőtt rusztikus vidéki ház: a film számos jelenete játszódik ilyen melankolikusan szép – túl szép – környezetben. De szerencsére nem mind: a feleségét elvesztő, napjait nyomasztó egyedüllétben töltő Mr. Morgan ugyanis ritkán mozdul ki a lakásából, bezárt ablakok és ajtók mögött éli a maga reményvesztett életét. A nagypolgári kényelme ellenére is sivár környezet, s az abban céltalanul tébláboló idős ember megjelenítése talán a film leghitelesebb része. A rendező lassú tempójú képekből, nagy csendekből építi fel ezt a depresszív világot, s a főszereplő tétova mozdulatai, tükörbe néző üres tekintete nemcsak a magányos férfi fájdalmát, hanem az öregség és az elmúlás „botrányát” is képesek érzékeltetni. A felesége halála miatt megtört, ugyanakkor hiú és makacs öregúr alakjának megformálásában Michael Cain remekel: az ő Mr. Morgane egyszerre nagyformátumú és tragikomikus figura, aki mindent és mindenkit kizár saját világából, hogy képzeletében újra együtt lehessen szeretett feleségével.

A főszereplő magányán csak a fiatal Pauline képes rést ütni. A tánctanárnő szerepében Clémence Poésy éppolyan meggyőző, mint a nyugdíjas filozófiaprofesszort játszó Cain: elhisszük neki, hogy Mr. Morgan szeretetreméltó ember; pontosabban, hogy méltó a szeretetre, épp magányossága és esendősége miatt. S bár számos közhelyes megoldást is tartalmaz a film – szinte kínos, hogy a régóta zárt, s végre felnyíló ablakból feltétlenül látnunk kell az Eiffel-tornyot; és sajnos sokszor találkoztunk már azzal is, hogy életunt szereplőjét társastánc-tanfolyammal „boldogítja” a rendező –, a két főszereplő játéka miatt megbocsátjuk ezeket a kliséket.

A film közepe felé, amikor Párizsba érkezik Mr. Morgan két Amerikában élő gyermeke, az elégikus hangulatú, lassú ritmusú történet felgyorsul, és más irányt vesz. S kiderül, amit már eddig is sejtettünk: a főszereplő gyásza éppúgy táplálkozik gőgből, mint fájdalomból, s hogy a férfi felesége iránti szeretetéből gyerekeinek már nemigen jutott. A történet második része a főhős eme „hübriszét” tárja fel, s így a film a kezdeti „intim”, kétszemélyes kamaradarabból – miután Mr. Morgan lánya (Gillian Anderson) visszautazik az Államokba – háromszemélyes drámává változik. A szép-szelíd tánctanárnő feladata pedig már nem, vagy nemcsak az idős férfi jókedvre derítése, hanem apa és fia bonyolult kapcsolatának tisztázása lesz. Ám a rendező – aki a film forgatókönyvét is írta – még egy csavart illeszt a sztoriba, s a három szereplő viszonyrendszerét sajátos (szerelmi?) háromszög-történetté formálja. Ez a narratív fordulat azonban ellentmond mindannak, amit a cím és az elégikus hangulatú felvezetés után várhat a néző, aki így egyre tanácstalanabbá válik, hogy voltaképpen az „idősb” vagy az „ifjabb” Mr. Morgan sorsáért kellene-e aggódnia. Ráadásul a fiút játszó, kissé jellegtelen Justin Kirk nem tud méltó partnere lenni a két főszereplőnek: a rendező kevés időt hagy neki arra, hogy jólfésült, nyegle divatfiból sérült lelkű, érzelmekre szomjazó férfivá alakuljon át. Az, hogy az apa-fiú kapcsolatot tisztázó beszélgetéseknek mégis lesz súlya és tétje, elsősorban Michael Cain színészi jelenlétének köszönhető.

mrmorgan4.

Az életre és a szeretetre való képesség – vagy inkább képtelenség – nem először foglalkoztatja a rendezőt: a 2001-ben bemutatott Bella Martha című filmje egy munkamániás, görcsösen precíz női séfről (Martina Gedeck) szól, akiben egy életvidám olasz szakács (Sergio Cartellitto) próbál érzelmeket ébreszteni, nem teljesen reménytelenül. A film szintén két teljesen ellentétes vérmérsékletű és életszemléletű ember kapcsolatát vizsgálja, a szokványos történetet pedig a két főszereplő játéka teszi izgalmassá és szerethetővé. De hasonlítanak egymásra az alkotások a főszereplők érzelmi sivárságának képi megjelenítésében is – a Mr. Morgan utolsó szerelmében az átláthatatlan, tejüveges ablakok és ajtók rideg fénytelensége lesz a főhős depressziójának hű „tükre”, a Bella Marthában pedig a tökéletesre suvickolt konyha, valamint az inkább csodálatra, mintsem evésre csábító étel-remekművek látványa válik a főhős lelkivilágának kifejezőjévé.

„Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény” – ezt a Leonard Cohen sort idézi Mr. Morgan, hogy meggyőzze önmagát: a Pauline-nel való találkozása elég fényt ad ahhoz, hogy folytathassa az életét. Ez a repedésnyi fény azonban inkább csak arra lesz elegendő, hogy a főhős egykori vétkeit és mulasztásait megbocsáthatóvá, az elmúlás könyörtelenségét pedig valamelyest elviselhetőbbé tegye.

Egy másik amerikai költő neve is elhangzik a filmben: a fia vigasztalásul elküldi a kórházban fekvő Mr. Morgannek a férfi kedvenc E. E. Cummings-kötetét. A film néhány emlékezetes pillanata az ő sorait idézi:

 

meghalni oké) de a Halál


bébi
én még

akkor se szeretném

a Halált ha
haláljó
volna

[…]

(Tandori Dezső ford.)

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Azon szerencsések közé tartozom, akik a 90-es években - többek közt - Balassa Pétertől, Zemplényi Ferenctől, Géher Istvántól, a pesti bölcsészkar egykori tanár-zsenijeitől tanulhatták az irodalmat. Az ELTÉ-n szerzett magyar - történelem - esztétika szakos diploma mellé később drámapedagógusi és újságírói végzettséget is "begyűjtöttem". Voltam amatőr színész, népművelő, könyvtáros, de főként és elsősorban tanár: az elmúlt években szinte minden korosztályt tanítottam. Az utóbbi időben kezdtem kortárs művészettel foglakozó szövegeket - kritikákat, beszámolókat - írni; ezek eddig a Kortárs Online oldalán jelentek meg. A jövőben szeretném magam kipróbálni a közéleti és a kulturális újságírás más területein is.