Bár Woody Allent nem nevezném szent életű példaképnek, számomra a neve mégis összeforrt a zsenialitás, az emberismeret és a magas minőségű filmkészítés fogalmával. Olyan rendezőnek tartom, aki komikusokat megszégyenítő iróniával képes mesélni a társadalomról és saját magáról. Ugyan felróható neki, hogy mindig ugyanazt mondja, de nem létezik még egy olyan író-rendező, aki úgy tár elénk görbe tükröt gyengeségeiről, hogy észre sem vesszük, kínunkban önmagunkon nevetünk.
Sajnálatos módon, az Egy esős nap New Yorkban (Rainy Day in New York. Woody Allen, 2019) nem került bemutatásra a városban, amelyhez szól, igaz, így is több filmet kapott Manhattan Allentől, mint bármely más hely a világon. A #meetoo mozgalom hatására Allen neve vállalhatatlanná vált az egy-két év híján 30 éves, bizonyítékok hiányában lezárt pere miatt. Az Amazon visszalépett a rendezővel kötött, négy filmre szóló szerződéstől, a film fiatal szereplői pedig a szexuálisan bántalmazott áldozatoknak adták a filmből származó jövedelmüket. Az Allennel való munka nagy megtiszteltetésből hirtelen lemoshatatlan szégyenfolttá vált, és azok, akik szót emelnek a rendező mellett, kiteszik magukat a közvélemény pocskondiázó támadásainak.[1] Igaz, a most 84 éves Woody Allennek korábban is volt már nagy port kavaró afférja egyik nevelt lányával (akivel azóta is együtt élnek boldog házasságban lassan 23 éve, és közösen nevelik két gyermeküket).
A botrányos premier kapcsán fel kell tenni a kérdést, hogy mit is veszített Amerika azzal, hogy a társadalmi nyomásnak engedve elutasította a filmet. Az Egy esős nap New Yorkban nem mond túl sok újat és nem annyira vicces vagy elgondolkodtató, mint a rendező korábbi alkotásai. Nem tesz hozzá sokat a készítők szakmai repertoárjához, nem hoz olyan fordulatokat vagy karaktereket, akik meglepetést okoznának. Akkor mégis miért nem bánom, hogy megnéztem? Ez a film nem volt se több, se kevesebb, mint amit Allentől megszoktunk: egyénre szabott, szokatlan városrajz, cinikus, értelmiségi főhős ismertetésében, az amerikai elit és még inkább a művészek kiváltságos problémáival fűszerezve.
A főhős (Timothée Chalamet) mintha a fiatal Woody Allen lenne, épp olyan művelt és művészi beállítottságú, mint a rendező volt. Vonzalma a borús idő iránt szintén tükrözi Allen sajátos hóbortját, nem is említve a ’20-as évek stílusát életre keltő bárok és a bennük való zenélés motívumait. A karakter neve Gatsby, ami különös, de véleményem szerint csupán sajátos tisztelgés a méltán híres amerikai regény előtt. A másik főszereplő, Ashleigh (Elle Fanning) szintén ismerős lehet, az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris. Woody Allen, 2011) menyasszonyára és antihősére, Inezre emlékeztet. Éppen olyan gazdag, hűtlen és álértelmiségi, mint elődje. Az alakítást tekintve Timothée Chalamet talán túl keveset, Elle Fanning pedig túl sokat tett bele a szerepbe, de ennek ellenére egyikük sem hat hiteltelennek.
A film története szerint a fiatal Gatsby New Yorkba utazik barátnőjével, hogy a lány interjút készíthessen kedvenc rendezőjével. Az interjú azonban elhúzódik, és míg Ashleigh-t a művészvilág krémje tartja egész nap lefoglalva, a fiú újra felfedezi a számára életet jelentő várost. A cselekményt többnyire a véletlen alakítja, bár ettől még nem lesz indokolatlan, csupán mágikus realista a történet: az eseményeket maga a sors írja, ahogy az egy romantikus komédiában már csak lenni szokott. Nem igazán a történéseken van a hangsúly, hanem inkább azon, hogy a sorsszerűség mit vált ki a két főhősből, és hogyan alakítja át kettejük kapcsolatát. Mindeközben Allen fricskát mutat a gazdag, de élvhajhász, boldogtalan és képmutató életnek, csakúgy, mint a művészetek elismert képviselőinek, akik számára csupán a romlatlan szépség mutathat őszinte, bár nem egészen érdek nélküli értéket. A három szereplő, aki befolyással bír a filmszakmában, megkörnyékezi Ashleigh-t, felhívva a figyelmet a szakmában történő visszaélésekre és zaklatásokra. A film egy meglehetősen modern problémával is foglalkozik, ugyanis a főhősnek fogalma sincs, mihez kezdjen az életével, egyedül azt tudja, mi nem szeretne lenni, ez pedig egyre gyakoribb a mai fiatalság körében. A film komoly sztárokkal dolgozik, Liev Schreiber és Jude Law hibátlanul hozták a tőlük megszokott hiteles alakítást. A mellékszereplők közül Kelly Rhorback-et emelném ki, mivel a legtöbb ironikus-humoros mondat az ő szájából hangzik el.
A dialógusok pont olyan kínosak, mint a való életben, ugyanakkor több esetben kreatívak és frappánsak. A szereplők motivációja világos, nem túl erőltetett, amit inkább csak sugallnak, mintsem kimondanak. Az operatőri munka a szürkés képek ellenére is szépnek láttatja New Yorkot. A díszlet gyönyörű, bepillantást enged a new york-i társadalom krémjének mindennapjaiba. A világítás narancssárgás árnyalatokkal vonja be a belső tereket, amitől azok nosztalgikus, szinte mesébe illő hangulatot kapnak. Ezáltal szépen illeszkedik a történet a többi, városokhoz írt szerelmi óda közé.
Ez a film elsősorban azoknak nyújthat kellemes élményt, akik ismerik a rendező munkásságát, és élvezik a korábbi művekre történő visszautalásokat. Ha valaki hatalmas, romantikus érzelmekre kíváncsi, akkor mellé fog lőni ezzel a filmmel. Ez ugyanis sokkal inkább individualista útkeresés, egy fiatalabb alteregón keresztül, aki magára hagyva bolyong a számára életet jelentő városban. A filmben szerepeltetett emberi kapcsolatok is csak eszközei annak, hogy jobban megismerje önmagát. Érdekes lehet egy élet távlatából visszatekinteni, és beleírni huszonéves önmagunkat egy olyan szerelmi történetbe, ami újra összeforr a szívünknek komoran is kedves, de hűtlen várossal.
Lábjegyzet:
[1] Kovács Bálint: Akkor tényleg biztos, hogy Woody Allen pedofil bűnöző? Index, 2020. február 19. URL: https://index.hu/kultur/2020/02/19/woody_allen_pedofil_vad_dylan_farrow_szexualis_zaklatas_metoo_mia_farrow/?fbclid=IwAR0fi6TmzWtFpGUXthC8FZNZk90uDClPlWvHmLhnIKAloerpH9kGeb-LHUw