Sokféleképpen el lehet mesélni egy történetet. Linda Lovelace filmes karrierjét és az első egész estés hardcore pornófilm forgatását máshogy mesélné egy külső szemlélő és egész máshogy maga Linda Lovelace, aki mélytorok technikájával beírta nevét az erotikus filmek történelmébe, és aki semmit se szeretett volna jobban, mint kitörölni onnan magát. A 2013-as Lovelace (Lovelace. Rob Epstein és Jeffrey Friedman, 2013) című film két külön nézőpontból mutatja meg a fiatal lány útját a rivaldáig: levetíti a „hivatalos verziót”, majd visszaugrunk az időben és megkapjuk a „bővítettet” az összes „kivágott jelenettel”, amely lerombolja az amerikai álmot és behelyettesíti azt Lovelace valóra vált rémálmának képeivel.
Az 1970-es évek elején járunk. Túl vagyunk Woodstockon, a szexuális forradalmon, a melltartóégetéseken, az Egyesült Államokban tombol a szexuális szabadság eszméje és a feminizmus. Linda Boreman (Amanda Seyfried) egy csendes külvárosi lány, akit bigott vallásos anyja (Sharon Stone) tűzzel-vassal próbál védelmezni az új szelek erkölcsi fertőjétől – nem is alaptalanul, hiszen lánya egy házasságon kívül született gyermekét már korábban örökbe kellett adnia. Viktoriánus erkölcsök és anyai szigor ide vagy oda, a behízelgő modorú Chuck Traynor (Peter Sarsgaard) pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a szeplős naivát, kiszakítja óvó környezetéből és úgy dönt, hasznot húz a lány kiváló orális adottságaiból. Nemi erőszak, prostitúció, érzelmi zsarolás és a bántalmazás minden formája felbukkan a „bővített változatban”, minden, ami nincs kimondva és kimutatva a szenvedélyes házasság és a mesés hírnév hátterében.
A Lovelace, mely Linda Lovelace életrajzi bestsellerét adaptálja, bemutatja a Mély torok (Deep Throat. Gerard Damiano, 1972) című film forgatását is. Annak ellenére, hogy a több mint 40 éves kultuszfilm több jelenetét egy az egyben újraforgatták, a film nem dúskál a genitáliák és szexjelenetek tengerében, a fókusz végig az interperszonális viszonyokon marad – ami nagyon pozitív döntés a rendezőktől. Viszont a Mély torok – főként szöveges – jeleneteit bámulatosan reprodukálják. Amanda Seyfried és Adam Brody félelmetesen jól hozzák az affektáló pornószínészek amatőr, bugyuta hanglejtését és mimikáját. Aki látta az első forgalmazott egész estés pornófilmet, az biztos emlékszik a pazar színészi alakításokra, akinek pedig kimaradt, egész biztosan kíváncsi lesz rá a film után. Persze ne ragadtassuk el magunkat; a pornószínészeket már a ’70-es években sem Shakespeare-monológokkal castingolták és vélhetően nem volt elvárás a Sztanyiszlavszkij-módszer mélyreható ismerete sem. Mindenesetre a színészpárosnak sikerült visszaidéznie Dick Long és Linda Lovelace ikonikus dialógjait, amelyek – az őket követő szexuális aktusok hiátusából fakadóan – bájosan komikussá válnak.
A Mély torok jeleneteitől függetlenül is, általánosságban elmondható a filmről, hogy remekül rekonstruálja a ’70-es évek látványvilágát és hangulatát. Az analóg filmes betétek, a kor tévéműsorai, a Mély torok képei, a megvilágítás, a díszletek és jelmezek remek harmóniát alkotnak a ’70-es évek legnagyobb slágereivel, amelyek aláhúzzák a film dokumentum jellegét és még tragikusabbá teszik a főhősnő színre vitt szenvedéseit.
Habár jó döntésnek tartom, hogy a film csak a felénél leplezi le, hogy miről is szól pontosan – hogy nem a pornó aranykorának állít emléket, hanem a patriarchális társadalom, a nőszerepek és az érzelmi, fizikai, valamint anyagi kizsákmányolás problémáit tematizálja –, az első 45 perc mégis viszonylag feledhetőre sikerült, bár nem teljesen funkció nélkül. Az alkotás közepéig egy teljesen lineáris, hollywoodi történetet kapunk szerelemről, generációk közötti különbségekről és a messziről jött lány sikersztorijáról. Amanda Seyfried karaktere veszélyesen naiv, Peter Sarsgaardé pedig baljósan tenyérbemászó, kezdetektől érzékelhető, hogy van némi rizikófaktor kettejük találkozásában, de a narratív építkezés elaltatja a gyanút. Látjuk, hogy Linda combja foltos, amikor Chuck átviszi a küszöbön, akkor is, amikor sminkelik az első jelenetéhez, a narratíva mégsem úgy épül fel, hogy mindezt az erőszak jeleiként azonosítsuk, vagy különösebb jelentőséget tulajdonítsunk neki. A film második felében újra látjuk ezeket a képsorokat, de máshol vannak a vágások vagy tovább svenkel a kamera, így kapjuk meg azokat a kiegészítő háttérinformációkat, azokat a kivágott jeleneteket, eltérő szemszögeket, amelyek mentén számos korábban már látott képkocka eltérő jelentést kap, és ami a pikáns témájú romkomot kőkemény életrajzi melodrámává kovácsolja. Nem mindegy, hogy a fal melyik oldalán állunk, mit mutat meg a kamera és mi marad képen kívül: ami kívülről vad szexuális aktusnak hangzik, az a négy fal között Linda brutális megverése, mégpedig azért, mert nem ült parancsra egy férfi ölébe.
Sajnos időnként olyan érzésem volt, hogy bizonyos jeleneteket, kapcsolatokat nem sikerült megfelelően kibontani. Vannak olyan karakterek, akik maximum gyenge indukciós feladatot látnak el a cselekmény alakulásában, ilyen például Patsy, Linda barátnője, aki ráveszi, hogy táncoljon a korcsolyapályán, így szerepet játszik Chuck és Linda megismerkedésében, és aki a próbafülkében megsejti, hogy valami baj van a pár tagjai között, de tulajdonképpen semmilyen kihatással nincs végül a történetre. Érdekes figura lehetne a fiatal Hugh Heffner is, akit James Franco formál meg, de sajnos ezt a szálat is nagyon hamar rövidre zárja a film azután, hogy a playboy elegánsan utal rá, kipróbálná Linda technikáját a mozipáholy jótékony takarásában.
Szerencsére vannak kifejezetten érdekes mellékszereplők is, például a Sharon Stone által alakított kőszívű anya és a szerettei között csendben őrlődő apa karaktere, akit Robert Patrick játszik. Mrs. Boreman tökéletesen ellenpontozza a ’70-es évek liberális eszméit konzervatív gondolkodásmódjával. A feleség helye a konyhában van, feladata, hogy kiszolgálja a férfi igényeit és örüljön annak, hogy van, aki gondoskodik róla – nagyjából így vázolja fel a klasszikus nőszerepeket a wannabe pornstar édesanyja. Ő képzi meg a film egyik általános üzenetét is, ahogy rádöbben, hogy ő maga taszította lányát egy szörnyeteg karjai közé. A dolgok nem színtisztán feketék vagy fehérek, és a megszokott viselkedésformák – ó idők, ó erkölcsök! – nem feltétlenül jók. Linda Lovelace összesen 17 napot töltött a kamerák előtt, azt sem önszántából, mégis egy életen át viselnie kellett a Mély torok stigmáit, hiszen az asszony dolga, hogy kiszolgálja a férjét, még akkor is, ha a férfi arra kéri, hogy „szolgáljon ki” más férfiakat.
A Mély torok sztárjáról szóló film első hallásra talán egy könnyed, erotikától túlfűtött alkotást sejtethet, ezzel szemben egy kőkemény, időnként sokkoló és tragikus történetet kapunk. A film nagyon sokat ad a ’70-es évek megidézésére és a karakterek hiteles megelevenítésére, de ez az alaposság a cselekmény kibontásával kapcsolatban nem mindig jut érvényre. Ennek ellenére nem hagy maga mögött hiányérzetet, mert a narratív szerkesztés elfeledteti a mellékszálak jelentéktelenségét. Helyettük inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy egy történet sokféleképpen elmesélhető: így meséli el Linda Boreman, Linda Lovelace vagy Linda Marchiano a pornó aranykorának hajnalát.