Egy maratoni snittre épülő kameramunka, felvonásszerűen tagolt cselekmény és szokatlanul hosszú játékidő – a Victoria (Victoria. Sebastian Schipper, 2015) olyan, mint egy kamerával rögzített színdarab, ezért nem is érdemes számon kérni rajta a realizmus hiányát. Akkor sem, ha erre csábítanak az improvizált dialógusok, a térbeli folyamatosság és a valós időben való szerkesztés. A filmen érezhető Sebastian Schipper rendező színházi háttere, akit hazájában, Németországban elsősorban színészként ismernek. A színpadi szerepek mellett reklámokban és játékfilmekben is kipróbálta magát, a tavalyi Berlinaléra még a Világok között (Zwischen Welten. Feo Aladag, 2014) szereplőjeként kapott meghívót. Emellett időnként a filmkészítéssel is kacérkodik, de korábbi filmjeivel eddig csak kisebb német fesztiválokon szerepelt.

Negyedik rendezése végre nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjába került, és el is nyerte az idei Berlinale egyik Ezüst Medvéjét az operatőr lenyűgöző művészi teljesítményéért. Sturla Brandth Grøvlen egyetlen hosszú beállításban, kézi kamerával vette fel a filmet, végigrohanva huszonkét helyszínen 2 óra 14 perc alatt (ez lett a film végleges hossza). A kamera közelről követi a szereplőket, az adrenalintól fűtött, pörgős jeleneteket kaszáló mozgással veszi fel, a folyamatos cikázással pedig valóságos labirintussá változtatja a játékteret. Közben változatos helyszíneket mutat háztetőtől mélygarázsig, pincéből kialakított külvárosi klubtól lepusztult lakótelepig – íme, Berlin kevésbé ismert oldala.

A film operatőre, Sturla Brandth Grøvlen a frissen kapott Ezüst Medvével

A film operatőre, Sturla Brandth Grøvlen a frissen kapott Ezüst Medvével

A Victoria azt mutatja be, hogyan válik bűnözővé néhány fiatal: egy rablást látunk, illetve annak közvetlen előzményeit és következményeit. A film címszereplője egy frissen Németországba költözött spanyol lány (Laia Costa), aki egy átbulizott éjszaka után hazafelé menet megismerkedik négy helyi sráccal, akik felajánlják, hogy megmutatják neki a város igazi arcát. A meghívás csábító: a fiúk viccesek, vagányak és izgalmasak, Victoria pedig elég magányos ahhoz, hogy gondolkodás nélkül hozzájuk csapódjon. Ettől kezdve egy tipikus berlini hajnal bontakozik ki előttünk, kocsmázás helyett éjjel-nappali ,,Spätiben” vett sörökkel, céltalan bóklászással, tiltott helyekre való belógással és más kisebb-nagyobb szabálytalanságokkal.

A történet nagyon egyszerű alaphelyzetre épül: egy tapasztalatlan bevándorló idegen közegben mindent elhisz, amit mondanak neki. A film első feléből sugárzik a derű és a játékosság. A beavatási folyamat kezdetén Victoria kívülállósága még pozitív kontextusban jelenik meg: a fiúk fel akarnak vágni a külföldi lány előtt azzal, hogy megmutatják a város rejtett zugait, neki pedig jólesik a szokatlan figyelem. Egyikükkel, Sonnével (Frederick Lau) kölcsönösen megkedvelik egymást és flörtölni kezdenek. A srác kis hazugságokkal, egyértelmű blöffökkel és légből kapott szabályokkal hecceli Victoriát – mindez kezdetben ártatlan játszadozásnak tűnik, de fokozatosan kialakít köztük egy alá-fölérendeltségi viszonyt. Victoria érzelmi bevonódásával az idegenség érzetéből lassanként kiszolgáltatottság, majd fenyegetettség lesz: a lány fokozatosan elveszíti a kontrollt az események felett és egyik szituációból a másikba csöppen.

02

A film hangvétele egy ponton gyökeresen megváltozik, az átmenet pedig aligha mondható zökkenőmentesnek. Egy nem várt telefonhívást követően az addig csak egymás ugratásával foglalkozó szereplők arcára fagy a mosoly, eltűnnek a felszabadult párbeszédek, ettől fogva minden gondolatuk egy nagy összegű adósság rendezése körül forog. A srácok egyike, Boxer (Franz Rogowksi) előbb szívességet kér Victoriától, aminek a lány eleget tesz, habár a nyelvi akadályok miatt nem is érti a helyzetet. Amikor aztán a kérést utasítás váltja fel, már nyakig benne van a rablásban. Victoria ártatlan naivából egy csapásra elszánt bűnözővé válik, a srácokból, akiket addig csak a party és a sör érdekelt, ugyanilyen hirtelen váltással lesznek hidegvérű gengszterek. A szereplők jellemének árnyalása sajnos kimerül ebben a kis ívű karakterfejlődésben, az egyik típuskarakterről a másikra való hirtelen átkattintásban.

Bár Schipper eddig minden alkalommal saját forgatókönyvből rendezett, az írás láthatóan nem a legerősebb oldala. A motivációk kidolgozatlansága néha kifejezetten zavaró, hiszen elfogadható indoklás híján a fordulatok meglehetősen ingatag lábakon állnak. Csak néhány példát említve: nem lehet pusztán Victoria kíváncsiságával és magányosságával (netán naivitásával) megmagyarázni azt, hogy önként asszisztál egy bűncselekményhez. Ugyanígy érthetetlen az alkalmi rablóbanda összetartása, főként azért, mert a film a kapcsolatukat semmivel sem ábrázolja mélyebbnek, mint a néha együtt söröző haverokét.

03

Nagy szerencse, hogy a forgatás alatt nem használtak szövegkönyvet. Így az improvizált párbeszédek megtöltik élettel és egyénivé teszik az egyébként meglehetősen sematikus, kidolgozatlan karaktereket. Kifejezetten üdítő hallgatni az erős akcentusokat és a színészek által beszélt rontott angolt is. A barcelonai Laia Costa korábbi színházi tapasztalatai miatt könnyedén és természetesen játssza végig a 134 percnyi játékidőt, elragadóvá és rokonszenvessé teszi a lány karakterét. A srácok szerepében Németországban jól ismert színészek tűnnek fel: a Sonne-t alakító Frederick Lau 26 éves kora ellenére már több, mint ötven filmben játszott, köztük az Oh Boyban (Oh Boy. Jan Ole Gerster, 2012) és A hullámban (Die Welle. Dennis Gansel, 2008), Franz Rogowksi (Boxer) pedig nemrégiben a Love Steaks (Love Steaks. Jakob Lass, 2013) főszerepét kapta meg.

Mégis az az érzésem, hogy a Victoriában rossz helyre kerültek a hangsúlyok. Furcsán hangzik, de a vágás még akkor is fontos, ha a film történetesen egyetlen snittből áll, ennek ugyanis ki kell jelölni a kezdő- és végpontját. Azzal, hogy a rablás előtti és utáni egy óra eseményei is bekerültek a filmbe, a történet zsúfolttá vált. A film első fele – amely egy aránytalanul elnyújtott expozíció – jóval erősebb, mint a második, és önmagában is megállta volna a helyét egy kellemes romantikus vígjátékként. Annál is inkább, mert az említett telefonhívás után az előzőnél ötletszegényebb történet bontakozik ki előttünk, egy sokadik Bonnie és Clyde remake, amely nem illeszkedik szervesen az előzményekhez, ráadásul időnként egészen képtelenné válik. Valójában ez már egy másik történet, egy másik műfaj hagyományai szerint.

04

A rengeteg esemény feldolgozásában szerencsére segítik a nézőt a cselekménybe iktatott kis szünetek. Schipper a cselekmény központozására sajátos tagolási megoldást alkalmaz, amely rendkívül érdekes belső ritmust ad a filmnek. A szédítően gyors akciók és sűrű párbeszédek után jó érzékkel beiktat egy-egy „passzázs-jelenetet”, ami alatt kikapcsolja az eredeti hangot és a helyére nyugodt, nondiegetikus dalbetétet illeszt. Ezzel az elidegenítő eszközzel tulajdonképpen felvonásokra bontja a cselekményt (itt köszön vissza a színdarab-analógia), és időnként engedélyez egy kis pihenőt, amikor a néző időt kap, hogy megeméssze a történteket. A film remek zenéjét a nálunk is jól ismert hamburgi zongoravirtuóz, Nils Frahm jegyzi, aki a klasszikus zene és az elektronika vegyítésével vált világszerte ismertté. A filmhez írt édes-bús dalai nagyszerű kíséretet adnak az olykor zaklatott, olykor harmóniát és nyugalmat sugárzó jelenetekhez.

A film stábja a Berlinálén

A film stábja a Berlinálén

A tagolás és a különleges zenei világ mellett a film további emlékezetes megoldása a természetes fény ötletes felhasználása. Valahányszor újravették a filmet, a stáb tagjai (köztük százötven statiszta, hat rendezőasszisztens és három hangmérnök) mindig úgy időzítették a forgatást, hogy épp napfelkelte előtt tudják kezdeni. Ezzel a frappáns megoldással egy csapásra megoldódott a probléma, miszerint a film első felének sötétben, a másodiknak világosban kellene játszódnia. A fények változása ráadásul folyamatosan emlékeztet az idő múlására: nyomatékosítja, hogy már egy új napszakba léptünk, de még mindig ugyanazt a snittet látjuk, vágás nélkül.

Bár a film tartalmilag zsúfolt és jóval hosszabb is a kelleténél, mégsem laposodik el, mert az egyes „felvonások” önmagukban is izgalmasak. A Victoria az a film, amelyet a nyilvánvaló hibái ellenére is érdemes megnézni, mert ezeket bőven ellensúlyozza a jól időzített, nagyszerű zenei betétek és az impozáns kameramunka kettőse, amely számomra a legemlékezetesebb audiovizuális élményt nyújtotta az idei Berlinalén.

 

Hozzászólások

hozzászólás