A Joker (Todd Phillips, 2019) a jelenleg identitászavarral küzdő hollywoodi filmipar állatorvosi lova. A rendezői székben ülő, egyben a forgatókönyvet jegyző Todd Phillips nem kisebb feladatot vállalt magára, mint hogy a Hollywoodi reneszánsz narratíváira jellemző mélységgel ruházza fel a képregényfilmek leglerágottabb csontját, az eredettörténetet. Az eredmény egy esetlen karakterrajz, ami súlyos, egyszersmind elnagyoltan tárgyalt társadalompolitikai kérdésekkel és kezdetben hatásosnak tűnő, végül mégis felszínesnek bizonyuló stilizációval próbálja leplezni hiányosságait.

Talán a legsúlyosabb ezen hiányosságok közül, hogy bár Todd Phillips a szemérmetlenséggel határos nyíltsággal idézi meg legfőbb inspirációit, Martin Scorsese ’70-es és ’80-as évekbeli munkásságát (különösen a Taxisofőrt [Taxi Driver. Martin Scorsese, 1976], A komédia királyát [The King of Comedy. Martin Scorsese, 1982]) és magát a korszakot is a film atmoszférájával, illetve a korszak ikonikus vizuális elbeszélői megoldásait, de mintha meg sem kísérelt volna felnőni a filmtörténeti elődök kvalitásaihoz. Más szóval, pusztán dekorációvá silányítja a Hollywoodi reneszánsz és Scorsese jellegzetes narratíváját (a morálisan megkérdőjelezhető, pszichológiailag labilis, magányos kívülállók megpróbáltatásainak ambivalens bemutatását). A populáris kultúra szórakoztató zsánerfilmjei természetükből adódóan iteratívak, ám ez esetben az iteráció túlságosan is származékos, vagyis a „hozzáadott tartalom” (egy képregényekből származó popkulturális ikon eredettörténetének rekontextualizációja némi társadalompolitikai kommentárral megfűszerezve) önmagában nem támasztja alá a film létjogosultságát, amennyiben a vállalt célt, tehát a komplex, érzelmileg következetesen felépített és koherens narratívát és a kreativitást tekintjük fő értékmérőnek.

Mi marad hát, ha tudomásul vesszük, hogy a Joker nem több az ezredforduló után szocializálódott generáció számára újra elmesélt Taxisofőrnél, Hálózatnál (Network. Sidney Lumet, 1976), illetve Száll a kakukk fészkére-nél (One Flew Over the Cuckoo’s Nest. Milos Forman, 1975)? Filmes alkotóelemek sokasága, amelyek a maguk pillanatnyi, szűk kontextusában rendkívül intenzív érzelmi reakciót képesek kiváltani. A főszerepet alakító Joaquin Phoenix magával ragadó játéka. Hildur Guðnadóttir lélekmarcangoló zenéje. Lawrence Sher kifogástalan fényképezése. Mark Friedberg megmásíthatatlan jelmez- és díszletdizájnja. Továbbá a már említett Hollywoodi reneszánszra tett allúziók: az antihős összeomlás-történetének ábrázolásmódjától kezdve Robert de Niro szerepválasztásáig. A probléma részben az, hogy ezek az alkotóelemek olyan személyiségrajzzá állnak össze, ami rendkívül hézagos mind a kidolgozottság, mind pedig a fejlődés szempontjából. Másrészt pedig az, hogy Joker karaktere a számos feldolgozás egyikében sem, azaz soha, semmilyen keretek között nem működött klasszikus értelemben vett antihősként. Nincs ez másképp jelen filmben sem. Todd Phillips viszont pontosan erre tett kísérletet, és ez a legfőbb tényező, ami miatt a film kudarcos próbálkozás lett: kudarcos a másolt elődök tükrében és önmagában megítélve is.

Joker antihősként történő ábrázolása talán nem lett volna eleve hamvába holt vállalkozás. Senki sem egydimenziós gazember a saját történetén belül, és a mentális betegségből eredő téveszmék tálcán kínálnák az eltérő perspektívákból adódó morális relativizmus konfliktusainak bemutatási lehetőségeit. Az eltérő perspektívákhoz azonban más hangsúlyos karakterekre is szükség lenne a film végére Jokerré váló Arthur Fleck mellett; rajta kívül azonban mindenki más csupán egysíkú karikatúraként jelenik meg a filmben, így a cselekményt előmozdítani hivatott konfliktusok sem többek esetleges történéseknél. A történések nyomán előálló szituációk sora kiválthat ugyan drámai hatást, ám ez csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető tényleges cselekménynek. Ezt első látásra a történetmondás formabontó megközelítési kísérletének tarthatnánk, ami utalhatna posztmodern, iróniába hajló reflexiókészségre az alkotók részéről. A film azonban az első perctől az utolsóig halálosan komolyan veszi magát, ami akaratlanul is nevetségessé teszi Phoenix átszellemült, túlnyomórészt zenére komponált, pantomim és interpretatív táncelemeket ötvöző jeleneteit, amelyek kizárólag a nézővel építhetnek bárminemű párbeszédet, hiszen a film cselekményvilágán belül majdhogynem teljesen elszigeteltek maradnak. Ezt az állítást persze árnyalhatja az az értelmezési lehetőség, hogy mentális zavartságából adódóan Arthur megbízhatatlan narrátor. Ennek ellentmondani látszik, hogy a film komplett fordulatokat épít bizonyos téveszmék leleplezésére, ám e fordulatok elsősorban a téveszmék révén megkérdőjeleződő romantikus kapcsolatokra korlátozódnak, minden más jelenet esetében nyitott marad a kérdés, hogy a néző elé táruló látvány diegetikusan valószerű vagy csupán illúzió. Nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ez az alkotók tudatos döntésének eredménye-e, ami tovább erősíti a film nihilista üzenetét, vagy csupán ballépések sorából előálló szolipszizmus, ahol minden másodperc megkérdőjeleződik, s így végső soron zárójelbe tehető.

Arthur Fleck mindvégig passzív, reaktív karakter marad, akinek személyisége ugyan feltárul az őt érő sorscsapások és az ezek hatására romló mentális egészségi állapotának bemutatása során, ám a karakterrel való azonosulási lehetőségek ennyiben ki is merülnek: Todd Phillips minden más azonosulási pontot a társadalomkritikától remél. Ha azonban ezt a felszínnél kicsit is mélyebbre hatolva vizsgáljuk meg, akkor végleg összeomlik a film saját önhittsége súlyától. A film társadalomról alkotott képe ugyanis nem egyszerűen cinikus, hanem gyermekien naiv. Minden probléma a hatalmat birtokló gazdasági elit közönyéből, illetve rosszindulatából fakad, az elnyomott osztályok egyetlen látható reakciója ezekre a problémákra pedig az, hogy tömegesen felsorakoznak egy szociopata gyilkos mögött, s őrjöngő rombolásba kezdenek. A disztingválatlan pusztítás az egyetlen motívum, amelyben a főszereplő és tágabb környezete osztozni látszanak, és az e mögött húzódó motivációt illetően az egyetlen közös nevező köztük az elismerés igénye, ami Arthur Fleck oldaláról tisztán szociális, míg a tömeg szempontjából politikai töltetű. Arthur Fleck a tömeg révén nyeri el a hőn áhított elismerést, a tömeg azonban nem tesz szert legitimációra, éppen ellenkezőleg: a filmben helyet kapott Batman eredettörténetének sokadik variációja, ami ezúttal a legitimációért küzdő tömeg egyik tagjának túlkapásaként, sőt a film diegetikus világán belül lényegében politikai igazságtételként és nem pusztán anyagi indíttatásból elkövetett rablógyilkosságként jelenik meg. A jelenetet illetően Todd Phillips azonban csak ennyiben tér el a „kánontól”, hiszen a Wayne-szülők meggyilkolása továbbra is tragikusként ábrázolódik a nézők számára. Ám ennek a tragédiának csakis a Batman-mítosz ismeretében van bármi értékelhető súlya. Bruce Wayne elárvulása önmagában nevetségesen triviális a Joker-film keretei között, különösen a film valódi érzelmi csúcspontjának fényében, amire − táncjelenet lévén − megint csak a szolipszizmus gyanúja vetül. Ha ezt a disszonanciát csakis egy tágabb Batman-univerzum ígérete képes legalább virtuálisan indokolttá tenni, akkor a disszonanciát előidéző drámai szituáció létjogosultsága alapjaiban kérdőjeleződik meg. Az igazi kérdés tehát az, hogy vajon létrejött volna-e ez az egyébként bevételek és a közönség általános fogadtatása szempontjából sikeres film a Batman-mítoszba való beágyazottsága nélkül?

Ennek megválaszolását mindenki egyéni belátására bízom. A film végletekbe hajló cinizmusán felbuzdulva a magam részéről úgy vélem, hogy összességében jobban működött volna, ha a készítők a Batman-spinoff kívánalmainak teljesítése helyett kicsit több energiát fektetnek egy koherens dramaturgia felépítésére. Kétlem viszont, hogy ez esetben a film ilyen nagyfokú támogatottságot élvezett volna a finanszírozást biztosító gazdasági elit, valamint a jegyet váltó közönség részéről. Mindent egybevéve azonban egy újabb eredettörténetről van csupán szó, ami nemhogy véka alá rejtené filmtörténeti inspirációit, hanem inkább hivalkodik velük. Todd Phillips kezében azonban a Hollywoodi reneszánsz mélységei felszínes, egyben fellengzős manírokká korcsosulnak, a film súlypontját, a karakterrajzot pedig beárnyalja a modoros semmitmondás.