A Marvel Comics filmes univerzumát vizsgálva szembetűnő az a fajta építkezés, amely A vasember (Iron Man. Jon Favreau, 2008) című filmmel indult el, s 2015-ig sem hagyott alább lendületéből. A hét éve tartó folyamat egyértelműen sikeresnek mondható, hiszen minden egyes új alkotás hatalmas népszerűségnek örvend, ami egy blockbuster film esetében nélkülözhetetlen elem. Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a képregényfilm, azon belül is a szuperhősfilm kapcsán hogyan viszonyul egymáshoz a narratív történetszál, illetve a film lehengerlő látványvilága. A Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron. Joss Whedon, 2015) kiváló alkotás erre a célra, hiszen a grandiózus csatajelenetek mellett egy összetett narratívával van dolgunk, igaz, az összetettség itt nem a hagyományos értelemben értendő.

A film maga beleépül egy már meglévő narratívába, hiszen a korábbi filmek nyomai felfedezhetőek itt is, illetve az előismeretek az összkép megértéséhez is szükségesek. Nélkülözhetetlen információk a korábbi filmekből a New York-i csata, a S.H.I.E.L.D. bukása, Loki jogarának eltűnése. Ebben az esetben már nem igazán beszélhetünk egy különálló, önmagában is teljes mértékig értelmezhető alkotásról, hiszen annak ellenére, hogy az Ultron kora egy kerek történetet mesél el, új szálakat is megnyit a következő fejezet számára.[1] Egyfajta metanarratívaként tekinthetünk erre az építkezésre, ahol az univerzumon belüli apró darabok egy nagy egészet alkotnak. Magának a filmnek az alaptörténete igen egyszerű: Ultron (James Spader), a testet öltött mesterséges intelligencia megpróbálja elpusztítani az emberiséget, hogy ezáltal elhozza az univerzumban az örök békét. Számításába azonban hiba csúszik, hiszen bár úgy gondolja, hogy a Bosszúállókat könnyen elsöpörheti, a hősökből álló csapat mégis ellenáll. Ebbe a cselekménybe épülnek bele a karakterek személyes drámái, illetve a humor is nélkülözhetetlen eleme marad a filmnek.

01Tom Gunning írja tanulmányában[2], hogy az attrakció mozija kifejezés nem feltétlenül csak a korai filmek sajátossága, amikor a narratív tudatosság még nem alakult ki, és ezért a nézőt inkább a látvány mint sokkhatás[3] nyűgözte le. A mai nagy blockbuster filmeknek ezen attrakciós jelleg ugyanúgy velejárója, mint a hajdani filmesek munkáinak. A digitális és számítógépes kultúra fejlődése akkora fordulatot jelentett a filmek gyártásában, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni egy film látványvilágának elemzésekor. A Bosszúállók: Ultron korában fontos szerepet kapnak a szuperhősök, illetve szupererejük, hiszen kiemelt jelentőséggel bírnak a filmben az erejük fitogtatását bemutató látványos akciók. A hősök erejének használata és megjelenítése megfeleltethető a korai filmek sokkhatásának. Vajon ezen jelenetek, melyekben Vasember (Robert Downey Jr.) repül, Thor (Chris Hemsworth) lecsap a pörölyével, vagy Bruce Banner (Mark Ruffalo) átalakul hatalmas szörnyeteggé, csupán az attrakciót erősítenék a filmben, vagy a történet szempontjából is rendelkeznek relevanciával? Véleményem szerint, a szuperképességeket bemutató jelenetek a film narratívájának szerves részét képezik, hiszen azok beépülnek annak cselekményébe. Higanyszál (Aaron Taylor-Johnson) villámgyors futása a filmben nem okvetlenül van jelen, kísérleti alanyként tett szert e képességére, amelynek szemléltetése is beleépül a történet vonalába, hiszen sebességét felhasználva képes többek között arra, hogy egy száguldó vonat elől kimentsen embereket. Ebből a szempontból kijelenthető, hogy a film története előkészíti a terepet az attrakciók számára. A szupererő így attrakcióként értelmeződik a képregényfilmek narratíváján belül. Egyik sem alkotna egységet a másik nélkül, hiszen mindkét összetevőre szükség van a film, illetve magának az univerzum világának megalkotásához.

Szupererő mint attrakció

Szupererő mint attrakció

Folytatás lévén a film in medias res kezdéssel él, amit az első résznél még nem tudtak volna kivitelezni, hiszen a 2012-es Bosszúállókban (The Avengers. Joss Whedon, 2012) elő kellett készíteni a terepet, a hősöket össze kellett gyűjteni egy közös cél érdekében, hogy aztán egységes csapattá alakulva válhassanak Amerika elsőszámú bosszúállóivá. Ezzel ellentétben az idei alkotás rögtön a dolgok közepébe vág, és már egy összeszokott csapatot látunk bevetés közben. Dabrowsky Ádám úgy képzeli el a képregényeket, mint a modern kor mitológiáit[4], s ebből a szempontból érdekes megvizsgálni, hogy Joss Whedon milyen jól épít be eposzi kellékeket a filmjébe. A korábban említett in medias res kezdés mellett, a hősök állandó jelzői is jól kirajzolódnak a filmben: Amerika Kapitány (Chris Evans) az igazságos, Tony Stark a humoros milliárdos, a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) pedig a rideg nő, s a sort még folytatni lehetne. A film bizonyos jeleneteire pedig a seregszemle kifejezés illik a legjobban. Ez utóbbi már a film kezdeténél megfigyelhető, amikor az öt bosszúállót lassított felvételben láthatjuk, azonban a film végi végső összecsapás az, amelyben kiteljesedik az általam seregszemlének nevezett eljárás. Ebben a jelenetben a hősök a robotok hadseregével csapnak össze, miközben a kamera szinte úszik köztük a levegőben. A lassított képsorokban hősről hősre kúszik tovább a kép, miközben megfigyelhetjük minden egyes karakter mozgását. Ezek a jelenetek egész egyszerűen a látvány erejére építenek, nincs bennük narratív építkezés. A lényeg, hogy a nézőt lehengereljék, s a nem mindennapi látványvilággal kiváltsák csodálatát. A film ilyen téren igen jól egyensúlyoz a történet folyása, illetve az azt kizökkentő attrakciószámok között. Hiába akasztja meg időről-időre egy-egy látványos jelenet a történet egészét, gondolok itt például Vasember és Hulk összecsapására, amellyel egy fél várost porig zúznak, ezeket az attrakciókat mindig visszavarrják a narratív egységbe. A képregényfilmeket tehát el lehet gondolni egyfajta attrakciós filmekként, amelyben a látványvilág „mindent visz”, azonban az esetek többségében ott áll mögöttük a narratív tudatosság.

Seregszemle

Seregszemle

Az Ultron kora látvány szempontjából kiemelkedő, a csatajelenetek egyszerűen lenyűgözik a nézőt technikai kidolgozottságuk révén. Fontos figyelembe venni, hogy mennyire hatott a képi megalkotottságra a digitális technika fejlődése. A modern tudomány és számítástechnika vívmányai megjelennek narratív szinten és a képi világ kialakításában egyaránt. A filmbeli számítógépes rendszer már nem a számunkra megszokott képernyő-billentyűzet alapú kialakítás, hanem a virtuális valóság szintjén jelenik meg, amelybe Tony Stark beléphet, az adatokat kezének mozdulatával törölheti, vagy éppen az ujjainak mozgatásával tud nagyítani egy adott objektum méretén. Egyértelmű az egyre rohamosabb tempóban fejlődő technika befolyása a film illúzióinak megalkotásában. Ehhez kötődik a film utópisztikus vonulata is, a gép fellázadása az ember ellen, amely mintegy modern toposz újra és újra előkerül a filmtörténet során. Gondolok itt többek a között a Mátrixra (The Matrix. The Wachowski Brothers, 1999) és az Én, a robotra (I, Robot. Alex Proyas, 2004), amelyek mind egy társadalom utáni, alternatív valóság képével ismertetik meg a nézőt, ahol az egyének által létrehozott mesterséges teremtmények hozzák el végül az emberiség pusztulását. Az Ultron kora ilyen szempontból nem halad ennyire előre, csupán a veszély kirobbanását mutatja meg, amikor is Tony az univerzum békéjének fenntartása érdekében hoz létre egy önfenntartó mesterséges intelligenciát, Ultront. A Vasember filmekben megjelenő számítógépes technika végletekig fokozása figyelhető meg akkor, amikor Jarvis és Ultron, a két mesterséges intelligencia folytat párbeszédet egymással, amit mi számítógépes részecskék kivetült vibrálásaként láthatunk.

Ultron, a testet öltött mesterséges intelligencia

Ultron, a testet öltött mesterséges intelligencia

A film képi megoldásokban is újat mutat a korábbi képregényfilmekhez képest. Amikor a hősök tudatát egy Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) nevű karakter manipulálja, szokatlan képsorok peregnek le a filmkockákon. Ezek közül is a legerősebb Natasha látomása, amely mintegy asszociatívan bevillanó emlékképekként töri meg az elbeszélés jelenbeli vonalát. A múltbéli képsorok a jelen cselekményéhez is hozzátesznek pluszinformációt, illetve segítik megérteni a karakter belső vívódását és frusztrációját. A kivitelezés már-már modern filmes hatást kelt, ahogy váltják egymást a balett-teremben játszódó rövid képsorok, illetve a műtőasztalon fekvő fiatal lány képei. Ahogy említettem, nagyon erős ezen képsorok asszociatív hatása, ami egy álomszerű logikát erősít a film adott pontján.

Joss Whedon jól megtalálta filmjében a karakterek és a csoport mint egység közötti határvonalat. Bizonyos karakterek, mint a Fekete Özvegy és Sólyomszem (Jeremy Renner), akik eddig csak mellékszereplőkként tűntek fel a többi hős oldalán, ebben a filmben megkapják a lehetőséget személyes karakterük bemutatására. A rendező jól egyensúlyoz a csapat egységként való ábrázolása, illetve e szereplők személyes vívódásainak, drámáinak szemléltetése között. Mindazok ellenére, hogy a filmben a hangsúly a Bosszúállókon és a közös küzdelmükön van, helyet kapnak mellettük a jellemrajzok árnyalásai és bővítései is.

A Bosszúállók: Ultron kora tehát egy egységes narratívát épít tovább, teszi mindezt igazán lenyűgöző kivitelezésben. Az univerzumépítés kapcsán érdekes megfigyelni, hogy nem mindig alakul jól az efféle próbálkozás. Legutóbb a Sony A csodálatos Pókember 2-vel (The Amazing Spider-Man 2. Marc Webb, 2014) igyekezett egy nagy filmes univerzumot építeni a karaktere köré, azonban kevésbé jártak sikerrel. Túl sok szálat és karaktert próbáltak meg felmutatni, amitől a film túlzsúfolttá és élvezhetetlenné vált. Az Ultron kora ebből a szempontból jobban teljesít, hiszen a már bejáratott karakterek mellett csupán pár új szereplőt mutat be, s jól megtalálja a kedvező eloszlást a filmbeli kis-, illetve az univerzum nagynarratívája között.

További kritikák a filmről:

Berényi Csaba: Fekvő nyolcas

Bicskei Kata: Különleges teremtmények, még különösebb karakterek, grandiózum a négyzeten. 

 

Bibliográfia:

Dabrowsky Ádám: Köpenyes istenségek. Mitológia és az amerikai képregény. Szkholion, 2010/2. 57-63.

Gunning, Tom: Now you see it, now you don’t. The Temporality of the Cinema of Attractions. Velvet Light Trap, 1993/32.



[1] Gondolok itt többek között arra, hogy a kisebb összetűzésekkel megalapozza a Kapitány és Vasember közötti ellentétet, amely a Russo testvérek következő Amerika Kapitány filmjében teljesedik majd ki: Captain America: Civil War (Anthony Russo, Joe Russo, 2016), illetve Thanos film végi megjelenése előrevetíti a Bosszúállók 2018-as harmadik részét is.

[2] Gunning, Tom: Now you see it, now you don’t. The Temporality of the Cinema of Attractions. Velvet Light Trap, 1993/32.

[3] Uo.

[4] Dabrowsky Ádám: Köpenyes istenségek. Mitológia és az amerikai képregény. Szkholion, 2010/2. 57-63.

Hozzászólások

hozzászólás