Kecsua dallamok. Fausta éneke (La teta asustada, 2009)

Szomorú életkép Peruból egy fiatal lány lelki traumáján keresztül bemutatva.

Claudia Llosa filmje finom érzékkel mutatja be főhősének lelkivilágát, aki anyja halála után kénytelen munkába szegődni, hogy megkeresse a temetésre való pénzt. Anyját a polgárháború alatt terhesen megerőszakolták, a lány pedig a „bánat tejét” szopta melléből, a népi hiedelem szerint ettől betegedett meg lelkileg. A félénk Fausta (Magaly Solier) nagybátyjával és annak családjával él együtt, ebből a környezetből azonban nem mer kilépni. Attól való félelme, hogy vele is megtörténik az, ami anyjával, arra sarkallja, hogy egy krumplit hordjon a vaginájában. Az eredeti cím („a rémült mell”) Fausta és sorstársai lelki betegségére utal, amely a 80-as évek Perujában valóban létező kór volt. Nagybátyja szájából el is hangzik a betegség definíciója: „A keserűség melle, ahogy mondjuk itt, az, aki úgy született, mint ő, lélek nélkül, mert az félelmében a föld alá bújt.” A kecsua indiánlány rokonai unszolására egy idős zongoraművésznőnél vállal munkát cselédként. Fausta gyönyörű kecsua dalokat énekelget úton-útfélen, így amikor munkaadója meghallja a szép dallamokat, felajánlja a lánynak, hogy minden egyes elénekelt dalért egy gyöngyszem lesz a jutalma. Hamarosan összegyűlik egy maréknyi gyöngy, Fausta pedig végre eltemetheti anyját a homokdűnék kietlen vidékén. Közben láthatunk esküvőket, az utca, a lakóhelyek világát és nyomorát, kórházat, orvost, zongorakoncertet, népi ünneplést… Gazdag képet kapunk tehát a perui mindennapokról.

A 9 díjat – többek között a berlini Arany Medvét – elnyerő alkotás képi világa magával ragadó. A lenyűgöző perui tájképek mellett kifejező közeliket és kreatív beállításokat is láthatunk. Utóbbira jó példa a festmény üvegében tükröződő Fausta alakja vagy az esküvőn a nagy X-et formáló szalagok két oldalán üldögélő főhősnő és nagybátyja. De említhetjük még a mozgó teherautóról hátrafelé fényképezett tájat is, vagy a közelit a gyöngyöket szorongató kézről az utca kövén. Találkozunk totálokkal is, hogy a tér teljességét és atmoszféráját is érzékelhessük. A tengerparton ácsorgó Fausta nagytotálban, hátulról való ábrázolása rendkívül megkapó, szinte mi is ott vagyunk a helyszínen, és átérezzük annak magányát és csendjét. Olykor a rendező mélységi beállításokkal jeleníti meg a teret, például a konyhát, ahol a főhősnő ücsörög egy széken a kép bal felső sarkában. Az üres tér, melyet nem birtokol a főszereplő, hanem a szélére szorul, kontrasztot teremt, és ugyancsak a magányt, a szorongást jeleníti meg. A kocsizások szépen lekövetik a dinamikus mozgásokat, ekképpen lendületet adva a filmnek. Az utcán, a kórházban rohanó Fausta ziláltsága és félelmei tükröződnek ezekben a beállításokban. Llosa a plánok teljes tárházát használja, de nem hatásvadász módon, hanem hangulatok, gondolatok, érzelmek minél árnyaltabb alátámasztására. A kórház felvillanó lámpájának közelije kiemeli az itt történő eseményeket, és mintegy emlékezteti a nézőt a korábbi kórházbeli jelenetek fontosságára. Értelmezhető mindez úgy is, hogy a beteg lány szemszögéből látjuk a felvillanó lámpát, tehát ez az ő szubjektívje, melyet a vizsgáló- vagy műtőasztalról lát. Fokozódik ezzel a nézőben felkeltett azonosulás, az érzések intenzíven támadnak fel bennünk. Amikor Fausta elájul, szintén elhomályosuló szubjektívjéből érezzük át az élmény valószerűségét. Llosa hosszú blankokkal választ el egyes jeleneteket, már-már azt hihetnénk, hogy vége a filmnek, de mégsem, csak mélyebb nyomot szeretne hagyni a jelenet a nézőben, hogy elmerenghessen kissé a történteken. A film is blankkal indul, ami alatt Fausta haldokló anyjának az énekét halljuk. Mintha már a túlvilágról jönne a melódia, de az öreg hölgy még él, csak pár perccel később leheli ki a lelkét.

Fontos alkotóeleme a filmnek az egészet átható zene és az eredeti kecsua énekek, melyeket maguk a szereplők adnak elő. Hitelesnek érezzük mindkettőt, egy távoli kultúra színeit hozzák közel hozzánk. Fausta és édesanyja dalai pedig elmélyítik az átélést, általuk bebocsátást nyerünk lelkük mélységeibe. Hangjuk finom rezdülései rendkívül megkapóak. Talán többet mondanak minden szónál. A kísérőzene is érzelmes, melankolikus, ugyancsak együtt él a cselekménnyel, de az énekek nélkül valószínűleg nem lenne teljes az átélés. Az esküvők alatti mulatós zene és a hordozható magnóból szóló sercegő Kék Duna keringő pedig a képekkel együtt feltárják a külvárosi szegény nép életét, szokásait. A díszletek, a szereplők, a helyszínek is néprajzi hitelességűek. A düledező, többnyire saját kezűleg összetákolt kunyhók, a poros utak azonnal elárulják az itt uralkodó nyomort és nélkülözést. A guruló, rózsaszín borítású lépcső, a színes, humoros feliratú koporsók, a színes ruhák, szalagok, díszítések, ételek, a vízesést ábrázoló poszter előtti esküvői fotózás autentikusan szemléltetik sajátos kultúrájukat, és némi humort is kölcsönöznek az idegen szemlélő számára. A csoportos esküvő is meghökkentően, viccesen hat, abban a környezetben viszont feltehetően megszokott jelenség. Csakúgy, mint a földbe vájt, vízzel töltött gödrök, melyekben pancsolnak a gyerekek, miközben lefröcskölik az oldalról ugató kutyákat.

A színészek is a film hitelességét erősítik: Magaly Solier saját népe kultúrájából hozza dalait, ahogy az édesanyját alakító színésznő is. Filmbéli nagybátyja hűen illusztrálja az ottani egyszerű emberek karakterét. A főhősnő mimikája rendkívül kifejező, mozgása, beszéde is jól tükrözi apatikus hangulatát. Feltehetően a helyiek közül valók az esküvői sokadalmat alkotó mellékszereplők is. A szájukba adott szöveg mindenféle sallang nélkül, realisztikusan közvetíti az ottani környezetet. Az egész műből sugárzik az az ősi tradíció, ami egy nép gyökereiből ered és továbbadódik generációról generációra. Mindez egyfajta varázslatos atmoszférába avatja be a nézőt. Fausta tragédiáját jól ellenpontozza a nyomorban élő, de ennek ellenére az élet örömeit is megélni képes társadalom. A jókedv, a vidámság ugyanúgy megjelenik, mint a magány, az elesettség és a gyász.

Claudia Llosa nem felejtette ki művéből a humort, melyet ízlésesen szór el filmjében. A fentebb említett tárgyak, a szereplők játéka és maga a szegény kisember ábrázolása, szokásai már önmagukban humorforrások. Nem is kell sokat erőlködnie ahhoz, hogy a néző megmosolyoghassa cselekedeteiket, szavaikat vagy puszta létezésüket. Ez a derűs életforma könnyedséget ad a nehezen emészthető alaptörténetnek, mely a vidám elemek nélkül meglehetősen súlyos és megrázó lenne. Fausta lelki gyógyulására is pozitív hatással van életvidám környezete. A film ideje alatt talán csak kismértékben látható változása, mégis az emberek érdeklődése, közeledése elindíthatja őt egy másik úton, miután feldolgozta múltját.

Habár az utolsó jelenetek még mindig a gyász feldolgozásával, lezárásával telnek, a gyerekek kiáltása Fausta után és a fiatal srác korábbi közeledése előrevetítik a változást. A lány rosszulléte utáni döntése, hogy szedjék ki belőle a krumplit ugyancsak megkönnyebbülést, talán a lelki terhektől való szabadulást jelentheti. A cserépben fejlődő növényt megszagoló Fausta így képletesen az élet szépségeinek megélése irányába haladhat tovább. A lelkét és testét nyomasztó terheitől megválva szabad utat engedhet saját élete teljességének megtapasztalásához. Mivel a rendező nem sulykolja a nézőbe története üzenetét, csak sejthetjük a főszereplő előrelépését, nincs rá egyértelmű válasz, hogy mi változott meg benne az események során. Éppen ezért életszerű viszont a mű, mindenki eldöntheti a saját benyomásai, emberismerete alapján, hogy miként értékeli a lezajlott eseményeket. Llosa valóságos, szívhez szóló emberi történetet tár elénk őszinteségével és letisztult ábrázolásmódjával.