Köztudottan nehéz feladat egy kultikus film második felvonását levezényelni, viszont Robert Rodriguez nem először bizonyítja be, hogy minden igyekezete ellenére folytatásairól (Volt egyszer egy Mexikó. Once Upon a Time in Mexico, Robert Rodriguez, 2003; Machete gyilkol. Machete Kills, Robert Rodriguez, 2013) tökéletesen lepereg az intuitív eredetiség. A Sin City: Ölni tudnál érte (Sin City: A Dame to Kill For. Robert Rodriguez, Frank Miller, 2014) első ránézésre hozza a noir groteszk füstjét tüdőző előd nívóját, másodikra ötletmentes önismétlésnek tűnik, valójában pedig 2005-ben a képregényfilmek területén új frontvonalat nyitó első rész nüanszokon elcsúszó fatális félreértése.

sin.1

Frank Miller 1991-ben megjelent első Sin City-füzete – miként annak teljes tágabb világa – a ponyvahagyomány pofonegyszerű vonalvezetésére és karakteres figuráira épült. Ugyanakkor alvilágában szabadon garázdálkodtak a bizarr kreatúrák és a szürreális színezetű történetelemek, melyek a rögvalóság racionalitásától végképp elemelték a címszereplő („bűn”)várost. Millernek sikerült az akkoriban épp a krónikus önismétlés (és persze az átpszichologizált bronzkor arculcsapása) okán hiteltelenné vált, agonizáló mainstream szuperhőspiacnál jóval mélyebb régiókba alászállnia. Miután a Watchmen: Az Őrzők (Alan Moore, Dave Gibbons: Watchmen. 1986-1987) mellett maga Miller is kivette részét a szuperhérosz mitológia dekonstruktív újraértelmezéséből (Daredevil: Born Again. 1986; Batman: The Dark Knight Returns. 1986), Sin City mocskos alapkőletételét már késsel vágható, pokolsötét erkölcs és esztétika jellemezte. Miközben a film noir végzet vezérelte dramaturgiája ott ólálkodik Sin City sikátoraiban, minden képkocka szemmel láthatóan magába szívta a német expresszionizmus kérlelhetetlen kontúrjait, ahogyan a karakterek is a modern nagyvárosi betontextúra szülöttei. Ezek az alakok szó szerint a fény-árnyék határmezsgyéjén rajzolódnak ki. A képi ábrázolástechnika minimalizmusára pedig nagyon jellemző, hogy a kontrasztokat egymásba játszó örök éjszakába csak elvétve szűrődik be pár kiegészítő szín, csábító pillanatokra fellebbentve a külső valóságot (ami ugye Sin City hátárából nézve a puszta irrealitás).

sin.2

Az első filmadaptációt (Sin City – A bűn városa. Sin City, Robert Rodriguez, Frank Miller, Quentin Tarantino, 2005) Miller és Rodriguez közösen jegyzi (Tarantino egy jelenetet zavart le), ennek megfelelően tökéletes formaérzékkel sikerült megragadni a képregények sarokpontjait. A film négy, remek érzékkel kiválasztott történettel tromfolta le az akkor még épp csak (újra)fodrozódó képregényfilmes hullámot (X-Men- és Pókember-filmek). Az egymást keresztező és a szereplők számára átjárható cselekményszálak, valamint a saját (a kocsma által is megjelenített narratív olvasztótégely) középpontja körül forgó dramaturgia a maga szándékolt sematizmusával aprólékosan rajzolta körbe azt a lehetetlen csapdát, ami voltaképpen a söpredék otthonaként szolgál. Miként a képregény, az első Sin City-mozi is elsősorban a formáról szólt. Viszont igazságtalan lenne azt állítani, hogy közel tíz éve, a film születésekor egyszerűen kedvező volt a csillagállás, vagyis hogy mindössze a kor tette volna azzá, ami. Persze mindig fontos a kétkedés; esetünkben a Sin City – Ölni tudnál érte gyanúsan ugyanazt a stilizált képiséget követi, mégsem lett jó film. A kihagyott ziccernek azonban nem ez a (fő) oka.

sin.3

Míg az előző etap négy képregényalapokkal bíró sztorit tárazott be, addig a Sin City: Ölni tudnál érte csupán kettőt (ebből az egyik csak egy nyolcoldalas képregény-szösszenet), a maradékot pedig Miller egyenesen a filmhez írta. És ez sajnos ordít is róluk. A The Long Bad Night címűben Johnny (Joseph Gordon-Levitt) tervezi pókerasztalnál megkopasztani Roarke szenátort, a Nancy’s Last Dance-ben pedig Jessica Alba hősnője áll bosszút szintén Roarke-on az előző részben meghalt Hartigan (Bruce Willis) miatt. A Sin City-történetek nem a szofisztikált mélyfilozófiájukról híresek, az erőszak végletekig stilizált ábrázolásával és a cselekmény mértani közepére időzített menetrend szerinti csavarral együtt is abszolút kiszámíthatók. Azonban Miller meséit pont nyílegyenes, epizodikus felépítésükre és az érzelmi indítékok amorális leegyszerűsítésére alapozott narratív kötőanyag teszi fenyegetően zárttá és feszültté – sablonosság ide vagy oda.

sin.4

Nehéz, füstös atmoszféra helyett Johnny szegmense könnyedén lóg a levegőben. A karaktert teleaggatták menő attribútumokkal (paklikeverés, nyerőgépezés, pénzérmék), ezek azonban üresen lötyögnek rajta (a mellékszereplőkkel együtt), és még az előember jellemmel bíró Marv (Mickey Rourke) definiálása is jóval sallangmentesebb és hatásosabb volt az előző filmben. Hiába a hegyoldalnyi zsetontologatás, stílszerűtlenül pont a pókeres epizódból lúgoztak ki minden tétet. Hasonlóképpen, Nancy bosszúhadjáratnak álcázott értelmetlen és céltalan önsanyargatása szintén immunis a koherens narratívára. Se csúcspont, se ív, se semmi. Ezért Rodriguez kamerája inkább mindig hosszan elidőz Jessica Alba dülöngélő sztriptíztáncain.

sin.5

A címadó szkeccs (A Dame to Kill For) áll legközelebb a klasszikus noirhoz a (pucér mellekre leredukált sablon) femme fatale-lal, a végzetükbe rohanó férfiakkal. Viszont hiányzik belőle az a szürrealitás, ami a Sin City bűzös, fülledt noir idomait elfajzott karikatúrává kanyarította. Gondolok itt a Sárga Rohadék figurájára, vagy Kevinre, az angyali hangú kannibál fiúra. A Sin City: Ölni tudnál érte sokkal feszesebben simul műfajának gyökereihez, emiatt jóval laposabb is, hiszen természetéből fakadóan hiányzik belőle a megfelelően árnyalt érzelmi töltet. Dacára annak, hogy – Dwight (Josh Brolin) szavaival élve – ezen a helyen a jót a rosszal együtt kapod meg. Az előző Sin City-film négy történetsíkjából három olyan halállal végződött, ami vegyítette az amorális erőszakot a torz, privát igazság szentségével. Pontosan rátapintott a noir visszásságaira, arra, hogy a jó, mint olyan könnyen kijátszható, és a végzettel szemben csak részeredmények, részigazságok léteznek. A Sin City antimitológiájának fragmentált szerkesztésmódja ennek értelmében maga is szervezőelvvé válik, hiszen rámutat a végzettel szembeni élet epizodikusságára – az élet így-úgy kierőszakolt haladékok összessége. A jelenlegi (főként a filmhez frissen írt) történetekből épp ez a mindent átívelő bizonytalanság-logika hiányzik.

sin.6

Az utolsó szöget pedig maga a város, illetve annak terjengős ábrázolása veri be a film koporsójába. A zárt terű, szűk karakterközpontúság mostanra teljesen fellazult. Noha ismét szinte kockáról kockára adaptálták az alapul szolgáló képregényeket (ezúttal csak a fél filmet), a beállítások és a színkezelés teljesen esetleges, ami a színek dramaturgiai élét igénytelenül kicsorbítja. Például a direktorpáros egész alakos színezést is megengedett magának, ami a monokróm miliő és karakterek mellett szúrja a szemet. A prostik lakta Óváros keskeny utcái (a Thermopülai-szoros feminista, punk parafrázisa; vö. a szintén Miller által írt 300, 1998) olykor karakteridegen neonfényben pompáznak, és a sötét sejtetés helyett a rendeződuó nagytotálokból igyekszik felhúzni Sin City-t, amivel sikeresen kizökkentik a nézőt a kiúttalanság illúziójából. A Sin City: Ölni tudnál érte az alkotók alapanyaghoz fűződő rendíthetetlen hűsége ellenére azt a benyomást kelti, mintha rendezőváltás áldozata lenne, és/vagy Frank Miller öregkorára önmaga epigonjává savanyodott volna.

Hozzászólások

hozzászólás