Állítólag Szombathelyről származik Leopold Bloom, Joyce Ulysessének főhőse, ráadásul a város főterén található egy ház, ami a 19. században egy bizonyos Blum család tulajdona volt. Azt, hogy miként került a messzi Dublinba ennek a szombathelyi családnak valamely sarja, nem tudjuk, az viszont tény, hogy a Mediawave Győrből – egyfajta önkéntes száműzetés követően – Szombathelyre költözött. A helyszínváltoztatás mindenképpen megrázkódtatást jelent a fesztiválnak, de sok tekintetben magában hordozza a megújulás lehetőségét. Új helyszínen egy régi fesztivál: elemzés és körkép a legjobb filmekről.
A filmprogramot és a Passport Control workshopok résztvevőit elnézve az bebizonyosodott, hogy Novoszibirszkből vagy Párizsból nézve a Győr és Szombathely között lévő kb. 100 km-es távolság teljesen lényegtelen. A Mediawave-en évek óta annak ellenére erős a filmes felhozatal, hogy a szervezőknek (talán túl) sok energiája megy el az egyéb irányú események tető alá hozására. A széles nemzetközi merítésnek köszönhetően (évente több mint ezer filmből válogatják ki a vetítésre kerülő 50-100-at) más fesztiválokhoz képest sokkal ritkábban érezzük, hogy nézhetetlen fércmunkákat kell végigszenvednünk – bár egy-két baki persze mindig becsúszik. A Mediawave évek óta azon a határon van, hogy csupán néhány lépést kellene tennie annak érdekében, hogy túllendülve jelenlegi keretein rangos, kategóriájában (alternatív, elsősorban rövid-, kísérleti- és dokumentumfilmekre specializálódott rendezvény) nemzetközi szinten számon tartott filmes fesztivállá nője ki magát. Ez alapvetően helyszínfüggetlen kérdés, elsősorban a szervezők abbéli döntésén múlik, hogy el akarnak-e köteleződni még határozottabban a filmek mellett.
A programok látogatottsága sokkal inkább helyszínhez kapcsolható probléma, és ennek kapcsán egyelőre az látszik, hogy a két város közötti távolság elsősorban fejben dől el: a Pestről érkezett kritikusokkal, filmesekkel, szakemberekkel folytatott beszélgetésekben rendre előjött a probléma, a sokezer kilométerről érkezetteket viszont ez nem foglalkoztatta. Győrben pedig természetesen két évtized alatt erős helyi beágyazottsága lett a rendezvénynek, ami Szombathelyen még hiányzik. Ám az már a fesztivál hete alatt folyamatosan emelkedő nézőszámokon is látszott, hogy idővel a szombathelyieket is meg lehet szólítani – péntek este végül Gil Scott-Heron már az egész főteret megtöltötte. Filmes helyszínek szempontjából pedig Szombathely magasan veri Győrt, a Savaria mozi nagy- és kisterme végre kifogástalan vetítési és nézési körülményeket biztosít.
A filmkínálatban az utóbbi években egyre hangsúlyosabban jelentek meg a játékfilmek, amelyek között többségben vannak a valamilyen szempontból különleges, általában mifelénk mozikba nem kerülő alkotások. Ebből a kategóriából ki kell emelni a fesztiválon a kísérletifilm kategóriában indított, de játékfilmes időtartamú legújabb Greenaway filmet, mely az utóbbi évek egyik legizgalmasabb intellektuális kalandja – valójában egy művészettörténeti thrillerről van szó. A hagyományos mozit már évekkel ezelőtt eltemető, és azóta különböző kísérleti, határátlépő projektekkel foglakozó Greenaway Rembrandt leghíresebb festményét, az Éjjeli őrjáratot kutatja. A brit rendező ugyanis úgy véli, hogy az elmúlt két évszázadban a textuális kultúra uralmának hatására annyira elszegényesedett vizuális tudásunk, hogy képtelenek vagyunk megérteni a komplex vizuális információkat – ő ebben nyújt segítséget, és a képen látható gondosan elhelyezett nyomok értelmezése révén egy gyilkossággal járó összeesküvésre derít fényt. Bár a szakemberek szerint néhol meredek következtetéseket von le, másszor meg hazardíroz, a Rembrandt’s J’Accuse…! (Éjjeli őrjárat) mindenképpen az utóbbi évek egyik kiemelkedő alkotása: a Greenaway-re jellemző bonyolult, sok rétegű, egymásra montírozott képek, feliratok és diagramok erdejében kell eligazodnunk, és egyszerre kell a bemutatott nyomozást, valamint az ehhez alkalmazott komplex vizuális megoldásokat nyomon követnünk.
A játékfilmprogramban két nagyon hasonló film szerepelt, ráadásul egyikük (szerintem teljesen érthetetlen módon) fődíjat nyert a néhány hete befejeződött Titanicon. A holland A bőrön is áthatol (Kan door huid heen) hősnője egy pizzafutár által elkövetett, de komoly következmények nélküli gyilkosságkísérlet és egy szerelmi csalódás kettős traumája után egy lerobbant vidéki házat vásárol, a világtól való visszavonulás céljából. Az ezután következő másfél órában a ház felújításával kaotikusan, rendszertelenül bíbelődő nő modoros szenvelgéseit nézhetjük végig: Esther Rots rendezőnő az öntetszelgő európai művészfilm minden olyan kliséjét felvonultatja, amelynek köszönhetően ezek az alkotások elvesztették nézőiket.
Ennél viszont nagyságrendekkel jobb a film „testvérdarabja”: az ír-holland koprodukció (Semmit magamról, Nothing Personal, r. Urszula Antoniak) középpontjában ugyancsak egy párját vesztett fiatal nő áll, aki erre reakcióként ugyancsak a visszavonulást választja. Ez a lány viszont radikálisabb megoldáshoz folyamodik: egy hátizsákkal és sátorral járja az esőáztatta ír dombvidéket. Egy elhagyatott háznál köt ki, amelynek egyedülálló idős lakója (Stephen Rea visszafogott, remek alakítása) kerti- és házimunkáért cserébe ételt ajánl. A kiéhezett, lelkileg megviselt hősnő csak azzal a feltétellel megy bele az üzletbe, ha semmi személyes kérdésről nem esik szó közöttük, ha őt nem kérdezik, és nem kell a másik szenvelgéseit hallgassa. Ez az alapszituáció menti meg a filmet mindattól a kínos gyötrődéstől, ami az előző filmet tönkrevágta: itt azt követhetjük végig, hogy ez a két zárkózott ember az önmaguk által felállított merev kereteken belül hogyan kerül megismerés nélkül közelebb egymáshoz. Az egész filmnek az a legnagyobb erénye, hogy az érzelmi történéseket nem direkt módon, hanem a mindennapi cselekvések leheletfinom átalakulásai révén mutatja be.
Tökéletesen megkomponált hiánydramaturgiával dolgozik a játékfilmes program román alkotása, a CinePécsen tavaly már vetített A másik Irina. Fiatal pár mindennapjaiba nyerünk betekintést, bevásárlóközpontban éjjeliőr a férfi, a nő pedig cégétől három hónapos kairói kiküldetést kap. A filmnek az a különlegessége, hogy rendkívül kevés információval rendelkezünk, se narráció, se dramaturgiai fogások nem segítenek bennünket abban, hogy pontosan megállapítsuk, mi az alapszituáció, melyek a lényeges viszonyok. Kicsit a francia Claire Denis stílusához hasonlóan az az érzésünk, hogy nem elsődlegesen néző számára konstruált történetet látunk, hanem az apró jelekből kell kinyernünk az információmorzsákat. Amint az várható, a fordulatot a történetben a kairói küldetés jelenti, a történet drámaisága azonban abból származik, hogy a főhős nem veszi észre a feleségében végbement változásokat. Információ-, szeretet- és bizalomhiányról szól ez a megdöbbentő, rendkívül egyszerűen elmesélt történet, ami egyszerre hordozza a kortárs román filmtől megszokott elemek némelyikét, és változtat rajtuk valamelyest. A környezet pontos rajza, a gesztusokon, öltözékeken, tárgyi világon keresztül történő jellemzés társaihoz hasonlóan Andrei Gruzsniczki rendezőnek is erőssége, azonban ő nem helyezi olyan hosszú, élő szituációkba a színészeit, mint a többiek. Filmjében sokkal kevesebb a dialógus, nem hagyja a szereplőket hosszan beszélni, saját helyzetükben lubickolni, hanem csak a történet szempontjából lényeges villanásnyira mutatja őket. Kevésbé természetes hatású, de a társakénál komplexebb hatást ér el így a filmmel.
A kisjátékfilmek között került versenybe a már sokfele vetített Mama, M. Tóth Géza zseniális élőszereplős animációja (mely alább teljese hosszában megtekinthető) – hiába a világ minden tájáról érkezett filmecskék jól-rosszul elmesélt történetei, a térszerkesztéssel játszó, a csipetnyi abszurdot nem dramaturgiai, hanem vizuális szinten megvalósító film a mezőny legjobbjai között volt.
Az első kisjátékfilmes blokkot spanyol ajkú társadalmi drámák uralták, azonban igazi szikrát egyetlen francia munkában lehetetett felfedezni. A La Prévention de l’usure főhőse egy fiatal férfi, aki – mint később kiderül – egy háztartási gépeket gyártó vállalat használati utasításainak költői megfogalmazásáért felelős. Már ennyiből is érezhető, hogy Gilles Charmant játékos iróniával közelíti meg a mindennapi rutinba belefáradó hősei sorsát: a barátnő az unalmassá váló szexre panaszkodik, és egy harmadik fél bevonását tűzi ki kötelező feladatként pasijának. Mindez attól válik igazán érdekessé, hogy a szereplők a Táncos a sötétben-hez hasonlóan rendszeresen dalra fakadnak a környezetükben lévő zajok hatására – csak míg amott mindennek drámai, itt vicces, gunyoros felhangja van. Aranyos poénra kihegyezett, kreatív rövidfilm ez, amelynek legnagyobb erénye a manapság oly ritka könnyedség, felszabadultság.
Hasonlóan a finom humor teszi különlegessé azt a grúz filmet, amelynek témája valójában végletesen drámai: egy alapvetően remek adottságokkal megáldott ország kipusztulásáról szól (Bedniereba, Felicita, r. Salome Aleksi). Gyász van egy apró grúziai faluban: a szoba közepén kiterítve fekszik a férfi, akit nyugaton dolgozó felesége telefonon sirat Olaszországból. Az élelmes helyiek a siratás megfelelő működéséhez hangfalakat, erősítőt hoznak és a telefont kihangosítják, hogy ne csak a szobában, hanem az udvaron is hallani lehessen a feleség szomorú vádaskodással teli siratását. A balkáni filmekhez hasonlóan enyhén abszurd a szitu, és bármennyire tragikus is a helyzet, a felvonuló falusiak közötti apró gesztusokon többször elmosolyodunk. A film pedig végeredményben arról szól, hogy az elképesztő szegénységben tengődő Grúzia 5 millió lakosából legalább 1 millió (főleg nők!) illegálisan dolgozik Európában. A miniatűr életkép különlegessége, hogy képes önmagán túlmutatva egy nagyon komplex, drámai helyzetre reflektálni.
A kisjátékfilmek többsége azonban inkább iskolai munkáknak tűntek – talán nem véletlen, hogy az egyik vetítésnek Mark Rance, a London Film School tanára volt a vendége –, amelyekből az látszik, hogy szerzőjük (esetenként jól) tud filmet készíteni, de komplex mondanivalója még nincs. A The Ground Beneath (Rene Hernandez) például egy kisvárosi iskola gyerekei között kialakuló konfliktusról szól, és talán nem is emlékeznénk nagyon rá, ha nem építené fel tökéletesen a záró jelenetet, amelyben néhány percig képtelenek vagyunk eldönteni, hogy az apai agresszió hatására az iskolában erőszakossá váló gyerek miként fog reagálni a helyzetre. Hasonlóan csupán jó kiindulópontnak tekinthető a bolgár Fugata című kisfilm, amely remekül építi fel egy vonatszerelő műhely munkásainak világát, középpontban a mindig megalázott lúzerrel – Tsvetelin Yolov elsősorban csavaros történetmesélési technikájával vív ki elsimerést. Jonathan Entwistle (Cotton Stones, Gyapot kövek) pedig az angol film nagy realista mestereinek (Ken Loach, Mike Leigh) nyomdokaiba lép, és elsősorban a karakterek, valamint a környezet pillanatok alatt történő hajszálpontos megteremtésében remekel. Azonban a film ott ér véget, ahol valójában kezdődnie kellene.
A minden Mediawave-en népszerű animációk mezőnye ezúttal halványabbnak tűnt, mint máskor. Mintha egyre inkább divattá válna a fellengzős, vulgárfilozófikus antiutópia-narratíva, amelyet nagyon sok animátor trash-esztétikával ötvözve tálal a fesztiválközönségek elé – ilyenből többet is láttunk idén, reméljük hamarosa lecseng ez a trend. Két filmet viszont mindenképpen ki kell emelni az idei Mediawave animációs felhozatalból.
Az egész fesztivál egyik csúcspontját jelentette a francia Pascal Guillon munkája, amely egy rögzített helyzetbe vitt sokrétű jelentést, elképesztő kreativitással és nagyon komplex vizualitással. Egy párizsi metróállomáson kezdődik a Belleville, ahol egy két lábon járó egeret látunk, amint jobbról besétál a térbe, és helyet foglal egy széken, majd feláll, és visszajön ugyanúgy. Ezután pedig beindul az egyre sűrűbbé váló, egyre több elemet felvonultató kavalkád. Újabb és újabb antropomorfizált állatfigura jelenik meg, mindegyikük egyetlen, állandóan ismétlődő rövid cselekvéssorral: a csiga gurulós bőröndöt vonszol, majd tesz be a szemközti falon található különböző nyílásokba, a páva a mosatlant hozza és pakolja a mosógépbe, a bagoly képet szegez a falra, a kutya eszik stb. Mindez pedig attól igazán különleges, hogy közben folyamatosan úgy változik a környezet, hogy a helyszín struktúrája többé-kevésbé megmarad. A metróállomásból lerobbant lakásbelső, majd váróterem, majd önkiszolgáló mosoda, később galéria majd templom és ki tudja még mi minden lesz, közben pedig számolatlanul jelennek meg a térben a kulturális utalások, amelyeknek első megnézéskor csupán töredékét lehet beazonosítani. Gyönyörűen kidolgozott, nagyon átgondolt és a realisztikus elemek, valamint helyszínek ellenére állandóan absztraháló filmecske ez.
Visszafelé sül el Ariadné fonala – jellemezhetnénk egy rosszul sikerült képzavarral az animációs filmek másik kiemelkedő darabját. Bertóti Attila a klasszikus görög történetet dolgozza fel az egyszerű, kontúrrajzos animáció számítógépjátékokra jellemző képkompozícióba történő illesztésével. A film legnagyobb érdeme, hogy képes a narratívában megtalálható váltásokat koherensen és következetesen vizuálisan is megjeleníteni: a két főhős alternatív történetvariációit látjuk különböző háttérszínnel, majd pedig egy harmadikkal jelenik meg az, amit valóságként értelmezhetünk. Vicces befejezés, enyhén absztrahált, parodizált karakterek, tökéletes feszültségteremtés egy kreatív, filmes fogalmazáshoz remekül értő animátor kezéből. A film a fesztiválon a közönségdíjat nyerte el.
Végül ejtsünk szót a Mediawave negatív szenzációjáról, a Szoknya napja című francia kudarcról. A valaha csinos és tehetséges Isabella Adjani ebben az amatőrizmusig ügyetlen és hiteltelen filmben elhízottan és minden színészi képességtől mentesen játszik. Egy „nehéz” környéken található iskola feminista és idegileg labilis tanárnőjét alakítja, aki elsősorban fekete, valamint arab diákjai előítéletein és viselkedésén kiakadva egy adott alkalommal rájuk fogja a náluk talált pisztolyt. Igazi túszdráma kezdődik tárgyalóval és kommandósokkal, miközben hősnőnk a lehető legretrográdabb pedagógiai módszerek révén Molière segítségével próbál a gyerekeknek erkölcsről papolni. Az érdekesnek tűnő alapszituáció ellenére a film rendezője – nevét nem írom le, nehogy bárki is megjegyezze – teljesen képtelen legalább valamennyire elfogadhatóan megjeleníteni mindezt. Az amúgy sok vitatható döntést hozó zsűri a legjobb vágónak járó díjjal jutalmazta ezt a munkát, ami kicsit olyan, mintha a tökutolsóként befutó atlétát dicsérnénk mutatós hajviseletéért.