Mi lehet már az első pillanattól fogva gyanús? Ha egy átlagos Nolan-rajongó beül a moziba popcornnal, esetleg némi kólával abban a reményben, hogy egy újabb Nolan-film elkápráztassa, valószínűleg elvárásai között szerepelni fog egy legalább kétórás, fordulatokkal teli, „varázslatos” film. Ezzel szemben, amikor a nagy várakozásokkal teli néző a Dunkirk (Dunkirk. Christopher Nolan, 2017) leírását olvasgatja, az első sokk a film hossza lehet számára, amely mindösszesen 106 perc. Egy átlagos hollywoodi vígjátékhoz mérve ez a játékidő tökéletesnek mondható, de itt Nolanről beszélünk, az Eredet (Inception. Christopher Nolan, 2010) és A tökéletes trükk (The Prestige. Christopher Nolan, 2006) alkotójáról, arról a rendezőről, aki híres a több mint kétórás filmek elkészítéséről. A Dunkirkből viszont bőven elegendő a 106 perc.
Christopher Nolannek az évek során megadatott az, amire minden hollywoodi rendező vágyik: a munkájával kivívott egy olyan státuszt magának, ahol már olyan filmet rendez, amilyet szeretne, és ebben még a legnagyobb stúdiók is támogatják. Nolan úgy döntött, a Dunkirkben bemutatja nekünk, hogy egy csapat szövetséges katonát a II. világháború idején hogyan mentenek meg a franciaországi tengerpartról egy polgári hajós mentőakció keretein belül. A cél nemes, ahogyan maga a történelmi akció is az volt, viszont a kivitelezés közben porszem csúszott a gépezetbe.
Ha Nolan egy 106 perces hatásvadász, egy pillanatra kihegyezett háborús drámát szeretett volna összerakni egy zseniális filmzene kíséreteként, akkor kijelenthetjük, hogy a Dunkirk leforgatása jó ötlet volt. De ez az egy pillanat nem elegendő a film egészének élvezetessé tételéhez. Elkövette azt a hibát, hogy végig szerette volna „izgultatni” a nézőt, viszont ez úgy csapódott le, hogy a néző a film közepén elunta a feszültséget és a várakozást, ugyanis semmi érdemlegeset nem láthattunk a vetítővásznon. A mesterséges feszültségkeltés nem vált be, mert a forgatókönyv nem volt annyira erős, hogy a történet önmagában fenntartsa a néző érdeklődését.
A történet egyébként alapvetően három szálon fut, amelyek sajátossága, hogy mindegyik egyedi időtartamot dolgoz fel. A parton ragadt katonák életéből egy hetet, a hajón érkező civil mentőseregéből egy napot, a levegőben vadászrepülővel közlekedő Tom Hardyéból pedig egy órát mutat be. Ez a szétdarabolt narratíva egészen sajátos szerkezetet sejtet, kérdéseket vet fel, ugyanakkor nem segíti az alkotás megértését, ami így túl zavarossá és helyenként semmitmondóvá válik. A film elejétől a végéig ugráltunk az időben, így már a kezdetektől várhattuk, hogy történjen már valami, de nem történt semmi, és gyakran talán túl korán váltottunk az egyik szálról a másikra.
A film jókora távolságot tart a nézőtől, különösebben nem merülünk el a sztoriban, az eseményeket csak távolról szemléljük. Nincsenek karakterépítések, a cselekmény nem válik karakterközpontúvá. Ez a film nagy hiányossága: nincsenek jellegzetes arcok, karakterek, a film megnézése után nem tudunk mondani egyetlen nevet sem, ami szintén elidegeníti a nézőt.
Mivel háborús filmről van szó, párhuzamot vonhatnánk a Ryan közlegény megmentésével (Saving Private Ryan. Steven Spielberg, 1998), amely a témában a moziba kerülése óta etalon lett, de sajnos nincs túl sok hasonlóság köztük. A Dunkirk állandó mesterséges feszültségkeltése megölte a dramaturgiát, így fél óra után kicsit már érdektelenné vált a film. A háborús filmekre jellemző, hogy egy szereplővel lehet azonosulni, végig követhetjük szenvedéseit, hősies tetteit. Láthatjuk az embert a katonaruha, a haditettek mögött. Itt ez szinte teljes mértékben elmarad, hacsak nem tekintjük a saját hajóikat, saját testi épségüket kockáztató civileket hősöknek.
Tom Hardy játéka szintén emelhette volna még a film színvonalát. Igaz, hogy kulcsfontosságú szerepe van a filmben, de jórészt nem szólal meg, illetve az arcát is alig-alig láthatjuk feltűnni, így még az ő karizmája sem dobhatta fel Nolan művét. Nincsenek pátoszos megnyilvánulások, monológok, párbeszédek, a karakterek a film végéig csak megfigyelők, mi pedig őket figyeljük. A színészek ezekhez a szerepekhez szépen asszisztálnak is, nincs kiemelkedő alakítás. Többnyire egy körvonalat, egy tulajdonságot vagy egy érzelmet sikerül vászonra vinniük, és nem többet. Emiatt is akad némi hiányérzetünk.
További probléma az arctalan emberekkel, hogy semmit nem láthatunk rajtuk kívül. A film eleje ugyan bővelkedik a partvidék minél inkább monumentálissá tételében, egymás után röpködnek a nagyobbnál nagyobb totálok, viszont ezek után szinte minden helyzetben valami szűk, gyomorszorító hely jelenik meg, ami így csak nyomasztóvá teszi az alkotást, mint egy horrorfilmet. Ráadásul ezek az arctalan emberek egy arctalan ellenséggel kerültek szembe. Nem láttuk az ellenséges csapatokat, nem voltak eposzi csaták, harctéri jelenetek. Az ellenség a bő másfél óra alatt maximum 2-3 bombázó repülőgép formájában nyilvánul meg, ami ehhez a témához kevésnek bizonyul.
Ahogyan azt Christopher Nolantől megszokhattuk, a film technikai megvalósítása egyébként zseniális. A három történetszál remekül van felépítve, érdekes, ahogyan eleinte kicsit, majd végül teljesen összefonódnak egy katartikusnak szánt végkifejlet során. Kiemelendő a zene. Nolan már több mint tíz éve dolgozik együtt, majdnem minden filmjénél Hans Zimmerrel. Jól hallható összeszokottság az övék, Zimmer élből eltalálja a jelenetek alá tökéletesen passzoló dallamokat, amivel nagyon jó és hangulatos atmoszférát tud teremteni minden körülmények között. Ha feszültségkeltésre van szükség, akkor megteszi, ha érzelmi felemelés kell, az is gond nélkül megy, ha pedig szomorú levezetésre van szükség, arra is megkomponálja a legjobbat. A zenén kívül gyönyörűek a légi felvételek és a légi csatajelenetek, és jók az átkötések is a jelenetek között.
A film nézése közben az az érzésünk támad, hogy Nolan picit nagy fába vágta a fejszéjét, és azt akarja elhitetni velünk, hogy a film sokkal jobb annál, mint amit látunk. Mivel a film technikai kivitelezését illetően tényleg szép, viszont a történet lapos, és önmagában nem állja meg a helyét, csak mesterkélt eszközök segítségével, illetve még a karakterközpontúság is elmarad, így azt mondhatjuk, hogy a film bizonyos szemszögből nézve hibátlan, viszont közel sem annyira élvezetes, mint amit eddig a rendezőtől megszokhattunk. Ezért sem tudnám a Dunkirköt egyértelműen jónak vagy rossznak nevezni, egyszerűen csak várakozáson alulinak.