Forrásponton túl –Mad Max – A harag útja

Vörösen izzó és hatalmasra táguló szemek. A Mad Max–filmek emblémája, az őrülettel vegyes düh tükrözője. A harag útja (Mad Max: Fury Road. George Miller, 2015) vetítése előtt az futott át bennem, hogy jó lenne újra látni ugyanazt a dühöt, mint ami az első részt hevítette, a bosszúszomjas, halált hozó száguldás őrületét. Az alcím beszédes, így reménykedve ültem a moziban, ám a várakozásaimat felülmúlta a film: Max agya ismét elszállt, sőt, az ő tébolya szinte eltörpült a többi szereplő lángoló indulatai mellett.

A harag útjában Max (Tom Hardy) tovább tengődik a pusztulásra ítélt világban, ahol a savas földben nem marad meg semmi, ahol betegségektől gyötrődő harcosok portyáznak, és azok véréből próbálnak erőre kapni, akik még egészségesek. Max vérdonorként kerül a démoni Halhatatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) városába, ahol öt fiatal, tenyésztésre szánt nőt, az új élet és a jövő zálogait tartják fogva. Őket szökteti meg Furiosa (Charlize Theron), hogy egy jobb világba robogjon velük egy gigantikus fekete teherautó hátán. A narratíva egy hatalmas üldözésből épül fel, a film feszültség-diagramját egy feszes vonal alkotja, mely időnként a forráspontot jelző csík fölé kúszik.

A Mad Max–széria nyitódarabja (Mad Max. George Miller, 1979) azért szólt nagyot, mert dinamikus, haláltól halálig, megtorlástól megtorlásig húzódó dramaturgiai ívet sikerült kirajzolnia az üldözés, menekülés és a vadul repesztő járgányok elemeinek felsorakoztatásával. A rosszfiúk közé tartozó száguldás istenének halála nyitja a filmet, Toecutter (Hugh Keays-Byrne), a motoros banda vezérének bosszúvágya tartja lendületben a cselekményt, majd Max (Mel Gibson) családjának méltatlan pusztulása csillapítja az ellenség haragját, ezzel táptalajt adva a főhős őrületének. Vérbeli akciófilm született, melynek adekvát, ám jól működő mozgatóeleme a düh, s melynek érdekes közege a nem túl távoli jövő hanyatló társadalma és annak sivár élettere.

A sokak által ünnepelt második rész (Mad Max 2. — Az országúti harcos. George Miller, 1981) egyetlen problémája, hogy az idegbaj nem tombol olyan intenzitással. Max – ahogy a film felvezetésében el is hangzik – csupán „üres porhüvely”, aki nem veszíthet sokat, hiszen már nincsen semmije, ezért vakmerő tetteinek nincs akkora tétje, az őrületrobbanás nem csattan elég nagyot. A bosszú, mely eddig az antagonista és a protagonista oldalán egyaránt ott sistergett, itt főleg az ellenséget, Humungust (Kjell Nilsson) és embereit fűti, s az autós hajszákat lassabb, nyugodtabb szekvenciák tördelik. Az ámokfutás mérséklődésével a miliő absztrakciója növekszik: az első rész viszonylag realisztikus világábrázolásához képest itt sivatagos, elnéptelenedett tájban játszódik a történet, a jelmezek stilizáltak, a pokol és a menny szimbolikája − mely burkoltabb formában az első részben is felvillant − szájbarágósabban jelenik meg.

Ugyanez a tendencia figyelhető meg Az igazság csarnokán innen és túlban (Mad Max: Beyond Thunderdome. George Miller,1985), ahol a menny-pokol analógia továbböröklődik, s a fantáziavilág kiteljesedik, míg a véres összecsapások csökkenek: a kaotikus, bizarr emberektől hemzsegő Csereváros, a metánt biztosító földalatti erőmű és egy elszeparálódott, gyerekekből álló csoport paradicsomi lakhelye a helyszín, valamint az őket elválasztó végtelennek tűnő sivatag. Itt csupán egy jelentős bunyóra és egy végső üldözésre futja az akciókészletből. Max nem elég őrült, az ellenfelei az előző részek antagonistáinak halvány utánzatai, a retorzió, a sebesség és a rombolás alárendelődik a mesének.

Harminc évvel később egy olyan folytatás szögezi a rajongókat a székhez, melyben összegződik a mese, az elmebaj és az akció. Kiforrott fantáziabirodalomba csöppenünk, melyet ismét a romlás és a romlatlanság kategóriái határoznak meg. Az országúti harcos és Az igazság csarnokán innen és túl groteszk lényeinek, látványos jelmezeinek és díszleteinek továbbgondolt formáival találkozunk. A Vár, Skulófarm és Gázváros fékezhetetlen csőcseléke és harcosai sorakoznak fel a káosz és a sötétség oldalán. A betegség a lelkükben és a testükben is pusztít, fekélyek, tumorok kínozzák őket, a Vár lakói az élet forrásait, a vérdonorokat és az anyatejet adó asszonyokat gátlástalanul csapolják, az esztelen halál fanatikusai, elvetemültségük az első és a második epizód gonosztevőit idézi meg.[1]

A démoni erőkkel éteri teremtmények, törékeny, fehér ruhába öltöztetett, tökéletes fiatal lányok, vagyis az ágyasok néznek szembe, akik a föld elpusztítását és testük kihasználását kérik számon az ellenségen. A két pólus összekötője egyrészt a minden eddiginél kattantabb Max, akit ugyan a düh már kevéssé tüzel, azonban maró fájdalom gyötri a meg nem mentett életek miatt, hangokat hall, látomásoktól szenved és idegesen kapkodva jár–kel. Másrészt a fémkarú Furiosa, akinek az elszántságát szintén múltbéli sérelmek táplálják, hiszen ő a Zöld helyről, egy tisztább környékről származik, ahonnan erőszakkal elhurcolták. A harag vagy az őrület szinte minden szereplőben fortyog, ugyanolyan erővel, mint az első részben. Vérben úszó szemek motívumában tobzódik a mozi, és az agybaj ki is teljesedhet a látványorientált üldözéses jelenetekben, ahol a precízen megtervezett, lángoló és észvesztően süvítő masinákban, pazar színekben, már-már rajzfilmes esztétikában gyönyörködhetünk. A pörgést a második részből kölcsönzött technika, vagyis a gyorsított felvételek fokozzák, és néhány komikus szituáció is színesíti az összképet.

A harag útja valóságos adrenalinvihar, amely kisebb teret enged a karakterek elmélyítésének, a film mégis megpróbálkozik ezzel, és jól veszi az akadályokat. A főszereplők hozták is azt a szintet, ami egy ilyen mozihoz kell, és kimerítették a szerepük adta lehetőségeket: Tom Hardy ügyesen egyensúlyozott humor és dráma között, és Charlize Theron számos akrobatikus mutatvány közepette is hitelesen vitte színre Furiosa eltökéltségét és lelki vívódásait. Az egyik legfigyelemreméltóbb teljesítményt pedig egy mellékszereplő, a Nuxot játszó Nicholas Hoult nyújtotta. Noux a film elején a gonoszokat, később pedig a jókat erősíti, és – bármennyire is ellentmondásos ez az átalakulás – Houltnak sikerült mindkét pillér elvárásaihoz igazodni.

A Mad Max–filmek minőségingadozása után nem várt fordulat ez a produkció. George Miller rendező és csapata abban nyújtott nagyot, hogy képes volt az előző három film izgalmas pontjait összefércelni. A kezük alatt új Frankenstein-szörny született, mely az előző három rész legfontosabb szerveiből áll össze, brutálisabb és iszonyatosabb, mint a részek önmagukban, de a darabkák így alkotnak harmonikus egységet, a kreatúra így lett igazán életképes. Érdemes tehát a régihez nyúlni, atomjaira szedni és újat teremteni az alkotóelemekből: a minőségi szórakoztatásra szükség van, és nem is lehetetlen megvalósítani.