John Lee Hancock legújabb rendezése, a Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks, 2013) egy húsz évet felölelő háború végső csatáját mutatja be Walt Disney és P. L. Travers írónő között a Mary Poppins (1934) megfilmesítése kapcsán. Bár a film egyes részei a posztmodern öniróniájával és önreflexivitásával telítettek (elsősorban a filmvállalat bemutatása során), de a Banks úr megmentése mégis komoly tiszteletadás az idén ötven éves Mary Poppins (Mary Poppins. Robert Stevenson, 1964) előtt, amelyet 1965-ben öt Oscar-díjjal tüntettek ki (köztük a legjobb eredeti dal és a legjobb női főszereplő díjaival), és amely a mai napig az egyik legnépszerűbb családi musicalnek számít.

A Banks úr megmentése több zsánert is megidéz, részben az 1964-es filmnek köszönhetően. A dráma műfaji elemeit használja annyiban, amennyiben P. L. Travers nehéz gyermekkorát mutatja be, azt, hogy honnan jött, és hogy mi ihlette a Mary Poppins-könyvek történeteit, amelyekben (mint kiderül a filmben) az írónő a gyermekkorát írja újra, színezi át képzeletével. Másrészt vígjátéki zsánerjegyekkel, néhol önironikus hangvétellel él, ami főként az írónő csípős megjegyzéseinek köszönhető (mekkora vállalás a Disney-től, hogy alapító atyját és a szórakoztató gépezetet egyes jelenetekben kiforgatva, a mézes-mázos bevonattól megfosztva mutatja meg!). Harmadrészt P. L. Travers életrajzi filmjeként is szolgál, amennyiben részlegesen, a Mary Poppins-t ihlető tapasztalatokat, illetve a Disney stúdióval való kapcsolatát helyezve előtérbe elbeszéli az írónő élettörténetét, és azt, hogy miért ragaszkodott ennyire Mary Poppins karakteréhez, bár ezt némi ferdítéssel teszi (hiszen a film cselekményével ellentétben az írónő valójában úgy utazott Los Angelesbe, hogy előtte már aláírta a filmre viteli szerződést, már eladta a jogokat). Ezeken túl a Banks úr megmentése zenés filmként is működik, mivel a filmadaptációs munkafolyamat bemutatásakor a dalok születését is láthatjuk, illetve több jelenetben dalra fakadnak (sőt egy ízben csoportos táncra is perdülnek) a fő- és mellékszereplők. A zsánerek keveredése szerethető filmet eredményezett. Ugyanakkor a Banks úr megmentésének igazi különlegességét nem a műfaji hibriditás, hanem inkább a filmtörténeti (ön)reflexió képezi: Disneynek állít emléket a film, és öröksége előtt tiszteleg egy újabb happy enddel – ha a Mary Poppins elkészültét értelmezhetjük ekként.

SAVING MR. BANKS

A film két történetszálat váltogat: bemutatja P. L. Travers (Emma Thompson) és Walt Disney (Tom Hanks) harcát a Mary Poppins című regény megfilmesítése kapcsán, illetve Travers gyerekkorát, apja elvesztését idézi meg. A hatvanas évekbeli Disney-s szál két hetet ölel fel, főként Los Angelesben, néhány jelenet erejéig pedig Londonban játszódik. Már a Mrs. Travers-szel (londoni lakásában) való első találkozáskor rájövünk, hogy ő egy igazi csipkelődő, magányos vénkisasszony, akinek már csak Mary Poppins a fontos, így nem is hajlandó átadni kedvenc karakterét Disneynek, aki egy éneklő, cukormázas filmet készítene belőle animációs részekkel (amiről pedig Mrs. Travers szerint szó sem lehet.) Walt Disney rendkívül közvetlen vezetőként jelenik meg, aki mindig megkapja, amit akar, így most is erre számít, és valósággal megrökönyödik, amikor látja, hogy falba ütközik. Bár megkísérlik dalokkal (amelyek Robert Sherman [B. J. Novak] és Richard Sherman [Jason Schwartzman] fülbemászó szerzeményei), táncokkal, látványos tervekkel levenni a lábáról a makacs, mindennel elégedetlen írónőt, nincs könnyű dolguk. Az egyetlen amerikai, akit Mrs. Travers megkedvel, a sofőrje, Ralph (Paul Giamatti) lesz. Eközben folyamatosan flashbackek ékelődnek a hatvanas években játszódó jelenetek közé, amelyek által 1906-ba, Ausztráliába ugrunk, ahol megismerhetjük a kis Ginty-t (Annie Rose Buckley), akinek mindene az apja, Travers Goff (Colin Farrell), az alkoholista bankigazgató. Goff elveszíti az állását, ezért egy sokkal kietlenebb városba kell költöznie a családnak, de az új helyen is problémái adódnak függősége miatt. Emellett tüdőbeteg is, ágynak dől, majd a nagynéni, Ellie (Rachel Griffiths) fog megérkezni az apa megmentésére, ám sikertelenül. A történet vége (a Mary Poppins című film bemutatója) aligha okozhat bárkinek meglepetést, hiszen jól tudjuk, hogy a Mary Poppins elkészült.A film talán legszebb rétegét a musical megidézésének epizódjai képezik. Ilyen a kezdés és a zárás is, mivel a Banks úr megmentését keretbe foglalja a Mary Poppinsból jól ismert Chim Chim Cher-ee dallama, és a Bert (Dick Van Dyke) szavait kölcsönző Colin Farrell hangja: „Fordul a szél, köd száll alá. Itt valami készül, nem késik soká. Nem tudom, mit hoz a szél – rosszat, jót? De valami azt súgja, hogy ilyen már volt.” Ez a keretes szerkezet reflektál a Mary Poppins és az írónő történetére egyaránt, a nyitány pedig egyből bevonja a musical szerelmeseit a film világába. A dalokat a Sherman-fivérek a „szemünk láttára” szerzik, így láthatjuk többek között A Spoonful of Sugar, a Feed the Birds és az A Man Has Dreams című dalok létrejöttét. A Mary Poppins két betétdala ugyanakkor kitüntetett narratív funkciót kap a filmben. Az egyik a Let’s Go Fly a Kite; ez lesz az, amellyel végre meglágyítják az írónő szívét, aki még táncra és éneklésre is kapható lesz ebben a jelenetben. A másik pedig a Fidelity Fiduciary Bank, amely azért különleges, mert összekapcsolja a jelen idejű történetet a flashbackekkel: a dalt felváltva halljuk a Sherman-fivérek előadásában és a részeg Travers Goff beszédeként (ami éneklésben fejeződik be), aki a bankja képviseletében áll a nyilvánosság elé. (De láthatunk olyan nem zenés jelenetet is, amely egyértelműen az 1964-es filmet hasznosítja újra – például az, amikor P. L. Travers és Disney a körhintán ülnek, nyilvánvalóan a Mary Poppins körhintás jelenetét idézi meg.)

banks.disneyland

A Mary Poppins-dalbetétek felhasználásán túl a Mr. Banks megmentésében megjelennek olyan motívumok, amelyek a regény és 1964-es filmadaptációja, illetve a jelen történet szerint P. L. Travers gyerekkorának elemei voltak (például a szőnyegtáska vagy a papagájos esernyő). A film kifejezetten törekszik arra, hogy a Mary Poppins című regényt életrajzi ihletésűként mutassa be, és ennek megfelelően szembetűnő hasonlóságokat (és részben eltéréseket) domborít ki Travers gyerekkora és regényvilága között. Ilyen hasonlóságot képez például a két szülő, Margaret (Ruth Wilson) és Travers Goff alakja, akik alkalmatlannak bizonyulnak a gyermeknevelésre, az apa alkoholizmusa és felelőtlensége, az anya pedig instabilitása (a film során az öngyilkossággal is megpróbálkozik) miatt. Az apa megmentésére és a család segítségére siető nagynéni, Ellie inspirálja – legalábbis részben – Mary Poppinst, de a könyvhőssel ellentétben ő kudarcot vall.

Tény, hogy az Oscar-díj „Legjobb film” kategóriájának idei jelöltjei egytől-egyig megérdemelték, hogy ott voltak a legjobbak között, mégis érthetetlen, hogy hogyan maradhatott ki a szórásból a Banks úr megmentése. Egyrészt azért meglepő, hogy nem kapott jelöléseket a film, mert Walt Disney, a hollywoodi filmgyár egyik legfontosabb alakja és öröksége előtt tiszteleg, méltatva a filmes szakmát. Bár a „Legjobb film” kategória többi jelöltjével összevetve nem lehetne a 2013-as év legkiemelkedőbb filmjének nevezni, de John Lee Hancock alkotása is megállta volna a helyét a versenyben. Az viszont, hogy sem Emma Thompson, sem Tom Hanks nem kapott Oscar-díj jelölést az Akadémiától, már tényleg felfoghatatlan.

banks.emma.thompson

Emma Thompsontól megszokhattuk a kiváló alakításokat: remek teljesítményt nyújtott például az Értelem és érzelem (Sense and Sensibility. Ang Lee, 1995) Elinor Dashwoodjának szerepében, de a Mary Poppins karaktere kapcsán elhanyagolhatatlan  nevelőnői szerep sem áll tőle messze: a Nanny McPhee – A varázsdada (Nanny McPhee. Kirk Jones, 2005) címszereplőjeként egy Mary Poppins-hoz nagyon is hasonló szerepben láthattuk. A két nevelőnői karakter közti legfőbb különbség talán a külsejükben áll (hiszen míg Mary Poppins gyönyörű, addig Nanny McPhee eleinte visszataszító.) P. L. Travers szerepében Thompson árnyaltan jeleníti meg a rigolyás, zárkózott jellemtől a bizonyos mértékig nyitottabbá válásig ívelő karakterfejlődést (aki ugyanakkor semmiképpen sem engedi el szeretett karakterét, csak a múlt sebeit), csakúgy, mint azt a kritikus hozzáállást, amellyel a rendező megpróbál bírálatot mondani Thompson karakterén keresztül a filmstúdióról, és valójában az egész filmgyártásról. Emma Thompson kiválóan alakítja a magányos írónőt, aki éles megjegyzéseivel, beszólásaival őrületbe kergeti a körülötte dolgozókat, játéka rendkívül pontos, a mimika, a gesztusok tökéletesen eltaláltak. A Let’s Go Fly a Kite során bekövetkező bekapcsolódása a produkcióba (amely fokozatosan megy végbe: előbb a lábdobolás, a fejbólintás, a táncolás, majd az éneklés) is annyira pontosan megkoreografált, hogy a karakterből, akivel a Disney túlságosan tökéletes és boldog, mesterkélt világa iránti ellenszenve miatt azonosulhatnak a nézők, szeretetté, kedvessé is válik. (Thompson igazán ott lehetett volna az Oscar-jelöltek között, még a díjra is nagy esélye lehetett volna.)

Tom Hanks is (a megszokott módon) remekel a filmben Walt Disneyként. Bár itt nem övé a főszerep, hiszen az egyértelműen Thompsonnak jutott a Banks úr megmentése kapcsán, mégis remekül a színésznő alá dolgozik. Szerepe azért rendkívül különleges, mert előtte még senki sem jelenítette meg így a vásznon a nagy alapítót, Hanks hűen jeleníti meg az örök gyerek, láncdohányos Disney-t. A karakter szerethetősége ellenére Hanks megjeleníti a célért mindenre hajlandó üzletembert is, aki mindig tudja, mit kell mondani, ha pedig nem éri el egyből a célját, akkor tovább küzd.

banks.plakát

A film néhol csal a valóságos tényekkel kapcsolatban, saját céljai szerint alakítja át őket (ami megszokott jelenség a filmek esetében), de nem ez a legnagyobb hibája. Colin Farrell színészi játéka kissé erőltetett, a felvázolt párhuzamok sokszor túlságosan egyértelműek. A legzavaróbb mégis a film megoldása a problémára (a Travers és Disney közötti látszólag kibékíthetetlen ellentétre), a cukormázas zárlat: a moziban a filmet megkönnyező Travers karaktere bár azt mondja, azért sír, mert ki nem állhatja az animációt, de a nézőnek a film egyértelműen azt sugallja, hogy az írónőt meghatotta az elkészült Mary Poppins-film (miközben nem erre számít a befogadó). Az ellentétek ilyen elsimítása, a happy end megszokott a Disney-től, de a film önironikus hangvétele miatt becsapja a nézőt.

Hibái ellenére a Banks úr megmentése összességében egy szerethető alkotás, ami megidézi a filmtörténet egyik legnagyobb alakját, bemutatja az írókkal vívott ádáz csatákat egy-egy filmadaptáció létrejötte során, és tiszteletét nyilvánítja ki az ötven éves Mary Poppins előtt. Azok számára mindenképpen kötelező darab, akik a Julie Andrews és Dick Van Dyke főszereplésével készült filmért (annak minden túlzásával együtt) rajonganak.

Hozzászólások

hozzászólás