A Tom Hooper által rendezett A nyomorultak (Les Misérables. Tom Hooper, 2012) című filmmusical biztonsági játéknak tűnik, ugyanis olyan adaptációról van szó, melynek színpadi változata 1980-as bemutatása óta[1] töretlen népszerűséggel fut a világ számos pontján. A színpadi musical Victor Hugo 1862-ben született regénye alapján készült, mely időtálló karaktereivel és örökérvényű gondolataival máig a világirodalom egyik legnépszerűbb társadalmi regényének számít. A filmváltozat a színpadi musical mellett merít a regényből is, melynek köszönhetően a színpadi változatok történetbeli hiányosságait a filmben sikerül kiegészíteni. (Így derül ki például, hogy hogyan szökik meg Jean Valjean és Cosette Javert és emberei elől.)
A színpadi musical úgynevezett „sung through” formátumot használ, vagyis szinte egyáltalán nem tartalmaz prózai párbeszédeket, a cselekmény egy az egyben a dalokon keresztül bontakozik ki. Ezt a formát Tom Hooper is megtartotta, így az összes híres dal elhangzik a filmváltozatban is, méghozzá úgy, hogy nem előre (vagy utólag) felvett hangsávot alkalmaztak. A színészek hangját a helyszínen rögzítették, vagyis élőben énekeltek, ezáltal lehetőségük volt a saját elképzelésük szerint interpretálni a nevezetes – már-már himnuszszerű − szerzeményeket. Természetesen így az arcközelik használata sem vált rizikóssá, ugyanis könnyedén elkerülhetővé vált az asszinkronitás veszélye. A film tartalmaz egy plusz szerzeményt is, mely a színházakban nem volt hallható, ez a Suddenly[2] címet viselő dal. (Ebben Jean Valjean ígéretet tesz, hogy jó apja lesz Cosette-nek.) Ugyanakkor Hooper tartott attól, hogy egy ilyen csak éneklő világot – amely ráadásul elég komor diegetikus világgal rendelkezik – hogyan fognak fogadni a nézők. Valószínűleg a helyszíni hangsávnak köszönhető az, hogy a nézők többségét sikerült bevonni a film világába, de ugyanez a fogás sokakat elidegenített a filmtől.
Az alábbiakban azt fogom közelebbről megvizsgálni, hogy egy meghatározó klasszikus hollywoodi musical eljárást, a kétfókuszú narratívát hogyan alkalmazza Tom Hooper alkotásában.
A film során – mint a legtöbb musicalnél általában – a cselekmény másodlagossá válik: Claude-Michel Schönberg zenéje áll a főszerepben. Minden főbb karakterhez tartozik egy-egy magánszámként elénekelt dal, melyek dallamvilága által megismerhetjük az adott figura jellemét, motivációját, háttértörténetét. Jó példa erre Fantine (Anne Hathaway) híres I Dreamed A Dream című éneke. A dal szövegén keresztül tudjuk meg, hogyan esett fiatalon teherbe, és hogyan maradt ezután magára. Azonban az erős dalok mellett az alkotás még egy kifejezetten hangsúlyos musicales vonással is él, mégpedig a – még ha nem is mindig a klasszikus értelemben vett – altmani narratív kétfókuszúság eszközével. Rick Altman elmélete szerint a kétfókuszúság a következőket jelenti: „ahelyett, hogy a figyelmet egyetlen központi figurára irányítaná, s az ő fejlődési útját követné, az amerikai musical narratívája kétfókuszú, vagyis két párhuzamosan felbukkanó, ám eltérő nemű és gyökeresen különböző értékeket képviselő szereplő köré épül”[3].
A kétfókuszúság jelen film esetében főként az azonos nemű karakterpáros, Jean Valjean (Hugh Jackman) és Javert felügyelő (Russell Crowe) révén jelenik meg. Viszont attól eltekintve, hogy itt két férfiről van szó, az altmani meghatározásban említett többi jellemző A nyomorultakban is érvényre jut. Javert – ahogyan a film is kimondja – a törvény hű szolgája, szinte vakon követi az előírt szabályokat, számára minden és mindenki vagy fekete, vagy fehér. Jean Valjean ezzel szemben a szürke zónát képviseli: bűnös múlttal rendelkezik, viszont azt igyekszik jóvátenni. A mű több más karakterével kapcsolatban is efféle párhuzam jelenik meg. Például Cosette (Amanda Seyfried) és Marius (Eddie Redmayne) a tökéletes klasszikus hollywoodi musical férfi-női párosát alakítja, de két női szereplő jeleneteivel kapcsolatban is a kétfókuszú ábrázolásmód érvényesül: ilyenek például Cosette és Eponine (Samantha Barks) szekvenciái. Azonban a legmarkánsabban a két férfi főszereplő között érzékelhető ez a fajta összefüggés, lényegében e két figura macska-egér harca áll a musical középpontjában. A film nyitójelenete is velük indul, így a párhuzam már a film elejétől megfigyelhető a Look Down című daltól kezdődően. Látjuk a protagonistát, Jean Valjeant és a többi elítéltet, amint a büntetésüket töltik gályarabként, majd békaperspektívából a történet antagonistáját, Javert felügyelőt is megpillantjuk, amint felülről szemléli a rabokat. Ez a térben való elhelyezés már anélkül megalapozza számunkra az erőviszonyokat, hogy bármelyik karaktert tüzetesebben megismertük volna. Azonban, miután Valjean megkapja az eltávot, a térbeli elhelyezés megfordul, ezzel sejtetve, hogy a Hugh Jackman által alakított karakter az erkölcsi felemelkedés, míg a Russell Crowe által játszott figura a bukás útjára lépett. A párhuzam kettejük között a film további pontjain is érzékelhető, sőt dalaik ellentétpárokba állítható megoldásokkal operálnak.
A Who Am I és a Stars című dalok jelenetezései a kétfókuszúság mintapéldái, ezért a továbbiakban ezekre koncentrálok. Előbbi Jean Valjean nagy száma, melyben eldönti, hogy nem hagyja, hogy egy ártatlant elítéljenek helyette, először magának, majd Javert-nek is feltárja addig titkolt személyazonosságát. Utóbbi dal pedig a felügyelőé, amelynek során arra szánja magát, hogy bármibe kerüljön is, de elkapja az egykori fegyencet. Lényegében véve mindkét jelenet ugyanazzal a képsorral indít: mindkét férfi egy feszület előtt imádkozik, ezzel érzékeltetve a néző számára, hogy mindketten hisznek elhatározásaik helyességében. A különbség csupán annyi, hogy Javert ezután egy nyílt térbe – feltételezhetően a rendőrségi épület tetejére – sétál. A kamera ismét békaperspektívából közelít a karakter arcára, majd oldalról veszi, mögötte egy nagy kőből faragott sas látható. Ezek a formanyelvi, illetve díszletezési eszközök mind azt mutatják, mennyire erkölcsösnek és magasztosnak érzi magát a képen látott szereplőnk. Ezzel szemben Valjean imája után egy kis, gyengén világított szobában marad, arcát is csak homályos tükröződésből látjuk, majd ezt követően felülnézetből tekintünk rá. Vagyis Javert magabiztosságához képest azt láthatjuk, hogy a szereplőnk tépelődik, nem biztos benne, hogy helyesen dönt, holott nyilván őt is az ösztönei irányítják. A kameramozgás is sokkal statikusabb, hagyományosabb, letisztultabb Javert jelenete esetében, míg Valjeant mintha kézi kamerás felvételek mutatnák. A kép folyamatosan mozog, hirtelen vált plánt és ez a képi rezgés még akkor is folytatódik, mikor a dal utolsó versszakánál a főszereplőnk megjelenik az ártatlan tárgyalásán, ezzel éreztetve a karakter felfokozott izgalmi állapotát. Javert az egész jeleneten keresztül nyugodt marad, még akkor is, mikor az épület peremén sétál – ez egyben sorsát is előrevetíti, a Notre Dame háttérben való látványával csak még jobban ráerősítve halálának előképére.
A The Confrontation című dal jelenetében a két szereplő Fantine halálos ágyánál találkozik. Valjean mindig a kép baloldalán, Javert pedig a jobboldalon tűnik fel, vagyis a képkompozíció is hangsúlyozza a köztük feszülő ellentétet. A dalszövegek szinte teljesen egybefonódnak, habár két különböző szólamot hallunk, a védő-, illetve a vádbeszédet. Vagyis a karakterek által képviselt ideológiák összecsapását láthatja, hallhatja audiovizuálisan a néző. A jelenet végén Valjean kiugrik az ablakon, és a kórház mellett folyó vízbe zuhan, Javert pedig nem tud utána ugrani, mivel a becsapódó ablak visszatartja. Így az egykori elítélt megszökik, hogy megkereshesse Cosette-et, és elkezdhesse új életét a kislánnyal. A kétfókuszú technika szempontjából a vízbe ugrás szintén fontos motívum, hiszen a későbbiekben Javert is így tesz, ő azonban nem egy új életbe, hanem a halálba fog menekülni.
A fentiekben példaként kiragadott jelenetek remekül mutatják, hogy a kétfókuszú narratíva nem csak a férfi és a nő közti nemi, társadalmi (stb.) ellentétek bemutatására alkalmas, hanem akkor is működőképes és hatásos narratív eszköz, ha az ellentétpár különbözőségei nem egy romantikus kapcsolatban oldódnak fel, hanem – a Nyomorultak esetében – az egyik fél számára öngyilkossággal, a másik számára pedig erkölcsi felemelkedéssel és elégtétellel zárulnak le.
[1] Eredetileg egy francia nyelvű koncept albumként adták ki, majd először színdarabként 1980-ban a párizsi sportarénában, a Palais des Sports-ban adták elő. Zenéjét Claude-Michel Schönberg szerezte.
[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Les_Mis%C3%A9rables_(2012_film)
[3] Altman, Rick: Az amerikai musical mint kétfókuszú narratíva. Ford. Kozma Kriszta. Metropolis, 2008/3. 10-20. 11.