Bankot robbantott a kasszáknál a legújabb Stephen King-adaptáció, amely nemcsak pénzügyileg hatalmas siker: az Az (It. Andres Muschietti, 2017) című film kritikai visszhangja is abszolút jónak tekinthető. Nem az első film ez 2017-ben, amelyet King könyve alapján készítettek: a nyolcrészes A Setét Torony című művét Nicolaj Arcel vitte filmre, jóval kisebb anyagi és nézői sikerrel.  Nem is az első adaptácója ez King Az (It) című 1986-os regényének: 1990-ben kétrészes amerikai tévéfilm készült belőle. A második adaptációt az olasz Andres Muschietti jegyzi, aki eddig egyetlen nagyjátékfilmet készített, az igencsak közepes fogadtatású Mamat 2013-ban. Merész húzás volt rábízni egy „egyfilmes” rendezőre egy ilyen nagy kaliberű filmet (a film megközelítőleg 35 millió dollárba került).

01

A film története hű az eredetijéhez: a helyszín Derry, ahol egy kisfiú tűnik el. Nem az első és valószínűleg nem is az utolsó ilyen eset volt ez a városban: 1988-ban egy Georgie nevű kisfiú eltűnik rejtélyes körülmények között. Nyolc hónappal később viszont bátyját, Bill-t még mindig kísérti az eset, nem tudja elfogadni öccse eltűnését. Így hat barátjával (5 fiú, 1 lány), próbálják meg felkutatni és legyőzni Pennywise-t, a titokzatos bohócot.

Már az előzetes képekből, illetve a trailerből is látszott, hogy a költségvetésnek megfelelően a látványvilágra nem lehet majd panasz: ez pedig a filmben is kiütközik. A sminkmunka, illetve az operatőri munka is jó alapot teremtett a film vizuális világának. Pennywise (Bill Skarsgård) figurája elsőre igazán félelmetesnek, fenyegetőnek hat, összehasonlítva a ’90-es verzióval. Alapvetően a filmben a fókusz a gyerekeken, illetve vízióikon van, viszont ezek korántsem sikerültek olyan jól a maszkmestereknek, mint a főgonosz bohóc alakja.

02

A színészi játék is a film pozitívumai közé sorolható. Kevés olyan film van, amelyben a gyerekszínészek kiemelkedően alakítanak, ám az Azban szinte kivétel nélkül remek színészi alakításokat láthatunk. Főleg a Richie-t játszó Finn Wolfard remekel, aki a film ügyeletes vicces karaktere: folyamatosan jobbnál jobb beszólásokkal színesíti a filmet. Gyakorlatilag ő az, aki viszi a hátán a csapatot, hiába, hogy a Bill-t játszó Jaeden Lieberher és a Beverly-t játszó Sophia Lillis a főszereplői a filmnek. Jaeden talán a legszürkébb teljesítményt hozza a hét gyerek közül annak ellenére, hogy a film őt állítja be hősének. Az előbb említett két színész kötelező szerelmi szála pedig nagyon súlytalan, az elejétől teljesen egyértelmű, valamint a két színész közti kémia sem működött elég jól ahhoz, hogy elhiggye a néző, hogy nem csak a film története miatt szerelmesek egymásba.

Bill Skarsgård alakítását nagyon sok helyen emelik ki[1], nem teljesen jogtalanul. Pennywise-ként nagyon sok apró gesztussal, illetve mimikai elemmel kellett magára öltenie a gonosz bohóc szerepét, amely többnyire valóban félelmetesnek hatott (volna), viszont hangja, amelyet a magyar szinkronban Borbíró András kölcsönöz neki, teljesen súlytalanná teszi szerepét. Egyáltalán nem illik Pennywise karakteréhez, emellett pedig inkább nevetségesnek hat, mintsem félelmetesnek, ami rányomja a bélyegét a film félelmetesnek szánt jeleneteinek zömére. Rajta kívül még az idősebb fiúbandát láthatjuk terrorizálni a főszereplőket, azonban ezek a karakterek egyáltalán nem kidolgozottak, afféle egyoldalú rosszak. Egyedül a bandát vezető Henry (Nicholas Hamilton) az, akinek próbál a film valamiféle saját történetszálat adni, viszont mindössze két jelenetben, ami nagyon kevés ahhoz, hogy érdemben többet tudjunk meg róla, vagy ahhoz, hogy árnyalttá váljon a karaktere. Hozzá tartozik a film végén látható egyik katartikusnak szánt jelenet, viszont az előbb említett okok miatt nem igazán érezzük tettének súlyát.

Az alapvető probléma azonban a rendezéssel van. Az egész alkotásról nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen horror szeretne lenni, esetleg vígjáték vagy dráma. Andres Muschietti a „sokat markol, keveset fog” csapdájába esett a film rendezése során, és így a végeredmény nagyon felemás lett. Ugyan a film poénjai mind-mind, szinte kivétel nélkül nagyon jók, viszont a félelmetesnek szánt jelenetek ezek miatt teljesen elveszítik a súlyukat. Többször előfordul, hogy a film még Pennywise megjelenésénél is poénkodik, amelynek köszönhetően ezek a jelenetek inkább paródiába hajlóak lesznek, mintsem hátborzongatóak. A néző így teljesen kiesik még azon jelenetek hangulatából is, amelyek alapvetően félelmetesek lettek volna (ez pedig ahhoz vezetett, hogy a 300 fős moziteremben az ilyen jelenetek közben nem a síri csend uralkodott, hanem a nevetés).

kiemelt

A film logikai pontatlanságoktól sem mentes: érdekes volt látni, ahogy egy legalább 10-12 méteres szakadék széléről ugrálnak a vízbe a szereplők, majd egy jelenettel később a körülbelül egyméteres vízben fürdenek önfeledten. Ezek a hibák nem feltétlenül rontanak az összképen, viszont kellemetlen látni, hogy bizonyos jeleneteket nem gondoltak át megvalósítás előtt.

Az említett negatívumok alapvetően még nem tették volna végtelenül rossz filmmé az Azt, viszont a cselekmény is érdektelenségbe fullad a film végére. A filmet két részesre tervezték (2019-ben jön elméletileg a második rész), viszont ez nem mentség arra, hogy gyakorlatilag semmire nem kapunk választ a 135 perc végére. Nem tudunk meg többet a bohócról; hogy miért kísért, és miért pont 27 évenként. Magukról a szereplőkről ugyan sok mindent elmond a film, viszont maga a rejtély, annak körülményei szinte teljesen homályosak maradnak. Lehetséges, hogy a második résszel ez a film is értelmet nyer, viszont önmagában nagyon kevés: gyakorlatilag egy elnyújtott expozíció. Láttunk már hasonló megoldásokat a filmtörténet során (elég csak a Harry Potter-szériára gondolni), viszont ezek a filmek önmagukban is szórakoztatóak maradnak. Az Az első része után azonban inkább azt érzi az ember, hogy minden puskaport a második részre tartogatnak, ennek fényében pedig az első rész nem több bő két óra poénkodásnál.

Összességében azonban nem nevezhető Andres Muschietti filmje teljesen rossznak, inkább egy félresikerült alkotásnak, amely egyszerre akart vígjátékként és horrorként viselkedni, viszont a két szék között a földre esett. Nézőpont kérdése, hogyan ítéljük meg a filmet: ha vígjátékként nézzük, akkor mindenképp egy üdítő színfolt (nagyon kevés film dolgozik annyi jó beszólással, mint az Az), ha viszont horrorként, akkor mindenképpen csalódás. Reméljük, a 2019-ben érkező folytatásban megtalálja a rendező az egyensúlyt és értelmet ad ennek a felemás első résznek.

 

 


[1] Lásd origo.hu, puliwood.hu, filmtekercs.hu, ign.com.

Hozzászólások

hozzászólás