Akár a festő egyik emblematikus művének címével is jellemezhetnénk Mike Leigh Turner-filmjét (Mr. Turner. Mike Leigh, 2014), melyet a 2014-es cannes-i filmfesztiválon mutattak be. Ha nem is hiánypótló, de látványos alkotás, amely gond nélkül sűríti a művész utolsó huszonöt évét. Mindaz megtalálható benne, ami egy festő élettörténetének felépítéséhez szükséges: a művész alkotásai és a mögöttük sejlő magánéleti vagy épp társadalmi problémák, események taglalása, hogyan éli meg az ismertséget vagy épp a mellőzöttséget és így tovább. Az ilyen tematikájú filmek általában ritkán mernek belemerülni a részletekbe, inkább a gyerekkortól az öregkorig karolják fel főhősük kálváriáját, kiemelnek munkái közül pár sokak által ismert darabot, elemző módon belemennek ezek háttértörténetébe, és jöhet is a lezárás. Így azonban vajmi kevés fogalmunk lesz arról, hogyan éltek valójában a híres festők. Az életrajzi filmeknek általában ez a sémája, valamennyire pedig muszáj is követni a konvenciókat, különben a másik végletbe kerülhetnek a filmkészítők: érthetetlenné és kaotikussá válik a mondanivaló.

A Mr. Turner azonban marad az előző csoportban: már-már túlságosan szabálykövető, sőt, sokszor volt olyan érzésem, mintha dokumentumfilmet néznék. Mike Leigh híres arról, hogy filmjeiben erőlködés nélkül sikerül megragadnia a karakterek esszenciáját, egyszerűen annyira bámulatosan helyükre pakolja őket, hogy öröm nézni a színészeket, mint például a Két angol lányban (Career Girls, 1998), amelyben igencsak ellentétes habitusú figurákat kapcsolt össze a levegővétel egyszerűségével. A Mr. Turnerben azonban mindenki túlságosan egyforma. A titkos fegyver, Timothy Spall most is, mint minden filmjében, jól működik, de a mellékszereplők sajnos borzasztóan egysíkúak, és sem érzelmeik, sem tetteik nem teszik őket hitelesekké. Spall sodró lendülete ugyan olykor elkapja őket, de az sem tart sokáig. A brit színész erőssége, hogy apró, nagyon finom mimikával tud nagyszabású érzelmeket játszani, és olyankor is elsöprő, amikor teljes erőből felrúg egy széket. Ezek a gesztusok azok, amelyek átélhetővé teszik Turner megnyilvánulásait.

428803

A film lassan indul be, lassan találja meg a ritmusát, és főleg a közepétől, Turner szeszélyessé válásától kezd némileg izgalmas és tartalmas lenni. Bepillantást nyerhetünk a Királyi Festőakadémia kálváriájába, a 19. században preferált festészeti technikákba és művészetelméletekbe, a kezdő és rutinos festőművészek hierarchiájába és úgy általában abba, hogy hogyan lehetett festőművészként megélni, még akkor is, ha már híresnek számított valaki. Leigh filmjében érzékelhető a tanácstalanság, valószínűleg sokkal többet szeretett volna megmutatni Turnerből, mint amennyire a játékidő korlátozta, holott a végeredmény így is túlzsúfolt lett. Helyet akart a magánéletnek, a művészetnek és a tájnak is, de valamiből engednie kellett volna, mert így a filmet nehézkes és sokszor indokolatlan elemekkel tűzdelte tele. Érdekes lett volna például, ha Leigh részletesebben ábrázolja Turner szakmai útkeresését, módszereit a veduta technikájától kezdve egészen a plein airig terjedően, vagy jobban kidolgozza néhány intencióját. Gyönyörű az a jelenet például, amelyben az 1838-as Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugatakor (The Fighting Temeraire) című festményt komponálják újra, még színeiben is tökéletes pontossággal. Ám mivel elvileg Turner nézőpontjába helyezkedik a film, egy ilyen vizuális szépség mellett lehetett volna némileg kifejezőbben ábrázolni a tájnak a művészre gyakorolt hatását is, hogy miért pont a hajók vagy a sziklák ragadják meg Turner képzeletét azon túl, hogy szépek, illetve hogy milyen formákat és összhangokat látott meg a természet adta témában. Ily módon a remekül komponált jelenet némi tartalommal is megtelt volna, és képet kaptunk volna arról, mi különbözteti meg a turneri tájképet a sok millió másik tájképtől.

A film hangulatát alapvetően a szürkés-barnás színek teremtik meg, ezek uralkodnak a festményeken is. A film tehát a színösszeállításában remekül felelget a benne szereplő műalkotásokra. Egyszer szikrázóan napsütéses, máskor borús, esős, füstös képeket látunk, az utóbbiak jó dramaturgiai érzékkel utalnak a beteg Turner állapotának romlására.

1

A baj az, hogy a vizualitás ezzel le is győzte a tartalmat. Van abban valami üdítő, hogy Leigh kizárólag Turner kritikus időszakát vitte vászonra, ám legalább ilyen érdekes epizódok lehettek volna az utazásai huszonéves korában, amelyekből a legtöbb ötletet merítette, és amelyeknek köszönhetően a (barbizoni iskolára és az impresszionistákra egyaránt ható) művészete végleges formát kapott. A rendező stílusa egyébként igencsak adekvát egy ilyen verziójú Turner-filmre, ám valószínűleg nagyobb hatással volt rá a kissé kiégett, mindennel és mindenkivel szemben szkeptikus öregedő úr, mint a hiperaktív fiatal. Így egy tovább nem faragható, zseniálisan érdes, kész Turnert kaptunk, akit a film végére, a hibáktól eltekintve, nagyon is megsajnálunk.

A Mr. Turner tehát a legkevésbé sem felkavaró, meghatározó életrajzi film, ám akinek nincs gondja az olykor vonatott történetmeséléssel vagy rajong Timothy Spall horkantásaiért és arcrángásaiért, abszolút jól fog szórakozni.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.