Akár a festő egyik emblematikus művének címével is jellemezhetnénk Mike Leigh Turner-filmjét (Mr. Turner. Mike Leigh, 2014), melyet a 2014-es cannes-i filmfesztiválon mutattak be. Ha nem is hiánypótló, de látványos alkotás, amely gond nélkül sűríti a művész utolsó huszonöt évét. Mindaz megtalálható benne, ami egy festő élettörténetének felépítéséhez szükséges: a művész alkotásai és a mögöttük sejlő magánéleti vagy épp társadalmi problémák, események taglalása, hogyan éli meg az ismertséget vagy épp a mellőzöttséget és így tovább. Az ilyen tematikájú filmek általában ritkán mernek belemerülni a részletekbe, inkább a gyerekkortól az öregkorig karolják fel főhősük kálváriáját, kiemelnek munkái közül pár sokak által ismert darabot, elemző módon belemennek ezek háttértörténetébe, és jöhet is a lezárás. Így azonban vajmi kevés fogalmunk lesz arról, hogyan éltek valójában a híres festők. Az életrajzi filmeknek általában ez a sémája, valamennyire pedig muszáj is követni a konvenciókat, különben a másik végletbe kerülhetnek a filmkészítők: érthetetlenné és kaotikussá válik a mondanivaló.
A Mr. Turner azonban marad az előző csoportban: már-már túlságosan szabálykövető, sőt, sokszor volt olyan érzésem, mintha dokumentumfilmet néznék. Mike Leigh híres arról, hogy filmjeiben erőlködés nélkül sikerül megragadnia a karakterek esszenciáját, egyszerűen annyira bámulatosan helyükre pakolja őket, hogy öröm nézni a színészeket, mint például a Két angol lányban (Career Girls, 1998), amelyben igencsak ellentétes habitusú figurákat kapcsolt össze a levegővétel egyszerűségével. A Mr. Turnerben azonban mindenki túlságosan egyforma. A titkos fegyver, Timothy Spall most is, mint minden filmjében, jól működik, de a mellékszereplők sajnos borzasztóan egysíkúak, és sem érzelmeik, sem tetteik nem teszik őket hitelesekké. Spall sodró lendülete ugyan olykor elkapja őket, de az sem tart sokáig. A brit színész erőssége, hogy apró, nagyon finom mimikával tud nagyszabású érzelmeket játszani, és olyankor is elsöprő, amikor teljes erőből felrúg egy széket. Ezek a gesztusok azok, amelyek átélhetővé teszik Turner megnyilvánulásait.
A film lassan indul be, lassan találja meg a ritmusát, és főleg a közepétől, Turner szeszélyessé válásától kezd némileg izgalmas és tartalmas lenni. Bepillantást nyerhetünk a Királyi Festőakadémia kálváriájába, a 19. században preferált festészeti technikákba és művészetelméletekbe, a kezdő és rutinos festőművészek hierarchiájába és úgy általában abba, hogy hogyan lehetett festőművészként megélni, még akkor is, ha már híresnek számított valaki. Leigh filmjében érzékelhető a tanácstalanság, valószínűleg sokkal többet szeretett volna megmutatni Turnerből, mint amennyire a játékidő korlátozta, holott a végeredmény így is túlzsúfolt lett. Helyet akart a magánéletnek, a művészetnek és a tájnak is, de valamiből engednie kellett volna, mert így a filmet nehézkes és sokszor indokolatlan elemekkel tűzdelte tele. Érdekes lett volna például, ha Leigh részletesebben ábrázolja Turner szakmai útkeresését, módszereit a veduta technikájától kezdve egészen a plein airig terjedően, vagy jobban kidolgozza néhány intencióját. Gyönyörű az a jelenet például, amelyben az 1838-as Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugatakor (The Fighting Temeraire) című festményt komponálják újra, még színeiben is tökéletes pontossággal. Ám mivel elvileg Turner nézőpontjába helyezkedik a film, egy ilyen vizuális szépség mellett lehetett volna némileg kifejezőbben ábrázolni a tájnak a művészre gyakorolt hatását is, hogy miért pont a hajók vagy a sziklák ragadják meg Turner képzeletét azon túl, hogy szépek, illetve hogy milyen formákat és összhangokat látott meg a természet adta témában. Ily módon a remekül komponált jelenet némi tartalommal is megtelt volna, és képet kaptunk volna arról, mi különbözteti meg a turneri tájképet a sok millió másik tájképtől.
A film hangulatát alapvetően a szürkés-barnás színek teremtik meg, ezek uralkodnak a festményeken is. A film tehát a színösszeállításában remekül felelget a benne szereplő műalkotásokra. Egyszer szikrázóan napsütéses, máskor borús, esős, füstös képeket látunk, az utóbbiak jó dramaturgiai érzékkel utalnak a beteg Turner állapotának romlására.
A baj az, hogy a vizualitás ezzel le is győzte a tartalmat. Van abban valami üdítő, hogy Leigh kizárólag Turner kritikus időszakát vitte vászonra, ám legalább ilyen érdekes epizódok lehettek volna az utazásai huszonéves korában, amelyekből a legtöbb ötletet merítette, és amelyeknek köszönhetően a (barbizoni iskolára és az impresszionistákra egyaránt ható) művészete végleges formát kapott. A rendező stílusa egyébként igencsak adekvát egy ilyen verziójú Turner-filmre, ám valószínűleg nagyobb hatással volt rá a kissé kiégett, mindennel és mindenkivel szemben szkeptikus öregedő úr, mint a hiperaktív fiatal. Így egy tovább nem faragható, zseniálisan érdes, kész Turnert kaptunk, akit a film végére, a hibáktól eltekintve, nagyon is megsajnálunk.
A Mr. Turner tehát a legkevésbé sem felkavaró, meghatározó életrajzi film, ám akinek nincs gondja az olykor vonatott történetmeséléssel vagy rajong Timothy Spall horkantásaiért és arcrángásaiért, abszolút jól fog szórakozni.