Az elsüllyeszthetetlennek hitt utasszállító elsüllyedésének centenáriumán lépett 19. életévébe a nemzetközi midcult hazai ünnepe, a Titanic Filmfesztivál. A tavaly finanszírozási gondokkal küszködő eseményen idén is érezhető volt a válság hatása: a szakmai és civil közönség korábban kiegyensúlyozott kiszolgálása idén inkább a fizetővendégek irányába tolódott el, amit mi sem jelez jobban mint, hogy a sajtóvetítéseken később a fesztivál győztesének választott Play nem is került bemutatásra.

A korábbi pénzügyi nehézségekből tanultak a szervezők: komolyabb marketinghadjárat indult a fesztivál promotálására, és a gálavetítések is sok különlegességet tartogattak a nézők számára. Ugyanakkor a szakmai programok között kevesebb közönségtalálkozóra került sor, és a sajtóvetítéseknél is bevezették az utolsó pillanatban a kötelező (félárú) jegyváltást az esti vetítésekre.

A felhozatal ugyanakkor igényes volt, mint mindig: skandináv műfaji filmektől kezdve spanyol, thai, izraeli és sok más nemzet jobbnál jobb alkotása került (akár először!) bemutatásra a fesztiválon.

Tartozás (Indepted, Jelinkó Márton, 2011)

Északi barátaink mindig be tudják bizonyítani, hogy kevés pénzből is lehet látványos, érdekes és elgondolkodtató filmet készíteni, ami követendő példaként szolgálhatna a magyar filmgyártás számára is. A magyar származású finn rendező elmondása szerint 8000 euróból forgatott filmje két, ellentétes jellemű nő szemszögéből láttatja a nőiség, a pénz és a szerelem világát. Ellit az egyetemista lét súlyos adósságokba sodorja, és kénytelen zálogházba adni nagyanyja értékes gyöngysorát. Majd rájön, hogy testével több pénzt kereshet, mint takarítással, és beleveti magát az éjszakai életbe, ahol a megélhetéséért lesz prostituált. A film másik történetszálán Irisnak, egy pénzbehajtó csoport maszkulin női vezetőjének kell egy nagyobb összeget bevasalnia a zálogház adósaitól. A két női szál Andrei-nél találkozik: mindkét nő szerelmes a férfibe, csak az egyszerű külsejű Iris fél szerelmet vallani, míg Ellit Andrei csípi fel egy hajnali meló után. A behajtott pénzből ellopott összegből a férfi már közös jövőjüket tervezi, ám a két nő találkozásával elszabadul a pokol: barátként kell együttműködniük, hogy megmenekülhessenek a zálogos gorillái elől.

Jelinkó Márton filmjében kezdetben Iris kerül antagonista szerepbe, ám ahogy egyre jobban megismerjük, kiderül, hogy ő is a körülmények áldozata, hasonlóan Ellihez. Egy régi bűne miatt köteles behajtóként dolgozni, és nem tud semmilyen más életet elképzelni, mert túlságosan egyszerűnek, jelentéktelennek érzi magát. A testi adottságainak kihasználására kényszerült Elli ugyanakkor az érem másik oldala: neki megadatott az a külső, amire Iris vágyna, de ettől függetlenül nem könnyebb az élete: rossz anyagi körülményei miatt kell prostituáltként dolgoznia, így ő is testének és a körülményeknek a rabságában él.

A film fontos cseretárgya Elli nagyanyjának gyöngysora: szerepe hasonlóvá válik Butch Ponyvaregénybeli órájának funkciójához. Mielőtt Andrei-jel megszöknének Finnországból, Butch-hoz hasonlóan neki is feltétlenül vissza kell mennie a családi relikviáért, és hasonlóan Tarantino filmjéhez, itt is egy nagy találkozás fűződik a cseretárgyhoz: Iris számára ekkor derül ki, hogy Andrei és Elli együtt vannak. A rendező elmondása szerint a nyaklánc a filmben olyan tárgy, amelyhez a főszereplő mindennél jobban ragaszkodik, és a film első jelentében szükségből zálogba adott családi ékszer visszaszerzésének kálváriája Elli rossz irányba tévedt élete helyrerakásának metaforája.

Gyilkosság és lelki béke (Sop-mai-ngeap, Tom Waller, 2010)

Egy buddhista szerzetesrend víztárolójában halott gyereket találnak, aki a rend ifjúságvédelmi programjának tagja volt. A detektívből lett szerzetest, Anandát bízzák meg a gyilkosság körülményeinek kiderítésével, ugyanakkor a nyomozás során a szentély több sötét titkára is fény derül, melyek a bűneset hátterét szolgáltatják.

A félig ír, félig thai rendező filmje Nick Wilgus megtörtént esetekből összeálló regényéből készült. A rózsa nevéhez hasonlóan kolostorban játszódó bűnügyi film érdekessége, hogy a rendező félig keleti, félig nyugati neveltetése nagyban hozzájárult a történet kritikus szemléletéhez: tisztelettel nyúlt a buddhista hagyományokhoz, ugyanakkor vérbeli, deduktív logikájú whodonit-krimit forgatott, csak Maigret-t, Poirot-t vagy Sherlockot ez esetben Ananda atya helyettesíti.

A film annak ellenére volt hazájában sikeres, hogy Thaiföldön az egyik legnagyobb tabut, a buddhista szerzetesi életet ábrázolja. Ugyanakkor a főszereplővel a jó buddhista magatartás apoteózisa jelenik meg a filmben, nem pedig a rendek korrupciója lesz a hangsúlyos.

Nagykövet úr (Ambassadøren, Mads Brügger, 2011)

Mads Brügger, az ironikus dokumentumfilmjeiről ismert dán tv-s személyiség filmjével bevezetést nyújt a kapitalizmus logikájának buktatóiba: megadja a receptet, hogyan legyünk gyémántcsempészek a Közép-Afrikai Köztársaság nagyköveteként. A Nagykövet úr érdekességét az adja, hogy a néző a film végéig nehezen tudja eldönteni, hogy valós eseményeket vagy fikciót lát. A túlságosan jól felépített forgatókönyv és a szemünk előtt kimondott több milliós összegek egy áldokumentumfilmre engednének következtetni, holott ez a valóság. Brügger ún. szerepjátszó újságírói módszere (vagyis saját magán keresztül mutatja be a dolgok állását, ahogy Morgan Spurlock tette ezt a Super Size Me-ben) lehetővé teszi, hogy a néző egy hús-vér ember szubjektumán keresztül érzékelje a tényeket és nem egy külső szemszögből, távolságtartással bemutatott anyagon keresztül.

Hasta La Vista (Geoffrey Enthoven, 2011 közönségdíj)

A hollandok is megcsinálták a maguk Knockin on Heaven’s Doorját, ugyanakkor itt nem két, végstádiumban lévő rákos szeretné minden, be nem teljesült álmát megvalósítani, hanem három hátrányos helyzetű férfi: a járásra képtelen Lars, a gyengén látó Jozef és a nyaktól lefelé béna Philip. A három flamand jóbarátnak egyetlen vágya van: elmenni egy spanyolországi, kifejezetten hátrányos helyzetűeknek fenntartott bordélyházba, és életükben először megtapasztalni, milyen a szex. A dolgot nehezíti, hogy bár kezdetben hazugsággal sikerül szüleiktől engedélyt kérni az utazásra, ugyanakkor Lars daganatának súlyosbodása miatt titokban kell végrehajtaniuk a nagy tervet, amiben a vallon Clade nevű testes női sofőr lesz segítségükre.

A film jó arányú keveréke a Másnaposoknak és a már emlegetett Knockin on Heaven’s Doornak. A három férfi csetlése-botlása, nehézségeik és a helyzetek különössége sok vidám percet szerez nézőjének. Ugyanakkor Geoffrey Enthoven vígjátéka komolyan elgondolkoztathat: a három jóbarát vágyán illik-e nevetni, együttérzésünket kell-e kifejezni, vajon az érettségük bizonyítására tett önző kísérlet olyan kockázat-e, melyet érdemes vállalnia három, önhibáján kívül saját ellátásra képtelen személynek? Nehéz tiszta szívvel nevetni a filmen, mert társadalmi mondanivalója a szórakoztatásnál sokkal mélyebb: meddig terjedhet egy olyan ember önállóságának határa, aki mások ellátására szorul?

Play (Ruben Östlund, 2011, Hullámtörők-díj)

Egy rideg objektivitásra törekvő svéd szociodráma nyerte idén a zsűri nagydíját a fesztiválon. A film egy fekete bevándorlók gyerekeiből álló bandát mutat be, akik különböző cselekkel, szerepjátékkal veszik rá a gyanútlan, jobb módú 12-14 éveseket, hogy minden értéküket nekik adják. Különböző megaláztatásokon keresztül fosztják ki a gyanútlan gyermekeket, és nem lehet tenni ellenük semmit: sosem jönnek ki „szerepükből”, felelősségre vonásukkor is az ártatlan bevándorló kártyát kijátszva nyerik el mindenki rokonszenvét, és kelnek védelmükre azok, akiket nem ért sérelem, hiszen nem tudják elképzelni, ilyen ártatlan gyerekek hogy tehetnek olyan szörnyűségeket, amiket rájuk akarnak bizonyítani.

Ruben Östlund filmjében leginkább fix- vagy alig mozgó kamerával felvett hosszú beállításokkal operál, ezzel is növelve a néző dühét, hangsúlyozva, hogy nem tehet semmit ez ellen a helyzet ellen. Az objektívnak tűnő bemutatási mód így inkább manipulatív: próbálja megjeleníteni mindkét oldalt, ugyanakkor nézőjében a tehetetlenség szülte szorongást idézi elő. Hiába érezheti a befogadó, hogy birtokolja az igazságot, tudja, mi történik valójában, mégis olyan erkölcsi, etikai, faji kérdésekkel szembesíti e film, amiket megfogalmazni nehezen tud, csupán érzi, hogy valahogy nincs rendjén semmi a filmben bemutatott világban, de külső szemlélőként nem tehet semmit, sőt áttörik a határ: a néző is elszenvedőjévé válik a megaláztatásoknak.

„Esik!”

Kopasz, idős, öltönyös férfi áll egy lakóépület előtt egy lakókocsi társaságában. Körülötte esik az eső, de ő közömbösen tűri. Majd egy monoton „Esik” szócska kimondásával hasonló egykedvűséggel tar feje fölé tartja a képen kívüli térből behúzott esernyőjét. Még egy darabig forog a kamera, látjuk érzéketlen, immáron ernyővel álló alakját, majd lopva, segítségkérően a rendezőre pillant, utána vágás a fesztivál logójára.

A korábban animációs, popkulturális utalásokkal játszó befutófilmek helyett idén Szimler Bálint már az Itt vagyokban is alkalmazott modorossága jelenik meg az ezesetben nem animációs technikával készült, hanem élő szereplővel forgatott spotban. Mintha a referencia most a valóság lett volna, a minden eső és viszontagság ellenére élni akaró fesztivál nyitófilmje ez, ami a spotbeli karakteréhez hasonlóan flegmán tűri a rossz körülményeket, és mindenáron talpon akar maradni.

Hozzászólások

hozzászólás