Számos korábbi film igazolta már, hogy a hidegháború kiváló hátteret szolgáltat akár egy komoly morális kérdés feszegetéséhez, egy személyes dráma színre viteléhez, akár pedig történeti-dokumentarista boncolgatáshoz. Ezek alapján a filmnéző arra számíthatna, hogy nem igazán lehet már új szemszögből tárgyalni egy ilyen háttérrel rendelkező témát, viszont a Kémek hídja (Bridge of Spies. Steven Spielberg, 2015) kellemesen rácáfol erre a feltételezésre.
A film cselekménye valós eseményeken alapul (szovjet kémtevékenység az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es években, U-2-es kémrepülőgép lelövése a Szovjetunió légterében stb.), mégis a rendezőnek, Steven Spielbergnek sikerült sajátos, személyes drámákon keresztül bemutatnia választott témáját. A filmnek természetesen aktuálpolitikai ihletettsége is van, hiszen több, a nemzetközi politikában az utóbbi években bekövetkezett változás (ukrajnai konfliktus, észak-koreai atomkísérletek, a közel-keleti destabilizáció) egy új, hidegháborúra emlékeztető konfliktusrendszer kialakulásával is fenyegethet. Tehát a korábbi, valós hidegháborús kontextust új keretbe helyezve a rendező érdekfeszítő áthallásokat és párhuzamokat képes teremteni a néző számára.
A kémtevékenységgel vádolt Rudolf Abel (Mark Rylance) védelmét egy ambiciózus, ám eleddig politikai ügyekben járatlan ügyvéd vállalja, James B. Donovan (Tom Hanks). Spielberg és Hanks közreműködése számos korábbi alkotás esetén is garancia volt a sikerre ‒ például Kapj el ha tudsz (Catch Me If You Can. Steven Spielberg, 2002), Terminál (The Terminal. Steven Spielberg, 2004), Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan. Steven Spielberg, 1998) ‒, és ezen film esetében sincs ez másként. Mi több, a forgatókönyv megírását a Coen fivérek vállalták, ami – mint látni fogjuk – tovább emeli az alkotás értékét. Az ügyvéd feladata egy túszcsere lebonyolítása: Francis Gary Powers U-2-es kémrepülő-pilótát kell elcserélnie Abelre, amennyiben erre a szovjetek hajlandóak. A két „túsz” két különböző társadalmi és politikai rendszer megtestesítője, mégis egyéni sorsukon keresztül ugyanolyan emberek, igen hasonló emberi kérdésekkel.
A film az ügyvéd személyes helytállását, makacsságát, igazságszeretetét állítja a középpontba, melyet párhuzamba állít a szovjet kém szintén állhatatos, tulajdonképpen a végletekig hűséges karakterével. Tom Hanks nem csupán kifinomultan hozza az ügyvéd szerepét, hanem mindezt a megfelelő pontokon elhelyezett humoros megjegyzésekkel fűszerezi, így Hanks játéka folyamatosan fenntartja a néző figyelmét és szimpátiáját. A szimpatikus ügyvéd küldetését tehát maga a néző is átéli: személyes, családja iránti felelősségét, és hazája iránti szeretetét és elkötelezettségét. Hanks színészi játéka mellett Mark Rylance kiváló alakítása szintén hozzájárul a film igen magas színvonalához, valamint ahhoz, hogy az ellenség, azaz a szovjet fél is képes az emberi arcát mutatni. Ezt tükrözik Donovan és Abel olykor lakonikus, mégis remekül megkomponált dialógusai.
A cselekmény két nagyobb részből áll. Az első, Egyesült Államokban játszódó rész felépíti a karaktereket, bemutatja sajátos személyes és politikai motívumaikat (például hogyan kerül konfliktusba az ügyvéd igazságszeretete, hazája iránti elkötelezettsége családja iránti szeretetével, valamint, hogy ne tegye ki őket politikai támadásoknak). Ugyanakkor a szovjet kém dilemmája is érdekes, mivel annak tudatában, hogy a Szovjetunióba visszatérve majdnem biztosan a felelősségre vonás vár rá, mégis megmarad a kommunista rendszer hű támogatójának.
A második rész már a csere helyszínén játszódik: Berlinben. Németország ekkor, a második világháború időszakával szemben, nem egy nemzetközi konfliktus kiváltója, hanem éppen annak elszenvedője, tárgya. (A szovjet-amerikai szembenállás szimbóluma mi is lehetne más, mint a fallal elválasztott Nyugat- és Kelet-Berlin.) Ezáltal már maga a helyszín is tematizálja a kibontakozó politikai és személyes drámát. Ezt erősíti a remekül megkomponált helyszín felépítése és bemutatása is. Kelet-Berlin korhű: szürke, fagyos, rideg küllemében és atmoszférájában egyaránt.
A filmet még hitelesebbé teszi a korabeli kémkedés apró rejtelmeinek, technikáinak, kapcsolatainak részletes bemutatása. Rengeteg kisebb-nagyobb részlettel ismerkedhetünk meg a mikrofilmek tárolásától a lehallgatáson, személyes emlékek manipulációján és utólagos megkreálásán át egészen az allegorikusan folyó diplomáciai vagy titkosszolgálati tárgyalásokig (például Donovan és Ivan Schischkin KGB-ügynök beszélgetései). Részben a kémek világának ilyen részletekig menő feltárása és bemutatása is magyarázza, hogy a film rendkívül sok szereplővel dolgozik, de mindezt úgy teszi, hogy közben talán egy pillanatra sem lankad a néző figyelme, és úgy tekint erre a sokszereplős történetre, mint már ismerős karakterek újbóli felbukkanására. Ezen felül pedig mivel ezeket a sűrű történéseket mindig a főszereplő szemszögéből mutatja be a rendező, így sosem veszítjük el a Donovan-szálat. Ez utóbbira lehet példa az, amikor az ügyvéd külföldi állampolgárként engedéllyel utazik a falon átívelő vasútvonalon. A szerelvény éppen a fal közelében halad el, amikor – szintén Donovan szemszögéből láttatva az eseményeket – Kelet-Berlinből a város nyugati felébe irányuló szökési (tkp. disszidálási) kísérletet hiúsítanak meg a fal őrzői: agyonlövik a szökésben lévőket. E képsor párhuzamba állítható egy későbbi eseménnyel, amelyet szintén Donovan szemszögéből követhetünk nyomon, és amely ugyanezt az analógiát követi: az ügyvéd épp a villamoson utazik, amely egy ház kerítése mellett halad el, és az ablakon kitekintve azt a képsort látja, amint egy kisgyermek biciklijével éppen egy kerítésszerű „falon” ugrat át. Érdekes, hogy ez utóbbi jelenet már a fő események lezárulását követően játszódik, ám ezek a főszereplőben olyan mély nyomot hagytak, hogy a helyszínnek és a két eseménynek már csak a hasonlósága is traumatikus hatást vált ki nála. Azok számára, akik átélték a háború szörnyűségeit, és hasonló traumákat szereztek, igen nehézzé válik elvonatkoztatni az eredeti, traumát kiváltó eseménytől, és továbblépni azon. A film alátámasztja a hidegháború ezen aspektusának meglétét és működését is.
A korábban említett tagoltság megmutatkozik a kiválóan megírt forgatókönyvben is. A Coen fivérek könnyen és élvezhetően követhető jeleneteket alkottak, mivel nemcsak különböző helyszínek, politikai és személyes élethelyzetek váltják egymást úgy, hogy közben mindvégig fenntartják a néző érdeklődését, hanem mindezt humorral fűszerezetten teszik. Ráadásul a film nem kiszámítható, mindig képes újabb és újabb csavarokat beépíteni a cselekménybe (például a keletnémet titkosszolgálat közbelépései).
A film képi és zenei világa teljes mértékben összhangban van a filmben ábrázolt korszak atmoszférájával. Talán a zenei betétek nem túlságosan emlékezetesek, kissé háttérbe szorulnak a képi világgal, színészi játékkal és mondanivalóval szemben. Mindazonáltal a jól megkomponált zenei betétek, ha nem is teszik még élvezetesebbé, de jól alátámasztják az összhatást.
A filmnek természetesen több értelmezése lehetséges, számomra azonban a Kémek hídja leginkább egy olyan történet, mely nem csupán a hidegháborús konfliktust aktualizálja – amint arra a bevezetésben már utaltam –, hanem egy igen mély emberi sorsot állít a középpontba. Ez a két vonás azért lényeges, mert nem csak arról van szó, hogy egy a mostaninál sokkal sötétebb és fenyegetőbb történelmi korszakban is helye volt az erkölcsi tartásnak, helytállásnak és hazaszeretetnek, hanem arról is, hogy ezeket Spielberg a jelen számára is követendő és fontos értékeknek tartja, melyekről érdemes elmélkedni. Néhány korábbi alkotásához hasonlóan (például Schindler listája [Schindler’s List. Steven Spielberg, 1993]) a rendező ehhez most ismét egy történelmi drámát választott.