Elmélet és gyakorlat reflexiója

Önreflexivitás és reflexivitás volt a címe a november 25-27. között Pécsen megrendezett III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferenciának. A három nap során a résztvevők két párhuzamos szekció előadásai és különféle műhelymunkák között válogathattak. Az előadások szerteágazó volta részben a konferencia témájának, részben pedig az előadók sokszínű érdeklődési területének köszönhető: pszichológusok, pszichoterapeuták, filmkészítők, film- és irodalomelmélészek egyaránt voltak a meghívottak és az előadók között. Éppen ezért írásomban nem átfogó képet kívánok nyújtani az eseményről, csupán néhány különösen érdekes előadás kiemelésével világítanék rá elmélet és gyakorlat viszonyára.

pszicho

Bokor László és Kardos Tímea A camera obscura és a couch – Mit tanulhat a pszichoanalízis a filmművészettől? című nyitó előadása azért keltette fel az érdeklődésem, mert megfordította a már sokszor és sokak által föltett kérdést. Vagyis a pszichoanalízist nem mint értelmezési keretet hívta segítségül bizonyos filmek interpretációjához, hanem a filmeket vagy inkább a mozgóképeket, próbálta alkalmazni a páciens megértéséhez. Az előadók ugyanis úgy gondolják, hogy a megértés mindig először vizuális természetű, melyet aztán verbalizálni lehet (és kell is) – azonban igen fontos, hogy a terapeuta a páciens elbeszéléséből az övéhez hasonló mentális filmet alkosson, és ezáltal létrejöhessen egy olyan interszubjektív tér kettejük között, amelyben a megértés már szinte magától értetődő. A vizualitás, a vizuális megértés ilyetén használata remekül mutatja, hogy a vizuális kultúrával való foglalkozásnak nemcsak elméleti, hanem gyakorlati haszna is lehet – és nem csupán a szórakoztató és a reklámiparban…

Egy másik gyakorlati szakember, Gazdag Gyula rendező Kiről szóljon a történet? – alkotói kapcsolatok dokumentumfilmes és alanya között című nyitóelőadása hasonló kérdéseket feszegetett, más perspektívából. Nagyon megnyerő volt, hogy a rendező egyrészt láthatóan nagyon tudatosan állt hozzá a munkájához: tudta, hogy nem mindegy, kit hogyan mutat be, mikor milyen filmes eszközöket használ; másrészt viszont megmaradt benne egy jókora adag intuíció is: igen sokszor használta az „úgy éreztem” fordulatot szakmai döntéseinek magyarázatakor. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a dokumentumrészlet nézésekor a közönség is „úgy érezte”, hogy a korábbiakban vázolthoz hasonló interszubjektív tér jött létre a rendező és a főszereplő között, ami a hitelesség érzetét keltette: az operatőr-rendezőt úgy tudtuk elfogadni, mint aki képes a vizuális technikák segítéségével tolmácsolni az alany gondolatait, érzéseit.

Ha már ilyen sok szó esett a gyakorlati oldalról, nem szeretnék szó nélkül elmenni két empirikus vizsgálat bemutatása mellett sem: az első Papp-Zipernovszky Orsolya, Bálint Katalin és Kovács András Bálint A mozinéző empirikus vizsgálata; a második pedig Bálint Katalin, Csabai Márton, Szili Katalin és Borgos Anna Empátiás válaszminták vizsgálata a gyógyító szakemberek filmélményén keresztül című előadása. Előbbi esetében 26 egyetemi hallgató filmnézés közben adott verbális közlése alapján vizsgálták a hipotézisalkotás folyamatát. A kísérlet több szintű volt, és arra jutott, hogy az aktív megértés mindig a kauzalitás mentén történik, valamint hogy a korai kötődés-mintázatok rányomják bélyegüket a befogadó érzelmi reakcióira: minél nyitottabb az alany, annál több érzelmi választ adott a film nézése során. Fény derült azonban a jelentős egyéni különbségek mellett olyan hasonlóságokra is a befogadási mintázatokban, melyek eredete nem kereshető máshol, csak a filmes narrációban. Az előadók további kutatás témájaként határozták meg, milyen eszközökkel és hogyan képesek a mozgóképek homogén reakciót kiváltani egy heterogén csoportból.

A másik empirikus vizsgálat egy speciálisabb területre fókuszált: pszichológushallgatóknak készült oktatófilmek esetében vizsgálta az azonosulás hasonlóságait, illetve különbségeit audiovizuális, vizuális (olvasás) és auditív befogadás esetében. A meglepő nem az volt az eredményekben, hogy a film több és hevesebb érzelmi választ váltott ki, hanem az, hogy az audiovizuális csatornát használó befogadók máshol adtak érzelmi válaszokat. Mivel a kutatási eredmények kiértékelése folyamatban van, a miért-ekre még nem kaptunk választ, azonban már maga ez az érdekes tapasztalat is igen elgondolkodtató lehet, valamint empirikus tényekkel támasztja alá azt a régóta meglévő tapasztalatot, hogy jóval hatásosabb a mozgóképekkel történő szemléltetés az olvasásnál vagy a párbeszédhallgatásnál.

A fentiekben részben azért is koncentráltam inkább azokra az előadásokra, melyek gyakorlatibb kutatásokat mutattak be, hogy rámutassak: a sokszor túlzottan elvontnak és magasröptűnek tűnő elméleteknek is lehet empirikus haszna – csak az kell hozzá, hogy egy gyakorlati szakember, jelentőségüket felismerve, tudja és merje jól használni őket. Így juthatunk el például a korai anya-gyermek kapcsolattól addig a felismerésig, hogy a nagy egyéni különbségek mellett bizonyos helyeken mintha előrehuzalozott válaszokat adna mindenki. E felismerés pedig nemcsak a gyakorlati, hanem az elméleti tudományok művelőinek gondolatmenetét is továbblendítheti.

Hozzászólások

hozzászólás