Alfred Hitchcock életét és műveit ismerve joggal gondolhatnánk, hogy a huszonegyedik században mindebből zseniális filmet fognak kikerekíteni. A mindenki által jól ismert rendezőről azonban sajnos egy igencsak gyenge filmet készített Sacha Gervasi (Hitchcock. 2012). Nemhogy Mr. Hitchcock elméjébe nem kaptunk igazi betekintést, de a filmben Mrs. Hitchcock a hangsúlyosabb és jóval összetettebb karakter.
A film története egyszerű: Alfred Hitchcock (Sir Anthony Hopkins) a mára már ikonikussá vált filmjét, a Psychot (Psycho. Alfred Hitchcock, 1960) viszi vászonra, és közben a kapcsolatát igyekszik megmenteni a feleségével (Helen Mirren). A film egy gyilkossággal nyit – ami frappáns megoldás, tekintve Alfred Hitchcock filmjeinek történeteit –, majd narrátorként megjelenik a címszereplő, és angol teáját szürcsölgetve beavatja a nézőt a gyilkosság részleteibe. Ez a humoros indítás, és az azt követő zenei aláfestés nagyszerű felütése a filmnek, egyúttal az első percben lerántja a leplet arról, hogyan is jelenítik meg azt a rendezőt, akinek az arcát mindenki ismeri. Ekkor még nem tűnik fel, hogy mennyire maszkszerű valójában az arc, amelyet Sir Anthony Hopkins visel.
Az Oscar-díjas színészt sajnos nem segítette a hamis toka a szerep megformálásában, ahogyan Hitchcock manírjainak imitálása (például a pocakra tett kéz és a totyogós járás) is kevésnek bizonyult egy ekkora karakter életre keltéséhez. Vannak ugyan szép próbálkozásai a filmrendező megelevenítésére, mint például a színészei után leskelődés, illetve a lelkiismeretként megjelenő Ed Gein (a valódi gyilkos, akiről a Psycho című könyvet is mintázták) jeleneteiben, de összességében túl nagy falatnak bizonyult ez a szerep a színészlegenda számára. Szerencsére nem mondható el ugyanez az Alma Reville-t megformáló Helen Mirrenről, aki zseniálisan alakítja Lady Hitchcock szerepét. Nemcsak a filmben megjelenő Psycho készítésénél menti meg férje hírnevét, de ezt a mozit is ő viszi a hátán. Az élettársa sikerének árnyékában élő feleség harca és útja ez a mozi, mintsem a filmrendező-művész akadályfutása új filmjének elkészítéséért. A filmben túlzottan is megkérdőjelezett alkotásért folyik a harc a rendező és a stúdió, illetve a cenzúra között, majd a Psycho című film készítési folyamatát is látjuk (legalábbis részben), ezek azonban mind-mind háttérbe szorulnak Lady Hitchcock megcsalási kísérletéhez képest – ami nem is egy valóban véghezvitt esemény, inkább csak egy romantikus szál, ami túl nagy szerepet kapott a Hitchcock című filmben.
Az ötletet és a szereposztást első hallásra nagyszerűnek vélhettük, a kivitelezéssel viszont igencsak bajba kerültek az alkotók. A tipikus formai elemeket, amelyeket Alfred Hitchcock használt a filmjeiben, meghatározó jelleggel csak a legvégső jeleneteknél használják, pedig briliáns megoldás lett volna a Hitchcock életéről szóló filmet Hitchcock formabontó elemeivel elkészíteni. Párszor korábban is feltűnik a folytonos kameramozgás vagy a feszültséget keltő zenei betét, de csak elvétve, nem pedig a jelen mozi állandó stílusjegyeként.
A hitchcocki tudatalattit megmutató képek és azok szereplői egy kellően zord, és szürke világot tárnak elénk. Ezzel szemben jelennek meg a tökéletes zöld színekben pompázó füves kertek, tiszta utcák, amelyek Hollywoodot képviselik. Gervasi ezt az ellentétet sem élezi ki, pedig maga a helyzet, miszerint a sikerekben úszó rendező lelkiismerete egy gyilkos alak, elég abszurd. Ez abszolút mértékben belefér abba a képbe, melyet Mr. Hitchcockról alkottunk – sőt, magyarázatot is adhatna arra, hogy miért kedvelt témája a gyilkosság és a félelem megteremtése a vásznon. A rendező azonban ezt a szálat sem viszi végig, és nem is dolgozza ki igazán, következésképpen a néző nem tud meg semmi újat a thriller keresztapjáról és arról sem, hogyan formálódik az alkotói folyamat a rendezőben. Felvetések ezzel kapcsolatban is vannak, csak éppen ezek sem kidolgozottak (viszont nem minden esetben egyértelmű, hogy a rendezőnek vagy a főszereplőt alakító színésznek kell-e felrónunk ezt a mulasztást). Azt a feltevést, miszerint egy rendező az új filmjének készületei közben faarccal olvassa a napi sajtót, majd a továbbiakban még mindig faarccal majdnem megkéseli Janet Leigh-t (Scarlett Johansson) a Psycho zuhanyzós jelenetének felvételekor, nem igazán teszi meggyőző erejűvé a film. Főleg annak ismeretében, hogy ez a forgatás saját pénzből zajlik, nem kis áldozatot követelve a rendezőóriástól és feleségétől.
A Psycho készítése kapcsán a filmstúdiók, a cenzúra és a filmforgalmazás rendszerébe is betekintést nyerhetünk, melyeknek hatalmas szerepe volt a Psycho című film sikerében. A cenzúra követeléseinek eleget téve Alfred Hitchcock kénytelen volt úgy megvágni a zuhanyzós jelenetet, hogy az ne mutasson semmit a hősnő meztelen testéből, sem pedig a kés húsba hatolásainak pillanataiból. Ennek a tiltásnak köszönhető az egyik leghatásosabb és legtöbb félelmet kiváltó megoldás, a sok kameraszög és a tökéletes vágás technikája, melyet Mr. Hitchcock zseniálisan bevezetett a filmes köztudatba: semmi extrémet nem mutat, csak sugallja az erőszakot. Gervasi a zseni más filmjeire is utal árnyaltan: a tengerparti jelenetnél felbukkannak a madarak, illetve Alma Reville kendőjén felfedezhető egy kötél rajza, amelyek egy-egy Hitchcock-mozira (Madarak. The Birds, 1963; Kötél. Rope, 1948) utalnak. A legvégén viszont Gervasi túlzásba esik, és lerombolja ezt az elegáns utalástechnikát, hiszen a rendező vállára szálló fekete madár túl konkrét és túl erőltetett célzás.
A narrátor a film zárlatában is megjelenik – hogy legalább ezt az egy, a keretes szerkezettel kapcsolatos ötletét végigvigye a Hitchcock rendezője –, ahol már a következő mozgókép témájáról, illetve az inspiráció hiányáról beszél a nézőnek a címszereplő. Összességében viszont a befogadó nem lett okosabb ,,a félelemkeltés nagymesterének” életével vagy a fejében rejlő sötét titkokkal (bár az utóbbi majdnem sikerült), sem pedig az alkotói folyamatával kapcsolatban; az pedig, hogy egyáltalán semmit, vagy csak nagyon keveset tudjunk meg egy életrajzi filmből annak főhőséről, egész egyszerűen elfogadhatatlan.
Sacha Gervasi nem elég merész ahhoz, hogy megmutassa a legendás rendező igazi énjét vagy akár teljesen új tulajdonságokkal rendelkező szereplőt hozzon létre. A Hitchcock-stílus elemeinek következetlen alkalmazása, az életszerűen kidolgozott karakterek hiánya és a részletek feletti elsiklás eredménye egy közepes mozi, ami csak azért értékelhető a gyengénél jobbra, mert Helen Mirren megmenti a film becsületét. Ha ő nem lenne, akkor a Hitchcock című filmet értékelhetetlennek neveznénk, hiába osztották a főszerepet olyan kaliberű színészre, mint Sir Anthony Hopkins.