Guy Ritchie neve sokaknak ismerős lehet. Bár az angol forgatókönyvíró és filmrendező neve nem sok filmhez köthető, de ezeken annál inkább rajta hagyta a kézjegyeit, melyek közül talán a legismertebb a néhol groteszk humor, valamint a gyors és magabiztos vágástechnika. Ezek alapján a legtöbben a leginkább Guy Ritchie-filmnek A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (Lock, Stock and Two Smoking Barrels, 1998), valamint a Blöff (Snatch, 2000) című filmeket tartják. Ezek a korai éveiben készült filmjei azok, amelyeket nem is lehetne nem Guy Ritchie műveinek mondani, ezek után azonban Ritchie munkássága más irányt vett, amit hollywoodiasodásnak lehetne nevezni. Ritchie hozzánk időben közelebb eső filmjei, például a két Sherlock Holmes-filmje vagy az Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E. 2015) és a legújabb, Arthur király – A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword, 2017) című filmje is inkább csak pénzszívó tömegfilmek. Ezek, habár magukon hordozzák az angol rendező védjegyszerű vágási technikáit és verbális humorát, de már közel sem annyira polgárpukkasztó és szabadszájú jellegűek, mint a korábbi filmjei voltak.

01

Az Arthur király – A kard legendája cselekménye Angliában játszódik, ahol a mágusok és az emberek közti viszony békésnek volt mondható. Egy mágus, Mordred azonban felrúgja ezt a békét, és az emberek ellen fordította mágikus erejét. Uther Pendragon (Eric Bana), Camelot királya és népe az egyetlen, aki útját állhatja. Uther az Excaliburt forgatva győzelemre is vezeti népét, ám álnok öccse, Vortigern (Jude Law) ellene fordul, és megöli őt és a feleségét is. Egyedül a fiatal Arthur (Charlie Hunnam) marad életben, akinek menekülnie kell.

A történet ezen a ponton, de már az expozícióban is nagyon sokban eltér az eredeti Arthur király mondakörtől, bár egy Guy Ritchie-film persze nem a történelmi hitelességről szól. A film cselekménye innentől igazából „egy mezei átlagember, aki király lesz, mert a jóslat azt mondta és kész” egyszerűségével operál. Nincsenek benne drámai fordulatok, minden szinte percről percre kiszámítható. Ugyanakkor logikai buktató nincs igazán benne, így egy tisztességes iparosmunkának mondható a forgatókönyv, amelyet társforgatókönyvíróként ezúttal is jegyez Ritchie.

03

Arthur egy bordélyházban nő fel, és az utcán nevelkedik. Ebből kifolyólag nagyon hamar megtanul túlélni, és az alvilág igen komoly szereplőjévé növi ki magát. Ez egy érdekes és eredeti eredettörténet, azonban ezt a rendező nem igazán fejti ki, így Arthur túlságosan gyorsan válik alvilági maffiafőnökből a hirtelen legendássá váló megjövendölt királyjelöltté. Királyjelölt, merthogy már van egy király, a Jude Law által játszott Vortigern, de ő nem lehet törvényesen is az, amíg Arthur életben van. Így az ő karakterének minden egyes pillanata arról szól, hogy eltegye Arthurt láb alól. A főszereplőt alakító Charlie Hunnam tisztességes munkát végez, az igazi élvezetet azonban Jude Law játéka okozza. Nem állítom, hogy élete szerepét alakítja, de mindenkit lejátszik a vászonról. Remekül adja vissza a csalódott öccsöt, aki hatalomra vágyik, ugyanakkor a kegyetlenség sem marad távol tőle. Azok a jelenetek pedig, amelyekben önnön kezével vet véget szerettei (felesége és lánya) életének, lenyűgözően hitelesen jelenítik meg a fájdalmat. A többi mellékszereplő is hozza a kötelezőt, még az egy cameo szerep kedvéért kamera elé álló David Beckham is.

04

A korábban említett gyors vágástechnika ebben a filmben is lenyűgözően Guy Ritchies, ezt pedig olyan látványvilággal és harci koreográfiákkal fűszerezték, hogy bármely egyéb fantasy film megirigyelhetné. Ritchie láthatóan tisztában van a kor vizuális akció igényeivel, amelyeket megfelelően kivitelez, nem esik túlzásokba. Ehhez mérhető a filmzene használata is, amely szintúgy remekül lett a jelenetekhez vágva, bár a zeneszerző Daniel Pemberton néhol igencsak a korábbi Sherlock Holmes-filmek zeneszerzőjét, Hans Zimmert próbálja utánozni hangzásvilágában, ami nem baj, csupán kevéssé kreatív és önálló.

A történet egyszerűsége mellett az alapmítosz alkalmazása jelenti a film negatívumát. Maga a mítosz jó alapanyag, de az, amire felhasználják ebben a filmben, minimum kevésnek mondható. Egy szó sem esik a lovagi erényekről, melyek köztudottan fontosak a mondakörben, de még lovagokról sem lehet igazán beszélni. Személyes fájó pontom a Tó Úrnőjének rettenetesen szükségtelen és/vagy elhanyagolt jelenléte: olyannak tűnik a vásznon, mintha csak azért bukkanna fel a filmben, mert a mondakörben is benne volt. De ezen felül semmilyen jellemmel vagy jelentőséggel nincs felruházva, sem mint a lovagi erények felügyelője, sem mint az Excalibur védelmezője. Körülbelül öt perc erejéig megjelenik a filmben, de semmit nem tesz hozzá a cselekményhez, sőt még egyfajta nosztalgiaként is nehéz értelmezni.

Összességében az Arthur király – A kard legendája Guy Ritchie életművéhez mérten nem rossz, de nem is ez lesz a szerző főműve. A történet kárára ugyan, de a színészek és a dialógusaik elég kellemesek, sőt szórakoztatóak, a vizuális effektusokat, a látványvilágot, a zenét és a vágásokat pedig remekül használják a filmben. Egy próbát mindenkinek megérhet, de az is biztos, hogy nem erről a filmről fogunk Guy Ritchiere emlékezni.

Hozzászólások

hozzászólás