A Baker Street-i nyomozó zseni és hűséges segédje újabb megpróbáltatásai során a viktoriánus korban, Angliából kilépve ezúttal Európát akarja megmenteni saját magától és a bűn Napóleonjától az első világégés nyomasztó fegyverkezési hangulatában.

Guy Ritchie Sherlock Holmes: Árnyjáték (Sherlock Holmes: A Game of Shadows. Guy Ritchie, 2011) című filmje a Sir Arthur Conan Doyle által megalkotott Sherlock Holmes detektív alakját veszi alapul és próbálja színre vinni a vásznon. Conan Doyle összesen négy regényt és ötvenhat novellát írt Sherlock Holmes szereplésével, aki alighanem az egyik legnépszerűbb irodalmi detektívfigurává vált az irodalomban. A skót származású író és orvos olyan személyiséget alkotott meg, aki páratlan tulajdonságokkal rendelkezik: ismert magas intelligenciájáról, híres a megfigyelőképességéről, a következtetőképességéről és a logikájáról. Ezeket a képességeket használja fel „hobbijához”, a nyomozáshoz, ugyanis Holmes nem hivatásos nyomozó. Mindez halványan párosul az angol úriember sztereotípiájával: Holmes távolságtartó, hideg, cinikus, de ugyanakkor gentleman.

holmes.1

A szokatlan, érdekes karaktert már számos filmadaptációval vászonra vitték, igen sokféleképp. Az első celluloidon feltűnő Sherlock Holmes 1900-ban született meg egy körülbelül harminc másodperces amerikai némafilm formájában, majd még kilenc némafilm készült el 1931-ig. Ebből is jól látható, hogy a karakter már a filmtörténet kezdetén is nagy népszerűségnek örvendett. Az első hangosfilm, amely Holmest választja témájául, 1931-ben jött létre, autentikus modón, hiszen britek által készült (Sherlock Holmes: Fatal Hour [The Sleeping Cardinal]. Leslie S. Hiscott, 1931). Végül egy öt filmből álló sorozattá fejlesztették 1931-1937 között, amelyekben Arthur Wontner angol színész játszotta a főhőst (Sherlock Holmes: The Missing Rembrandt. Leslie S. Hiscott, 1932; Sherlock Holmes: The Sign of Four. Graham Cutts, 1932; Sherlock Holmes: The Triumph of Sherlock Holmes. Leslie S. Hiscott, 1935; Sherlock Holmes: Murder at the Baskervilles [Silver Blaze]. Thomas Bentley, 1937).    A leghosszabb játékfilmszéria az amerikai 20th Century Fox stúdió által készített tizennégy filmből álló ciklus volt, amelyben Basil Rathbone alakította Holmest és Nigel Bruce Doktor Watsont.[1] Ezeken kívül tizenegy játékfilm készült ez idáig. Tévéfilm és sorozat terén 1951-re datálható az első alkotás (Sherlock Holmes: The Man Who Disappeared. Richard M. Grey, 1951) címen. Talán a legismertebbek a sorozatok közül az 1984-től 1994-ig tartó, melyben az angol Jeremy Brett remekelt, illetve a 2010-ben kezdődő, ugyancsak angol, mai napig futó és folyamatban lévő sorozat Benedict Cumberbatch és Martin Freeman főszereplésével. Vagyis összesen több mint nyolcvan játékfilm és tévésorozat készült Sir Arthur Conan Doyle híres detektívpárosáról, ami páratlan a krimi filmtörténeti kontextusában.
Az ezredforduló után a brit rendező, Guy Ritchie vette a kezeibe Conan Doyle klasszikusát. Eddig két film készült el, és nem kizárt, hogy nemsokára lesz harmadik darabja is a szériának. Az első előzményfilm, a Sherlock Holmes (2009) nagy sikere után 2011-ben elkészült a Sherlock Holmes: Árnyjáték című film. Ritchie a korábbi adaptációktól teljesen eltérő paradigmába helyezte Holmes karakterét. Nála a karakter már sokkal inkább hasonlít egy James Bond-szerű titkos ügynök és egy Jason Bourne-féle akcióhős keverékéhez, mint a novellák szigorúan nyomozó, megfontolt karakteréhez. A tudományok (elsősorban a kémia és a kísérletek) iránti rajongása ugyanakkor éppúgy megtalálható a novellákban, mint a filmekben, azonban a filmekben sokkal inkább kidomborítják fizikai képességeit több verekedési szituációban és egy kínzási jelenetben is. Ritchie emellett nem fektet hangsúlyt Holmes bizonyos hiányosságaira, amelyekre a novellákban Watson fényt derít, például arra, hogy Holmes tudása nem terjed ki azokra a területekre, amelyek nem képezik szerves részét munkájának. Ritchie Holmesa ezért tűnik tökéletes polihisztornak, akinek azonban van egy önpusztító tulajdonsága: míg a novellákban Holmes megveti az alkoholt, a filmekben nem egyszer látjuk inni vagy kissé másnaposan, esetleg valami narkotikum hatása alatt. (Ez utóbbi, igaz, megjelenik a novellákban is; Holmes behatóan ismeri az ópiumot, és annak hatásait.) Ezekből a tulajdonságokból összegyúrva láthatunk a vásznon egy munka iránt pedánsan megszállott, de magányos embert, aki magányát büszkén viselné, de barátjától elszakadni nem mer. (Ez az elszakadástól való félelem egyébként mindkét filmben megjelenik.) Ritchie filmjében Watson „végérvényesen” szakít Holmes-szal és közös kalandjaikkal, és inkább menyasszonyát választja. Azonban Holmes mindig belerántja őt egy újabb rejtvénybe, amelybe Watson minden látszat ellenére szíves-örömest mélyed el barátjával. Ebből is kitűnik, hogy Ritchie Watson karakterét is átírta némileg. A novellákban a doktor feltétlen tisztelője, csodálója Holmesnak, szinte csüng hatalmas intelligenciáján, és mikor házasságkötése után Holmes elmegy hozzá, Watson zokszó nélkül, hitvesét otthon hagyva vág bele az új kalandokba. Ritchie a legmesszemenőbben megy el a Sherlock és Watson közötti kapcsolat barátságon túli megmutatásában. Sherlock egy alkalommal lefekszik egy vonatfülke padlójára, utána pedig felszólítja Watsont: „Feküdjön le velem, Watson!” De van egy táncjelenetük is, és egy elszórt megjegyzés, hogy ők nászutasok lennének.

holmes.6

A rendező a 2011-es filmben is megtartja eddigi filmkészítési stratégiáját, mondhatni krédóját, jól behatárolható, egyedi stílusát. A film cselekményét a Conan Doyle által írt Az utolsó eset című novellából meríti, de egy teljesen önálló történetet próbál elénk festeni, teljesen új koncepcióval. Ugyanúgy, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőben (Lock, Stock and Two Smoking Barrels. Guy Ritchie, 1998) és a Blöffben (Snatch. Guy Ritchie, 2000), itt is egy pontosan felépített sémára épül a film, a pörgősen megírt párbeszédek, az éles verbális ütésváltások és a fekete humor keveredik benne. A film háromnegyedénél itt is fellelhető egy drámai pillanat, ahol egy nagy ívű elnyújtott jelenetben, pontosan megkomponált, pörgő képekkel egybekötött lassításokkal, gyönyörű, szinte már giccsbe hajló képi effektusokkal tűzdelve láthatjuk, ahogyan a főszereplőnk egzisztenciájának teljes lerombolására kerül sor. A befejezés pedig az utolsó pillanatra tartogatott csavar, amely megdöbbenti a nézőt, megadva a végső lökést, hogy érdemeiben vitathatónak, de kétségkívül egyedi alkotásnak nevezze ezt a filmet.

Az előző rész teljes egészében Londonban játszódott, ott a veszély is „csupán” az angol állam fővárosát és lakosságát veszélyeztette. A történet ezúttal átvezet egész Európán, a tét is szó szerint egész Európa. A helyszínek között van London, Strasbourg, Párizs, Németország több pontja és Svájc is.

holmes.3

A film 126 perces játékidejében végigkísér minket Hans Zimmer jellegzetes zenéje, ami tökéletesen hozzájárul a filmélményhez. Régről ismert ütemei a film szerves részévé váltak, elválaszthatatlanul olvadnak össze, könnyen felidézhetőek a film megnézése után is. A vizuális effektekben valósággal fulladozik a film, tele van flashbackekkel, lassításokkal, Holmes (Robert Downey Jr.) fejében lejátszott párbajokkal. A kamerák betekintést nyújtanak a szerkezetek mechanikájába, többször látunk működésbe lépő lőszerkezeteket vagy fákat szaggató lövedékeket extra lassításokban. A fényképezés is gyönyörű, úszunk a tájképekben, a helyszínek pedig káprázatosan egyedülálló tájak, amelyek megmaradnak a néző emlékezetében (például a svájci várkastély vagy a párizsi operaház.) Ahogyan a Blöff esetében, itt is látunk cigányokat, akik a humorforrás egy kis szeletét képezik amellett, hogy segítik Sherlock és Watson (Jude Law) útját. A jelmezek korhűek, kivéve a cigány jósnőt alakító Naomi Rapace-éit aki olyan ruhákban jelenik meg, mintha egy spanyol cselédlány lenne, nem pedig egy 19. század végi francia vándorcigány.

A film keretes szerkezetű: a kezdő képsorokban láthatjuk, ahogyan Watson Holmes memoárját írja; itt kapcsolódik be a néző a történetbe. Ugyanezt figyelhetjük meg a film befejezésénél is, amely az előző részhez hasonlóan, egy cliffhangerrel zárul (Holmes a memoár végére odakanyarít egy kérdőjelet: The End?). Ezzel a lezárással Ritchie két legyet ütött egy csapásra: a reichenbachi zuhanás után a néző katarzist élhetett meg, másrészről nyitva hagyta magának az ajtót, ami a harmadik részhez vezethet.

holmes.5

Ritchie páratlan ügyességgel vezeti végig a történeten a nézőt, bevonva őt is a nyomozásba. Mi is a film részeseinek érezzük magunkat, kínosan figyelünk az apró részletekre, vonatkozásokra. De nem esik túlzásba, ügyesen lavírozik a sokat mutatás és a keveset mutatás között: sejteti a megoldást, de nem olyan mértékben, hogy a meglepetés ereje teljességgel elvesszen. A kor apróságainak kidolgozottsága is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg 1891-ben járunk. A jelmezek, a légkör megteremtése, az automobilok, a második ipari forradalom körüli füstös gyári légkor, a film elején látható londoni metróépítés, a Diogenész-klub megemlítése egytől-egyig egy autentikus 19. század végi történetbe helyeznek minket, precíz kidolgozottsággal. A film ugyan kicsit nehézkesen indul be, de aztán pörgőssé válik, szinte pislogni sem merünk. Mert mi lesz akkor, ha éppen az alatt a rövid szemhunyás alatt veszítjük szem elől a döntő nyomot?!

holmes.7

A Sherlock-karakter új feldolgozása akciófilmes elemekkel tűzdelt izgalmas krimi zamatát adja. A szereplőgárda veretes névsorból áll, korunk abszolút A-kategóriás, jól bejáratott színészeit láthatjuk. Robert Downey Jr. brillírozik a cinikus, mindenkit kioktató, ám könnyen megszerethető karakter megformálásában, Jude Law pedig méltó partnere Downey-nak, a folyton mértékletességre intő, „én megmondtam” típusú hős bőrében. (El kell ismerni, hogy sokkal érdekesebbé tette Watson karakterét, mint ahogy azt Doyle megírta.) Naomi Rapace a svéd Tetovált lány-széria után megkapta a bizalmat a női főszerephez, igaz, karaktere teljesen indokolatlan a film szempontjából. Épp ezért nem is kap elég lehetőséget, hogy többdimenziós francia jósnőt játsszon, figurája ürességében teng-leng a bátyjáért való aggódás, de ez minden, amit felmutathat. Ugyancsak jó alakítást nyújt Jared Harris a pedantériás, pszichopata, immorális Moriarty professzor szerepében, de sajnos az ő karaktere sincs eléggé kibontva, nem kap elég teret ahhoz, hogy egy igazán emlékezetes alakítást vihessen színre. Megmarad egy felemlegethető, de nem különösebben megragadó szereplőnek. Ez elmondható a professzor jobb kezéről, Sebastian Moran ezredesről (Paul Anderson) is. Róla szinte semmit nem tudunk meg, legalábbis annyit biztosan nem, hogy igazán gyűlölhessük, vagy ellenkezőleg, megértsük a mozgatórugóit. A mellékszerepekben is olyan neves és gyakorlott színészek bukkannak fel, mint Stephen Fry, aki Mycroft Holmesként, Sherlock arisztokrata testvéreként lép elénk, ő elsősorban a humorért felelős, és nem okoz csalódást.

holmes.4

Összességében elmondható, hogy Guy Ritchie egy ügyes blockbustert dobott össze, amely méltó folytatása az első résznek. Megalkotott egy teljesen új Sherlock Holmes-figurát, amely mégis hű maradt elődjeihez. A történetvezetés nélkülözi a didaktikusságot és a giccset, talán csak egy jelenet van, ami majdnem átcsúszik ezen a határvonalon (az erdőben való menekülés során túl sok a lassítás és a pátosz). Pontos munkát tett le, nagyobb hibák nélkül, többszöri nézésre is alkalmas lehet. Ugyanakkor a film nehézkes, zötyögő beindulása, vagy a már-már idegesítően sok lassítás lehet, hogy egyes nézőket untatni fog. Persze, nem várhatunk el a filmtől többet, mint amivel egy modern, 2011-es akció-krimi szolgálhat, amely kellemes szórakozást nyújt a popcorn és a kóla mellé.

 


[1] A filmek a következők: Sherlock Holmes: The Hound of the Baskervilles. Sidney Lanfield, 1939; Sherlock Holmes: The Adventures of Sherlock Holmes. Alfred L. Werker, 1939; Sherlock Holmes: Voices of Terror. John Rawlins, 1942; Sherlock Holmes and the Secret Weapon. Roy William Neill, 1942; Sherlock Holmes: Sherlock Holmes in Washington. Roy William Neill, 1943; Sherlock Holmes: Sherlock Holmes Faces Death. Roy William Neill, 1943; Sherlock Holmes: Crazy House. Edward F. Cline, 1943; Sherlock Holmes: The Scarlet Claw. Roy William Neill, 1944; Sherlock Holmes: The Spider Woman. Roy William Neill, 1944; Sherlock Holmes: The House of Fear. Roy William Neill, 1945; Sherlock Holmes: The Woman in Green.  Roy William Neill, 1945; Sherlock Holmes: Pursuit in Algiers. Roy William Neil, 1945; Sherlock Holmes: Terror by Night. Roy William Neil, 1946; Sherlock Holmes: Dressed to Kill. Roy William Neil, 1946.

Hozzászólások

hozzászólás