Mi tagadás, a címe és előzetes marketingkampánya alapján nem sok jót reméltem Dömötör Tamás játékfilmjétől. Egy kibeszélős délutáni show-műsor egészestés filmben feldolgozva, hát, hogy is fogalmazzak, mintha csak tizenegyesekből akarna gólt rúgni valaki, amikor meg futni kell, akkor sérülést szimulál, vagyis a könnyebb utat választja a tervezett siker érdekében. A kereskedelmi csatornák úgynevezett kibeszélős show-műsorai ugyanis lényegében olyan közel járnak a jó ízlés határához, hogy csak nagyon kicsit kell rajtuk billenteni, hogy önmaguk abszurd paródiájába forduljanak. Valóban csupán ennyire vállalkozna a Czukor Show című alkotás? Nos, már most szeretném előre bocsátani, hogy meglátásom szerint messze többről van szó ebben a filmben.

A történet expozíciója három karaktert állít a középpontba: Árpádot, a televíziós menedzsert, akit reggeli tai-chi gyakorlatai közben zavar meg mobiljának csörgése (egy súlyosabb káromkodás után fel is veszi azt); Alexet, a show gyártásvezetőjét, akinek ezen a napon lerobban az autója (természetesen emiatt ő is hosszasan káromkodik, de hát ki ne tenné ugyanezt hasonló szituációban); és magát a show vezetőjét, Czukor Milánt, akit a reggeliző asztal körül láthatunk forgolódni szerető családja körében. Ekkor persze még nem tudjuk, hogy kik ők valójában, ez csak szép lassan derül ki, ahogy az eseményszálak végül összefutnak a stúdióban, ahol a nevezett műsor forgatási munkálatai zajlanak. A történetnek ezt a részét – nevezzük, mondjuk a show-gazdák bemutatásának –, nagyon ügyes és izgalmas lekövetési technikával veszi végig a kamera. Ennek az eredménye az a nyugtalan látványvilág, amely nagyon is illik a karakterek életmódjának zaklatottságához és hektikusságához. Többek közt az egyik feszültségforrás ekkor, hogy Árpád terepjárójával elakad a reggeli csúcsforgalomban, miközben a svéd befektetők már megérkeztek a stúdióba a megbeszéltek szerint. A dugóban araszolás következménye (a buszsávba hajtáson túl) a lázas telefonálgatás a kocsiból, valamint további káromkodások, mind a telefonba mind a terepjáró mozgását akadályozó autóstársaknak, végezetül pedig a tanácstalan gyártásvezető, Alex szigorú hangú kioktatása. A jó ritmusú tettenérési technika azt eredményezi, hogy amennyire ez lehetséges, szinte tanúivá válunk a show-t megelőző óráknak, melynek látszólagos zűrzavarából és kaotikusságából mégiscsak megszületik majd a profi alkotás, az úgynevezett Czukor show.

És itt mindjárt szeretnék rámutatni a film egy másik érdemére, miszerint a lekövetési technika hektikussága nagyon is indokolt módon áll kontrasztban a show látványvilágának egyszerűsített és statikusabb megjelenítésmódjával. Hiszen ez a képileg szépen felépített oppozíció akár a két világ, vagyis a show mesterséges és az azt körülvevő „valódi” (stúdió) világ vizuális elválasztásaként is értelmezhető. Mindazonáltal az első bekezdésben említett félelmem, miszerint egy show-paródiát látunk majd, újra felderengett bennem, amikor először lépett át a film a Czukor show világába, és a történet szerint elkezdődtek az adás felvételei. Ekkor ugyanis szinte megszólalásig oly módon van szcenírozva minden, mint egy igazi kibeszélő show-ban. Valamint a műsor első vendége, bizonyos Erzsike is meglehetősen úgy viselkedik, mint ahogyan a nevezett műsorokban a vendégek viselkedni szoktak: hangos és gátlástalan, éppen csak egy kicsit túlhúzva, elrajzolva az igazi kibeszélő show vendégeihez képest.

czukor1

Erzsikét követően azonban furcsa egyének érkeznek a stúdióba, mondhatni olyanok, akik már nehezen illeszthetők ebbe a show-világba: Nóra, Imre, Gyula és végül Mónika. Egy orvosi egyetemre járt ember (vagyis Gyula) például mit keres ebben a kibeszélő szörnyűségben? És Nóra is, már bocsánat, de sokkal intelligensebb annál, hogy egy ilyen műsorban óhajtaná a problémáit megbeszélni és rendezni valamilyen módon. A filmben, úgy tűnik, ezen a ponton történik egy nagy ellépés a Czukor show mintájául szolgáló kibeszélő műsoroktól. Ezt lehetne akár hibaként is azonosítani, mármint azt, hogy ezek az emberek nem tipikusak a kijelölt show-műfajban. Én mégis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a karakterválasztás inkább érdeme a filmnek, mint sutasága, hiszen így kerüli el azt a csapdát, hogy a szóban forgó show-műsorok egyszerű kritikája, paródiája legyen. Mindebből következik az is, hogy a vendégek lassan kibomló drámája sokkal általánosabban értendő annál, hogy egy kézlegyintéssel elintézhessük az egészet, mondván: ezek csak a magukat pár ezer forintért eladó nyomorult emberek szomorú történetei. Továbbá így válik az is lehetségessé, hogy a műsorvezető kérdései ne csak nekik, a show „szerencsétlen”, lelkileg lerongyolódott vendégeinek, hanem nekünk, nézőknek is szóljanak, minket is a válaszadás helyzetébe „kényszerítsenek” valamilyen formában.

Tudható (akár az előzetesen kiadott marketinganyagokból is), hogy a kibeszélő show filmbeli karakterei Füst Milán Boldogtalanok című drámájából kerültek a műsor kulisszái közé. Részben már csak ezért sem tekinthetők ők „tipikus” show-vendégeknek. Mindazonáltal, ha mégis ragaszkodunk annak a kérdésnek a racionális alapú magyarázatához, hogy mégis milyen módon kerülhettek ilyen, ha tetszik, jól szituált emberek ebbe a számukra nem tipikus műsorba, akkor sem biztos, hogy megadóan szét kellene tárni a kezünket. Mert miről is szólna az ő történetük, ha nem arról, hogy egy olyan bizarr szituációban élnek (ti. szerelmi háromszögben egy fedél alatt), amelyet a józan gondolkodás alapján maguk is határozottan elutasítanak? A két nő (Nóra, Móni) folyamatosan olyan helyzetekbe sodródik, melyek számukra is roppant kínosak és elviselhetetlenek. Az ő (kényszer)cselekvéseik hátterében pedig Gyula áll, akinek a döntésein nem mindig látszódik a racionális és ésszerű megfontolás. Az irracionális logika alapján, mely Gyula tetteit vezérli, még az sem kizárható lehetőség, hogy vállalja a szereplést egy ilyen műsorban, a két nő pedig eddig is alávetette magát az ő kiszámíthatatlan akaratának és lelki szeszélyeinek.

czukor2

Füst Milán drámájának és a kortárs kibeszélő show-k összeeresztésének problémáját messze nem a drámai karakterek és drámaiatlan kontextus feszültségében látom a Czukor Showban. Sokkal inkább abban a jelenetben fordul egymás ellen a két világ, amikor Móni öngyilkos lesz a kulisszák mögött. Ez a motívum ugyanis szintén a Boldogtalanokból került át a filmbe, ám az ilyen súlyú drámai események meglehetősen távol állnak a showműsorok megrendezett és kontrollált makett-világától. A fegyver eldördülésekor érzett első ijedelmemet tehát nem a váratlan hang okozta hirtelen sokk váltotta ki, hiszen a feszültség fokozódásával egyre inkább sejteni lehetett, mit rejt Móni doboza, hanem sokkal inkább a dramaturgiai zökkenő felett érzett szomorúságom (mondván: hogy akkor most jól elrontották a film végét). Azonban azt kell hogy mondjam, a Czukor Show örömteli módon ismét eloszlatta a félelmeimet, mégpedig azért, mert a pisztoly eldördülése után mindjárt visszaemeli a történetet a kulisszákon kívüli világba, ahol azonnal működésbe lép a „valós” karakterek védekező, hárító reflexiója. Először is Doszpot Péter vezetésével kivonul a rendőrség, a stúdió menedzser pedig önmagából kikelve a tettek mezejére lép, hogy minél kisebb profit- és image-veszteséggel jöjjenek ki ebből a végzetesnek tűnő botrányból. Az öngyilkos tette és teteme pedig eközben először háttérbe, aztán pedig szinte teljes feledésbe merül. Sőt, legvégül még az is kiderül, nem hogy profitveszteséget, hanem éppen hogy profitnyereséget termelt Móni öngyilkossága a stúdiónak, hiszen a svéd befektetők egy ennyi szenvedéllyel teli műsort mindenképpen szeretnének a magukénak tudni. Azt akarom mondani, a látszólag túlhajszolt, halálba torkolló drámát a kegyetlen valóság gépezete mintegy felőrli, maga alá gyűri, és ebből a nézőpontból már sokkal inkább elfogadható lesz – persze csupán dramaturgiai szempontból – Móni váratlan öngyilkossága. Sőt, éppen hogy funkcióval telítődik, mégpedig a show-biznisz embertelenségének, az embereken, vagy talán helyesebben, emberi hullákon átlépő könyörtelenségének bemutatásakor, ábrázolásakor.

A show-vendégek karakterei közül egy kicsit sutára talán csak Imre sikeredett, mégpedig azért, mert ő tényleg olyan, mint egy átlagos magyar vállalkozó túlhúzott karikatúrája, és ezért nagyon közel áll ahhoz a szerephez, amit az Irigy Hónaljmirigy stábjától esetleg mulatságosnak, de ebben a filmben (és egyáltalán minden jobb ízlésű filmben) inkább szánalmasnak találhatunk. A kamerák előtt zavarba jövő és önmagát véget nem érő körmondatokban, nevetséges frázisokban kifejező ember figurája nem túl eredeti ötlet, és beépítése a történetbe, inkább a könnyebb út választásának, a magas labda lecsapásának, mint a nehéz edzésmunka vállalásának tűnik – hogy ismételten visszatérjek a kedvenc sporthasonlatomhoz. Ám a filmben örömteli módon mi történik megint? Amikor már kezdem bosszantóan soknak tartani Imrét, akkor láthatóan a filmnek is elege lesz belőle, és leállítják a show felvételeit. Milán pedig utasítja Imrét, hogy ne használjon már olyan kifejezéseket, hogy például „ráreflektál”. Ha nem hangzana túl magasztosan, akkor azt mondanám, mintha a lelkemből szólna ekkor Milán és a felvételt irányító stábtagok is, akik helyenként cinikus, sommás megjegyzéseikkel folyamatosan kommentálják a show eseményeit és felvételeit. Egyszóval nagyon jó ritmusban vált a film a stúdióból a kulisszák mögé és vissza. Amikor valakiből kezd a film nézőjének kicsit elege lenni, akkor máris hallható, amint Milán utasítást kap a fülesben: „Túl sok, térjetek át a másik vendégre.” A kifejezetten jó ütemben bevágott vezérlőterembeli vicces stábkommentárok éppen az ügyes montázstechnika segítségével lesznek még mulatságosabbak, jóllehet aljas humorról van itt szó, ami mások, jelen esetben a show vendégeinek kárára nevetteti meg a nézőt. Még tömörebben megfogalmazva: a film a „kint” (vezérlőterem) és a „bent” (show) tereinek ügyes váltogatásával ismét erényt kovácsol egy olyan első pillantásra hibának tűnő dologból, mint például Imre kissé túlrajzolt figurája.

czukor3

A filmben szereplő színészek szinte egytől egyig kitűnő munkát végeztek. A Czukor show stúdióján kívüli felvételeken kellően spontának, keresetlenek, mint ahogy azt a film lekövetési, vagy talán nem túlzás azt mondani, talált film esztétikája kijelöli számukra. A stúdió vendégei pedig kellően megilletődöttek és feszültek, mint ahogy azt a kulisszák, a show „spontán” forgatókönyve előírja nekik. És nem utolsó sorban éppen a jó színészi teljesítmények miatt lesznek hihetőek azok az érzelmi kitörések, érzelmi kirohanások, melyek mégiscsak felülírják a kibeszélő show-k megszokott forgatókönyveit, és ily módon megnyitják a film értelmezésének terét egy sokkal általánosabb és összetettebb szint felé.

Árpa Attila nagyon meggyőzően alakítja Árpádot, a gátlástalan stúdiómenedzsert, aki nagyon is jól tudja, hogyan kell kiszolgálni a közönséget, és e tekintetben nem válogat az eszközökben. Fontos karakter, akin sok múlik a filmben, és azt lehet mondani, az Árpa Attila által megformált menedzser nemcsak a filmbeli céget viszi a hátán, hanem erőszakos, szögletes figurája a Czukor Show című filmnek is fontos és erős tartópillére. A karakter kifinomult felépítésének az is jó példája, ahogy az angol nyelvet használja Árpád. Mert bármennyire is zörög, kattog és magyaros az akcentusa, mégis bátran, folyékonyan és lehengerlően beszél svéd üzletfeleivel. Vagyis még a nyelvhasználata sem simulékony, hanem gátlástalanul áradó, mint ahogy az egy igazi fél-gengszter, magyar menedzsertől elvárható.

A gyártásvezető, vagy inkább, show-mester, Alex szerepében kitűnő alakítást nyújt Simicz Sándor, aki nagyon hihetővé teszi a felfelé hajbókoló, lefelé taposó ember figuráját, aki felettesi vezényszóra – szó szerint – önként és dalolva még önmagából is bohócot csinál.

Czukor Balázs pedig a show-műsorvezető kettős arcát formálja meg nagyon hihetően. Egyfelől a családi körben szerető és aggódó apaként, férjként áll előttünk, a show-műsorban pedig könyörtelen és érzelemmentes vallatóként, akit nem érdekel más, csak a nézettségi mutatók és munkaadói elégedettsége.

A lendületes, jól komponált és érzékenyen összerakott filmből talán csak az a jelenet lóg ki, melynek során az Alexet szállító taxisofőr mintegy a visszapillantó tükörbe beszélve elmondja a homoszexualitásról és ezzel összefüggésben a melegfelvonulásról vallott lesújtó véleményét. Kissé olyan ez a taxisofőr, mintha ő lenne a filmben a megmondó ember (még ha negatív értelemben is, azaz nem a nézők egyetértésére, hanem megrökönyödésére számít), és ebből adódóan kissé didaktikus a monológja. Hosszan kitartott visszapillantóbeli képe sem illik igazán a lekövetés esztétika lendületes és zaklatott ritmusvilágához.

Mindent egybevetve, azt kell hogy mondjam, nekem kifejezetten tetszett ez a film. Nem azt állítom, hogy egy vászonrepesztő, veretes alkotásról van szó (bármit is jelentsen ez esetben a veretesség és a vászonrepesztés), ám meglátásom szerint jó ízléssel és arányérzékkel bemért vállalásait nagyon is ügyesen teljesíti, az elejétől egészen a legvégéig a Czukor Show.

Hozzászólások

hozzászólás