Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje egy furcsán hangolt szerelmi történet, aminek ironikus, helyenként bizarr kontrasztokból építkező világa földöntúli nyugalommal mesél vágyról, ragaszkodásról és hétköznapi misztikumról.

Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) egy vágóhíd gazdasági igazgatója, illetve minőségellenőre közös álmaikban szarvasként barangolnak, a valóságban viszont feszengve próbálják feltérképezni egymást. Ez a fajta mágikus realista kettősség végighúzódik a rendező munkásságán, mivel Enyedit mindig is a fantasztikum hétköznapi lenyomatai érdekelték,[1] és filmjei rendre ugyanazt a hófödte, metafizikai tájat járják be, amit főhősei szarvasalakban. Az Én XX. századom (1989) szürreális tablójában a modern kor technikai és ideológiai vívmányait a tiszta spiritualitás ellensúlyozta, így a 20. század egy megfoghatatlan, kollektív álomként tűnt fel. A Simon Mágus (1998) csodatételét (Simont és riválisát három napra élve eltemetik) sem a krisztusi feltámadás, hanem épp Simon kudarca teszi megdöbbentő misztikummá, amiben a halál maga a trükk. Enyedi legújabb filmjében épp ezért az álmokat nem a tudattalan terepének tekinti, hiszen számára az álmok, a csodák azok, amelyek maguktól értetődnek és a valóság az, ami illuzórikus és idegenségében értelmezésre, leleplezésre szorul.

01

A Testről és lélekről mindezt az enyhén autisztikus Mária figurájával ragadja meg, akinek monomániás jelleme pontosan passzol a hideg, naturalista képekben felvázolt vágóhíd gépies rutinjához. Egyedül kollégái nem tudnak mit kezdeni a szinte kizárólag (ipari) szabványokban és merev kommunikációs normákban gondolkodó nővel. Ezt a fajta kényelmetlen, tompa távolságot a rendező Mária szemén keresztül, kis mélységű fókusszal teszi kézzelfoghatóvá, így a film vizuális értelemben egyszerre kelti a valóság konkrét, materiális és látomásszerű jellegét. Endre közege és jelleme viszont nyugodt, kimért kompozíciókban, sötétebb fényekkel és nagyobb mélységélességgel rajzolódik ki, noha a rendezőt mindkét karakter esetében a látható felszín alatti intimitás érdekli. Az abszurd humor és a melodrámai elemek jó arányérzékű elegye is ezt a szintezettséget tükrözi.

Enyedi korábbi műveihez képest ezúttal kevésbé titokzatos, szimbólumai, cselekményvezetése is sokkal letisztultabbak. A címbeli kettősséget a film kézmotívuma, a tapintás és a mozgás nehézsége bontja ki. Endre fél karjára lebénult, míg Máriának a legalapvetőbb érzelmi megnyilatkozások, interakciók, érintések is problémát jelentenek. Enyedi szerint viszont a szerelem, a vágy pontosan ezt jelenti, vagyis azt a folyamatot mutatja meg, amikor két embernek kemény munka árán ki kell mozdulnia saját komfortzónájából és fizikailag be kell laknia a valóságot. A szerelem Enyedi olvasatában ott van minden fűszálban, mozdulatban, vérben, húsban, hangokban, csak érte kell nyúlni. Ez az elgondolás a filmbeli álmokat pedig a jungi archetípusokhoz és a mindent átfogó kollektív tudathoz teszi hasonlatossá.

02

A rendező mindezt néhol önironikus párhuzamok és vizuális kontrasztok révén építi fel. A szarvasmarhák szenvtelen leölésére az álombeli szarvasok természetességével felel, a testi vágyat búgatópor lepi, de a vágóhídi vér és az érfelvágás kettős képe is komikummal oldja a drámát és inkább a groteszk felé közelít. A sok hasonlóan abszurd helyzet (az idős takarítónő tanítja Máriának a helyes testtartást) az Enyedi filmjeire általában jellemző naiv, modern filmes játékosságban fut ki, viszont a Testről és lélekről így sem veszíti hitelét, és elkerülve a szentimentalizmus csapdáját könnyedén, giccsmentesen képes beszélni olyan elkoptatott közhelyekről, mint test és lélek viszonya.

Az erdei jelenetek plánozása és felsnittelése nagyon jól megvilágítják Enyedi érzékeny, visszafogott stílusát, amivel aprólékosan képes gazdagítani a filmi jelentést. Mellőzi a természetfilmek bevett formuláit, mint a közömbös, megfigyelő pozíciót, és a beállítások, a kameramozgás, valamint a vágás révén már-már színészi teljesítményt csal ki az állatokból. Ritkán látni a Kulesov-effektus  ennyire személyes, szinte észrevétlenül meggyőző alkalmazását. Itt válik el a rendező filmnyelvi gondolkodásmódja a realizmustól, hiszen Enyedi kamerája nem a vadonélő szarvasokat éri tetten saját környezetükben, hanem a köztük megszülető intimitást. Groteszk módon ez az intimitás szivárog át a vágóhídi, e világi jelenetek egyébként felhangoktól mentes, puritán képi ábrázolásába. E tekintetben a Testről és lélekről az Első szerelem (Enyedi Ildikó, 2008) egyszerre otthonos és bizarr hangvételéhez áll közel.

03

Foucault írja, hogy a szeretkezés, a szerelem az, amikor a misztikum és fantázia világában örökösen időző utópikus test végre „itt van.”[2] Ennek fényében a film nem egy ködös, túlmisztifikált képet rajzol a szerelemről, hanem az anyagi és metafizikai terek közelítéseként írja le, és épp azt vizsgálja, mindezt mennyire lehet megélni, megtapasztalni a leghétköznapibb módokon. Enyedinél a transzcendens – szemben Tarkovszkij Zónájával – nem valami magasabb rendű, szakrális színezetben tűnik fel, hanem azt mutatja meg, hogy általa mennyire érzékivé, valóságossá és felfedezhetővé válik a test. A film végi szexjelenet ezért sem igényli a szenvedélyes, romantikus tónust, hiszen ahogy Endre és Mária voltaképp szarvassá lényegül át, a két világ, test és lélek egymásba csúszik.

Nem csoda, hogy a Testről és lélekről Berlinben Arany Medvét kapott, hiszen Enyedi lefegyverző humorral, kissé idealizált, de érzelmileg intelligens és felemelő képet fest a szerelmi kapcsolatokról. Arra a hazai filmgyártásban viszonylag ritkán járt mágikus, midcult ösvényre lép (talán Zomborácz Virág és Hajdu Szabolcs filmjei sorolhatók ide), ami amellett, hogy elszórakoztatja, egyúttal – Endréhez és Máriához hasonlóan – kimozdítja a nézőt saját komfortzónájából azáltal, hogy rámutat a bevett (érzelmi) sémák alapvető abszurditására. Enyedi világára, önmagukat szarvassá álmodó hőseire jól rímel Woody Allen kiscsibés vicce (Annie Hall. Woody Allen, 1977), miszerint az olyan szerelmi vonzalom, ami nem teljesen irracionális, őrült képtelenség, az voltaképp nem is normális.



[1]     vö. Gyenge Zsolt: Szarvassá változott minőségellenőr. Revizor. URL: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6515/enyedi-ildiko-testrol-es-lelekrol-67-berlini-filmfesztival/ (2017. 03. 26.)

[2]     Foucault, Michel: Az utópikus test. Ford. Urbán Bálint. tiszatajonline.hu URL: http://tiszatajonline.hu/?p=50038 (2017. 03. 26.)

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Rendszeresen publikál filmkritikákat a KULTer.hu portálon és elvétve ír lemezkritikákat, valamint tudósításokat a prae.hu számára. Nagyra tartja Tarantino, Kubrick és Pálfi György munkáit. Kedveli a képregényeket, különösen Alan Moore és Frank Miller világát. Fő érdeklődési területe a Beatles és a hatvanas évek zenéje. Még keveset publikált a témában, de igyekszik. Ha minden áron könyvet akarna írni, hát erről.