Az ébredő Erőt (The Force Awakens. J. J. Abrams, 2015) nevezhetjük a Csillagok háborúja franchise harmadik első részének.  1977-ben mutatták be a legelső Csillagok háborúja filmet, 1999-ben a kronológiailag elsőt (Baljós árnyak. A Phantom Menace, George Lucas, 1999), 2015-ben pedig az első Disney-gyártotta epizódot.

A Disney és a franchise újjáélesztésével megbízott J. J. Abrams égisze alatt készült hetedik rész ‒ bár új trilógiát indít el ‒ arra is kínosan ügyel, hogy tiszteletteljesen igazodjon a korábbi készítők által felállított kánonhoz. Feltehetőleg tartottak attól, hogy az egyébként nagy létszámú és összetartó rajongói közösség tiltakozását váltaná ki, ha nagyon megpróbálnák átírni vagy oldalágra terelni az addigi rendszert. Félelmük jogos, hiszen az előzmény-trilógia egyes vitatott újításai (pl. az Erő misztikumának tudományos útra terelése) is nemtetszést váltottak ki. Más kérdés azonban, hogy pont ettől áll a hetedik rész gyenge lábakon eredetiség terén.

Adott az alapfelállás: egy nyomorúságos helyzetben élő fiatal belekeveredik egy galaktikus konfliktusba, elveszíti az első lépéseinél segédkező mentorát, de a kaland során szerzett új barátai segítségével mégis győztesen kerül ki a történet végére, ahol segít elpusztítani egy, a gonosz rezsimet jelképező és kiszolgáló űrállomást.

01

Ez az ismertető mind a három első epizódra ráillik; mindez nem a véletlen műve. George Lucas didaktikusan, pontról-pontra felhasználta Joseph Campbell monomítosz-elméletét történeteiben, azaz Luke (Mark Hamill) és Anakin Skywalker (Jake Lloyd, Hayden Christensen, Sebastian Shaw) módszeresen követi a mindenkori mitikus hősök által bejárt közös utat.

Ebbe a sorba illeszkedik az új hős, Rey (Daisy Ridley)  is. Az önálló, de magányos ócskavas-árus lány történetéről a trilógia-jellegből adódóan egyelőre sok részlet homályos, azonban annyit el lehet mondani, hogy a korábbi főhősökkel közös vonások dacára remekül megállja a helyét, mint új karakter. Nem érezzük úgy, hogy egy női köntösbe öltözött Luke vagy Anakin Skywalkert kaptunk volna. Míg mindkét elődje erősen motivált karakter volt (Luke bosszút akart állni a Birodalmon apja haláláért, Anakin jedi lovagként akarta felszabadítani a galaxis rabszolgáit), Rey egy elveszett ember, céltalan életet él, rejtőzködik, vár. Amint a tényleges kaland elkezdődik, addigi kilátástalan élete során szerzett tapasztalatai azonban helyzeti előnyhöz juttatják a korábbi hősökkel szemben, sokkal hamarabb kerül vezető pozícióba az új útitársai, egy droid és egy szökött rohamosztagos, Finn (John Boyega) alkotta csapatban. Rey nem szimplán erős karakter, kimondottan erős női karakter, csakúgy, mint az Alien Ripley-je. Alternatívát mutat a hagyományos „bajba jutott királylány” karakterekhez képest: „bármily meglepő”, gyorsabban fut, ha nem fogják a kezét a hollywoodi papírforma szerint, és ha mégis fogságba esik, képes megszökni. Szerencsére teszi mindezt anélkül, hogy átcsapna férfiostorozó gender-exploitationbe, mint ahogy az Paul Feig filmjei (A Kém, Szellemirtók) esetében történik.

02

Hasonlóan jól sikerült Finn karaktere is: bár esetlen és látszólag gyenge idegzetű, helyén van a szíve, amit felettesei agymosása sem tudott kiirtani belőle, és katonai kiképzése is jó szolgálatot tesz, amikor végül úgy dönt, hogy azt teszi, ami helyes, és dezertál. Ráadásul jó tulajdonságai erősebbek a rosszabbaknál: később ‒ bár menekülne tovább ‒ barátai iránti szeretetéből mégis inkább marad, még ha ezzel veszélybe is sodorja magát.

Az első számú antagonista Kylo Ren (Adam Driver), aki mintha magának Abramsnek az ikonikus franchise átvételével kapcsolatos félelmét testesítené meg: a fiatalember a „nagy öreg”, Darth Vader nyomdokaiba akar lépni, de bizonytalan saját képességeiben. Kylo Ren azonban Abramsszel ellentétben nem visszafogottsággal és óvatossággal próbálja a legjobb eredményeket elérni, hanem egy feltörekvő fiatal hevességével és keményfejűségével. Határozottan árnyaltabb és részletesebben kidolgozott karakter, mint a Baljós árnyak szűkszavú Darth Maulja, de még azt a Darth Vadert is megszorongatja, akiről 1977-ben, a moziban minden előzmény, folytatás és univerzumbővítő könyv, képregény nélkül képet kaphatott a néző. Ugyanakkor önmagában a kevésbé határozott, reakcióiban helyenként inkább komikus, mint fenyegető Kylo Ren pusztán gonosztevő karakterként valószínűleg sosem fog elődei szintjére érni.

03

A mellékszereplőkkel sincs komolyabb probléma, Domnhall Gleeson Hux tábornoka jól képviseli Kylo Ren ellenpontját (hasonlóan az eredeti trilógia birodalmi tiszti karához Vader mellett) a helyi „gonosz triumvirátusban”, melynek az élén egy klassszikus Andy Serkis-féle CGI-karakter áll, mint Snoke fővezér, hasonlóan a Birodalom Uralkodójához.

A protagonisták oldalán a mellékszereplők között sok az eredeti trilógiából ismerős arc: Han Solo (Harrison Ford) amellett, hogy Rey mentora (a szintén CGI-köntösös Lupita Nyong’oval együtt), még mindig egy nagyszájú szélhámos, Leia (a nemrég elhunyt Carrie Fisher) még mindig ugyanazzal a haraggal vegyes szeretettel hunyorog rá, Luke (Mark Hamill) pedig… felbukkan. Jobbára funkciótlanul, de reklámfogásnak jó volt. Az ő játékuk jelenti a legerősebb kapcsot a régi és az új részek között. Poe Dameron (Oscar Isaac) pedig funkciójában emlékeztet az eredeti filmek „Pilóta haver” karaktereire, akik a látványos űrcsatákért felelősek, amellett, hogy a főszereplők épp a jó és gonosz közti filozófiai (és fénykardos) párbajt vívják.

Ahogy mondataimból is érződik azonban, még az „új” mellékkarakterek is sokszor korábban létezők újrafeldolgozásai, a kisebb fokú kidolgozottság miatt pedig a hasonlóságok egyre inkább szembeötlőek ‒ vagy akár zavaróak lesznek.

04

Egy fájó pont a cselekményrések kezelésének látszólagos visszafejlődése. 1977-ben Lucas volt olyan bátor, hogy két, szándékosan félrevezető magyarázattal is előállt Luke családja kapcsán (amit Owen bácsi, és amit Ben Kenobi mond), de ha félrevezetés is volt, akkor se volt hiány az információban, a film végére nem maradt hiányérzetünk, és annál nagyobb ereje volt, amikor Luke-kal egyszerre döbbentünk meg az igazságon A Birodalom visszavágban (The Empire Strikes Back. Irvin Kershner, 1980). Az ébredő Erő esetében Reynél minden lényegi információt mellőztek, csak néhány, támpontul jelen állapotában nem szolgáló flashbacket kapunk, a család-csavart pedig kimondottan ügyetlenül oldják meg. Azaz a film önmagában nem szolgál elégséges információval, ami erre a filmre nézve mindenképp hibának tekinthető, még ha a folytatásfilmekben be is foltozzák a repedéseket.

05

A helyszíneknél érezhető a leginkább Abrams óvatossága. Még akkor sem használ korábbról ismerős neveket, ha egyébként a helyszínek hasonlósága lehetővé tenné, és a cselekmény színterei is mindig izoláltnak tűnnek: fémtelep a sivatag közepén, fogadó az erdő közepén, lázadóbázis (pardon: „ellenállóbázis”) egy golfpályának is beillően steril környezetben (nem úgy, mint  a régi trilógia Tatooine-ja, Felhővárosa vagy Endora esetében, melyekről akár térképet is készíthetnénk az alapján, ahogy egymáshoz kapcsolódnak a különböző helyszíneik); mintha a film világa egy karanténban lenne valami kísérlet időtartamára. Maga a kísérlet: képes a Disney Star Wars filmet csinálni?

A válasz pedig az, hogy igen. A Csillagok háborúja-hangulattal nincs gond, a jó és gonosz harca, a szerethető vagy „imádjuk gyűlölni” karakterek, a jól megkoreografált harcjelenetek, amik mindig is a magját adták az univerzumnak, továbbra is jelen vannak. A képi világ, különösen a fény-árnyékkal való játék gyönyörű, és a John Williams által komponált zene is ugyanúgy harmonizál a látottakkal, mint eddig bármikor (kiváltképp Rey témáját, valamint a zárójelenethez írt dallamokat érzem telitalálatnak). Aki már látott Csillagok háborúja-filmet, az pontosan azt fogja kapni a VII. résztől, amit várna. Az egyetlen probléma a „pontosan” szóban rejlik: a jól ismert formulák gépies alkalmazása inkább csak egy jó iparosmunkára volt elég, mint egy igazi filmtörténeti remekműre.

Hozzászólások

hozzászólás