A valóság és a fikció érzelmes keringőjének lehetünk tanúi Az osztálytalálkozó (Återträffen. Anna Odell, 2013) című svéd filmben. A történet hétköznapi helyzettel indul, egy általános iskolai osztály húsz éves találkozóján vagyunk, kézikamerával vesszük sorra a vidám arcokat, ahogy felidézik a nagyszerű ifjúságukat. Vakmerő csínyek, nagy barátságok, megható újratalálkozások.

Sajnos a feliratozás részlegességének hátránya jelen esetben erősen megmutatkozik, hiszen a svéd szövegből csak a fontosabb dialógusokat fordították le, így a háttérben elhangzó párbeszédeket, a tényleges hangulatot nyelvtudás vagy szinkronfordítás hiányában esetleg csak a helyzet ismerőssége miatt érezhetjük és sejthetjük. Pedig ebben a filmben, amely egy csoport dinamikájáról és csordaszelleméről is szól, fontos lenne, hogy pontosan értsük ezt is.

atertraffen992

A találkozóra késve érkezik meg Anna (a film rendezője, aki önmagát alakítja), a furcsa lány, aki láthatóan nem akar feloldódni, kedveskedni, inkább összeszedi a bátorságát, és beszédet tart. Elmondja, hogy ő nem csak a szép ifjúságára emlékszik, hanem például arra is, hogy csúfolták, kiközösítették és megalázták az osztálytársai. Szerelmet vallottak neki a fiúk, de csak azért, hogy kiröhöghessék, amikor hoppon maradt, mert egyedül várt rájuk reménykedve az iskolaudvaron. Az egyik osztálytársa még azt is mondta neki régen: „ha úgy néznék ki, mint te, hazamennék, és megölném magam”.

A történet és a kézikamerás megoldások szempontjából is tálcán kínálja magát a párhuzam: a Dogma95 egyik legjobban sikerült filmjében, a Születésnapban (Festen. Thomas Vinterberg, 1998) a fiú édesapja születésnapján árul el egy borzalmas titkot az ünnepeltről, ám az összegyűlt társaság ahelyett, hogy komolyan venné, újra és újra kizavarja a teremből. Az osztálytalálkozóban Anna hasonló cipőben jár, ám a titka jóval hétköznapibb, és éppen ezért sokkal bonyolultabbnak is hat. Kell-e beszélni a kiskori megaláztatásokról, vagy csak a szépre emlékezzünk? Van-e ennek fóruma, és mikor beszélje ezt meg a volt osztálytársaival, ha nem most? Anna (legalábbis a bevallása szerint) nem hibáztat senkit, pusztán kíváncsi. A fő kérdés ugyanis ez: van-e értelme ennek a diskurzusidegen, másfajta emlékezésnek? Az osztálytársak reakciói gyönyörűen realisztikusak: van, aki bocsánatot kér gyorsan, van, aki azzal mentegetőzik, hogy akkor még csak gyerekek voltak, van, aki le akarja állítani, és így tovább. Az azonban szinte mindenkiben közös, hogy túl akarnak lépni a témán, nem akarnak vele foglalkozni, le akarják tudni, ki akarják zárni a felelősségre vonás lehetőségét a tudatukból.

1864849230

Az osztálytalálkozó akkor is elég provokatív és elgondolkodtató lenne, ha csak ezeket a kérdéseket boncolgatná. A játékidő második felében azonban meghökkentő formai csavar következik: az addigi film idézőjelbe kerül. Annát a valóságban nem hívták meg erre az osztálytalálkozóra, így a régóta tervezett beszédét sem mondhatta el. Helyette színészekkel forgatott le egy „mi lett volna, ha” jellegű osztálytalálkozót, ahol felolvasta az osztálytársairól mintázott szereplőknek a szöveget – ezt a filmet láthattuk először. Majd megmutatta az alkotását a valódi osztálytársainak, és lefilmezte azok reakcióit a képzelt események láttán. Az osztálytalálkozó a maga szelídebb és fiktívebb módján lényegében ugyanazt a trükköt csinálja, amit Az ölés aktusa (The Act of Killing. Joshua Oppenheimer, 2012): nem fél attól, hogy a közbeavatkozás miatt a dokumentumfilm elveszti az objektivitását, éppen ellenkezőleg, a filmezéssel nagyon is aktív részt vállal az általa bemutatott eseményekben. Az ölés aktusában a rendező kamerát ad a tömeggyilkosok kezébe, és megfigyeli, hogy az újrajátszott események milyen hatásokat váltanak ki bennük. Mindkét film készítője egy fiktív, de a valós világhoz nagyon is kötődő alkotást hajít az események közepébe, és megvizsgálja, hogy ez a „fikcióbomba” hogyan gyűrűzik tovább a valóságban. Ettől az alkotások személyesek lesznek, a dokumentumfilmes hozzáállásukat tekintve pedig résztvevők és szubjektívek.  Az osztálytalálkozó második felében azonban Anna kukkol is, így a dokumentumfilm összes hozzáállását és eszközét megjeleníti. A zenehasználat és a vágások révén pedig a második, valóságosabbnak tűnő rész lesz sokkal stilizáltabb és filmszerűbb, ami ismételten a fikcióval és szubjektivitással való játékot erősíti.

terträffen2

A film végeredményben folyamatosan keresi az egyensúlyt a szubjektív emlékezés és a közvetlen jelenlét között. Ugyanis lehet úgyis olvasni, mint az egykori lúzer bosszúját: a nárcisztikus ego megtorolja a régi sértéseket. Akárcsak a film mondanivalója, úgy a kerete is a személyes emlékek szubjektivitására hívja fel a figyelmet. Azok a jelenetek azonban kifejezetten mesterkéltek, amikor a rendezőnőt hosszan látjuk, amint határozottan fut, elszántan sétál, vagy azon tűnődik, hogy a sokadik osztálytársa vajon miért nem mer vele találkozni. Anna Odell önmaga meglesettségének illúzióját próbálja kelteni ilyenkor, ezzel pedig tovább feszegeti a dokumentumfilm határait. Ugyanakkor Anna izgalmas jelenség, kissé szabálytalan arcára rá van írva mindaz (vagy legalábbis ráláthatjuk), amit egy színész a reprezentáció révén sosem lenne képes elérni: jelenléte van. Azaz a jel nem a távolba mutat, hanem önmagába fordul, minden kis gesztus, ránc, mosoly az övé, teljesen önazonos. És végső soron az, hogy valaki filmet készít a kisebb-nagyobb iskolai sérelmeiről, legalább olyan felkavaró és izgalmas lehet, mint a meghökkentett osztálytársak kamerával meglesett reakciói.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Számokra, képletekre, szinopszisokra és szinapszisokra bontani egy szuperhősfilmet, tudni, hogy a kultúra milyen közérzete hívta életre azt a különös performanszt vagy csak nevetni, könnyezni ezen a csodálatos badarságon és nem gondolni másra... Előbb filmesztétikát, majd színháztudományt és pszichológiát tanultam az ELTE-n, illetve a Szegedi Tudományegyetemen, első szárnypróbálgatásaimat pedig a Campus Online film és színház rovatában lehet visszaolvasni. A kritika, tanulmány, művészet és színház fogalmát és feladatát folyamatosan újra kell definiálom magamnak. Most azt hiszem, hogy amint eltűnne ez a szüntelen kétkedés és keresés, onnantól kezdve nem lenne értelme folytatni az írást.