Soha nem hangzott ennyi borúlátó mondat olyan szenzációs felhozatalt ígérő fesztivál előtt, mint az idén Cannes-ban. Hiába tűnik hosszú évek óta a legínycsiklandóbbnak a versenyprogram, hiába vannak jelen új filmmel a kortárs filmművészet kultikus alakjai a világ minden tájáról, mintha borús lenne az ég a napfényes cannes-i tengerparton.
„Mi van, ha egy korszak úgy zárult le, hogy az újnak még nyoma sincs?” – tette fel a kérdést tűnődve Gilles Jacob, a fesztivál igazgatója a Le Monde különszámának adott interjújában. Ő, aki mindenkinél jobban ismeri a bemutatandó filmeket, nem szárnyal az optimizmustól, pedig szinte mindenki itt van, aki képes megmozgatni egy vérbeli cinéphile szívét. Vajon mi lehet az oka? Az agyonemlegetett válság valóban mindenkinek betett, érezhetően kevesebben vannak itt, szinte mindig maradnak üres helyek a vetítéseken, és a Croisette-en is érezhetően könnyebb átkelni, mint máskor. A szállodák közvetlenül a fesztivál előtt még nem voltak betelve – erre állítólag évtizedek óta nem volt példa -; nekünk is sikerült még néhány nappal az esemény előtt szállást találni a központ közvetlen közelében.
A felhozatalt elnézve úgy járunk, mint a mesebeli király: egyik szemünk nevet, de a másik sír. Egyértelmű, hogy a szerzői vagy művészfilm alkotói szinte kivétel nélkül kompromisszumokat kellett kössenek annak érdekében, hogy újra megtalálják a közönséggel való, elveszettnek tűnő kapcsolatot. Ennek érdekében az idén Cannes-ba jelentkezők túlnyomó többsége a jól bevált műfajfilmek felé fordult, ahol a tradíciók, szabályok és keretek szorítása már sokszor jelentett kiutat különböző okokból ellehetetlenült szerzők számára.
A fesztivál egyik leginkább várt nagyágyúja, Lars von Trier például olyan filmmel érkezett, amely a hírek szerint meglehetősen közel áll a horrorhoz. A dán film legismertebb figurája a Manderlay sikertelensége után felhagyott a Dogville-lel elkezdett Amerika trilógiával, és egy teljesen új projektbe fogott. Egy gyászoló pár erdei kastélyba vonul vissza lelki problémáinak és házasságának helyrehozatala érdekében, ám az elemek átveszik az uralmat. A nyilvánosságra került információk látványos képeket és szélsőséges szenvedélyeket ígérnek – kérdés, hogy mennyit fognak ezek hordozni Lars von Trier korábbi, a filmnyelvet és a kiváltott érzelmeket egyaránt érintő radikalizmusából.
Tarantino sok év szünet után vette elő az Inglourious Basterds (Becstelen brigantyk) terveit: egy Franciaországban játszódó második világháborús drámáról van szó, amely egyszerre dolgozza fel a zsidók és a nácik közötti konfliktusokat, valamint a rendező közismert filmek iránti szeretét. A – marketingapparátus által tudatosan – kiszivárogtatott információk nagy formátumú forgatásról beszélnek, illetve egy olyan történetet ígérnek, amelyben a háborús konfliktusok megoldásának eszköze és helyszíne egy mozi lesz. Kérdésünk csak az, hogy vajon egy ennyire kényes téma feldolgozása közben mennyi maradhat meg abból a felszabadult öniróniából, ami eddig Tarantino minden munkáját jellemezte?
Ken Loach két évvel ezelőtt ír háborús drámával hódította el az Arany Pálmát, ezúttal egy kisvárosban élő idős postásról, annak régi szerelméről szóló vígjátékkal próbálja emlékezetessé tenni önmagát. Az ő filmjei azonban éppen arról híresek, hogy kegyetlenül őszintén tudják megmutatni a hátrányos társadalmi helyzetben lévők életének nehézségeit és visszásságait, és még nem tudni, mennyire teszik ezt lehetővé a vígjáték keretei.
Almodóvar új művétől félek leginkább a nagyágyúk közül, hiszen amellett, hogy nem képes elszakadni a hullámzó teljesítményekre képes Penelopé Cruztól, a film témája is egy magába forduló művészdrámát ígér. A filmnek egy olyan író-rendező a főszereplője, aki felesége halála után úgy dönt, hogy „megöli” filmrendezői énjét, és – gondolom – e fölött lamentál másfél órán keresztül.
Itt lesz még annak a Gaspar Noénak a filmje is, aki 2002-ben – úgy látszik – annyira kiverte a biztosítékot a szélsőségesen durva Irréversible-lel (Visszafordíthatatlan), hogy azóta sem készít(het)ett filmet. Idei munkája azonban félő, hogy öncélú szenvelgés lesz, hiszen egy haldokló hallucinatórikus, Tokió utcáin tett utazását nézhetjük majd végig. Vajon nem arról lesz-e szó, hogy egy kissé ihletvesztett rendező egyszerű hatáskeltésre használja a japán metropolisz egzotikus vizualitását?
Mindez persze mégcsak nem is a jéghegy csúcsa a fesztiválon, amely lehet, hogy tényleg vízválasztóként fog bevonulni a mozi történelmébe. A hagyományos értelemben vett művészfilm rajongói valószínűleg hiányolni fogják a filmnyelvi kísérleteket, a radikális alkotói attitűdöket, de a meglepetések mindig onnan jönnek, ahonnan a legkevésbé számítunk rájuk. És talán olyan formában, amely nem a korábbi megoldások újraélésén alapul, hanem valami frissen hiteleset hoz a fesztiválok és szerzői filmek néha megmerevedettnek tűnő világába. S még az is megeshet, hogy a műfajoknak – mint annyiszor a filmtörténet során – a gúzsba kötés helyett felszabadító hatása volt a Cannes-ba meghívott filmesekre.