Jussi Adler-Olsen dán író nagysikerű krimijei közül immár a második kötetet láthatjuk viszont a vásznon. A két évvel ezelőtti Nyomtalanul (Kvinden i buret, 2013) után a Fácángyilkosok (Fasandraberne, 2014) című opuszt vitte filmre Mikkel Norgaard rendező. Az előző feszes tempójú, izgalmas thriller mellett azonban ez utóbbi eléggé középszerűnek mutatkozik. Carl Morck nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) és társa, Assad (Fares Fares) – a lezárt ügyeket feldolgozó Q-ügyosztály képviseletében – ezúttal egy húsz éve elkövetett kettős gyilkosságra derít fényt. Az áldozat egy testvérpár, az elkövetőket pedig a közeli internátus bentlakói, gazdag családok csemetéi között keresték. A vizes lepedőt végül a környéken ismert utcagyerekre húzták, az ügy pedig húsz évre a süllyesztőbe került. A nyomozóknak azonban feltűnik, hogy a gyilkossággal egyidejűleg az egyik bentlakó diáklánynak is nyoma veszett, ami egészen más megvilágításba helyezi a történteket. Az eltűntet nemcsak a rendőrség keresi, hanem az elkövetők is, akik ellen a nőnek terhelő bizonyítékai vannak, így a kutatás és a hajsza párhuzamosan zajlik.

82699-2000x1125crop0

Bár a Fácángyilkosok sok részletében és megoldásában emlékeztet előzményfilmjére (ami önmagában sem feltétlenül jó ómen egy suspense-re építő műfaj esetében), de pont abban nem követi, amiben érdemes lett volna. Leginkább a szereplők által megtestesített archetípusokat, illetve a nyomozók közti különbözőségek kihangsúlyozását vette át az előző filmből, a cselekmény felépítését (ami pont az erőssége volt) viszont alapjaiban megváltoztatta. Igaz, a Nyomtalanul sem újította meg vagy tágította ki a krimi műfajának kereteit, de szépen fejtette fel a bűncselekmény nyomozásának lépéseit, mindvégig fenntartva az izgalmat. A néző csak néhány apró részletben járt a nyomozók előtt, egyébként a szereplőkkel együtt izgulhatott a fejleményeket illetően. A Fácángyilkosok gyilkossági történetének feltárása lényegesen kevesebb izgalmat nyújt, tekintve, hogy a film első harmadában megállapítható az elkövető(k) kiléte. Lévén, hogy a gyilkosok motivációjára a továbbiakban sem derül fény (vélhetően az erőszak iránti olthatatlan vágyuk vezérelte őket; érdekes lett volna ennek pszichológiáját és okait bemutatni), talán csak a felső tízezer hatásgyakorlásának kritikája ragadhatta volna meg a néző figyelmét, de ez a vonal nincs eléggé kidolgozva.

A szereplők nagy része meglehetősen sablonos (gazdag, befolyásos férj, aki lenyomoztatja hűtlen és boldogtalan feleségét; menekülni kényszerült egykori szerető; korrumpálható hatóság stb.), amivel rövid idő alatt rávezetnek minket, hogy ki a rosszfiú, és ki áll a jó oldalon. A bűnözők és a nyomozók párhuzamos vizsgálódása, az eltűnt nő üldözése szolgáltathatna némi feszültséget, de itt is egyensúly eltolódás van az információ adagolásában. Ahol többlettudásra volna szükség a megértéshez, ott késleltetve kapjuk, ahol pedig épp az információ visszatartása válthatna ki nézői reakciót, ott a szereplők előtt járunk egy lépéssel. A nyomozás metódusa és a detektívek logikai következtetései pedig nem annyira érdekfeszítőek, hogy az egész cselekmény eköré épüljön.

82700-2008x1130crop0

A Jussi Adler-Olsen-regények önálló történeteket mesélnek el, csak a két nyomozó karaktere állandó, így elvileg a Fácángyilkosok is értelmezhető lehetne a Nyomtalanul megtekintése nélkül. Ez azonban csak bizonyos fokig teljesül. Vannak olyan eredettörténetek, amelyek nélkül a nyomozók motivációi és reakciói nem feltétlenül érthetőek. Carl Morck cinikus és hajthatatlanul munkamániás karaktere és az ügy iránti elszántsága például csak akkor lesz teljesen világos, ha az előző részben már megismertük a múltját és magánéletét beárnyékoló eseményeket. Ezen információk nélkül túlzóak a kitörései és az arroganciája. Sajnos még így is akadnak bőven tisztázatlan körülmények a figura körül: a menekülő nő iránti elfogultsága és az érte felvett védelmező szerepkör például nem kap különösebb magyarázatot. Vélhetően újabb árnyalattal gazdagítaná a figurát kettejük kapcsolata, de mivel ez nincs kellőképp megalapozva, sokszor modorosnak tűnik a férfi viselkedése. Ilyenkor a megkeseredett, ám mindenre elszánt, heves és nyugtalan természetű nyomozó őstípusa testesül meg Morckban – csak így pőrén, bármiféle komplexitás vagy megalapozottság nélkül. Folyton iszik, kiégett és a szarkazmus nagy barátja, de mégis ő a legjobb kopó a környéken, láttuk már ezt sokszor. Ő a rossz zsaru, miközben társa, Assad kedves és legtöbbször a türelmével éri el a céljait. Kettejük párosa azonban mégsem válik ikonikussá, sőt, különösebben érdekessé sem, mert az egymáshoz való viszonyuk teljesen kifejtetlen és mindennemű mélységet nélkülöz. A hangsúly annyira Morckon van, hogy mellette a másik csak szimpla árnyék. Ha meg is csillan néhol valamiféle bajtársiasság, épp úgy indokolatlannak tűnik, mint a főhős rögeszmés ragaszkodása az otthontalan nő iránt.

Amiben a film felér a Nyomtalanulhoz, az az erős atmoszférateremtés. A sötét, szűk szobák klausztrofób hangulata és ennek kontrasztjaként az elit társadalom letisztult, világos villáinak tág belső terei önmagukban beszédesebbek, mint néhány dialógus. Az ellentmondások játéka ez. A pincében, akták között, sötétbe és cigarettafüstbe burkolózva dugják össze a fejüket a jófiúk, míg a fehérre meszelt és tökéletesre csiszolt falak között rideg emberek élnek egymás mellett teljes elidegenedésben. Kár, hogy ezeket az ellentéteket csak a képi világ szintjén prezentálták ötletesen, és hogy ez sem volt elegendő egy fajsúlyosabb bűnfilm megszületéséhez.

Hozzászólások

hozzászólás