Sebastian Silva filmje sokáig egy brooklyni bohémekről szóló ártatlan látképnek tűnik, a zavarba ejtő fordulat a film utolsó harmadában következik be, és teljesen megváltoztatja az addig felépített hangulatot. Ez a chilei rendező első Amerikai Egyesült Államokban forgatott filmje, erős önéletrajzi felhangokkal: Silva saját new yorki lakásában, saját macskája társaságában játssza a film főszereplőjét, egy meleg chilei vizuális művészt.

nastybaby1

Sebastian Silva a Nasty Babyben

Ez a rendező hatodik játékfilmje, amely a 2015-ös Berlinálé Panorama szekciójában a legjobb LGBT-témájú film díját kapta, a Sundance fesztiválon viszont, ahol Silva korábban kétszer is kapott fontos díjat, a pályakezdő rendezőknek szóló Next kategóriába „száműzték”. A Berlinálé után a film eljutott a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra is, ahol a rendező szintén visszatérő vendég: 2009-ben A cseléd (La nana) című filmje a legjobb színészi alakításért járó díjat nyerte el.

A Nasty Baby első kétharmada nem más, mint a megvalósult amerikai álom queer változata: Freddy, a chilei művész és fekete partnere, a kétkezi munkából élő Mo kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek, gyakori vendégük Freddy legjobb barátnője, az ápolóként dolgozó Polly. Anyagi gondok nem merülnek fel, a környezet idilli, ahol sem faji hovatartozása, sem szexuális orientációja miatt nem bélyegeznek meg senkit. Egy-két jelenetben felmerül ugyan néhány nagy társadalmi probléma: Freddy például kijelenti, hogy saját gyereket vállalni, amikor annyi árva gyerek él a világban, önző dolog, Polly munkahelyén megjelenik egy összevert nő, aki feltehetőleg családon belüli erőszak áldozata lett, a Freddy és Mo szomszédjában lakó Bishop nevű férfi pedig ócska holmik eladásából próbál bevételre szert tenni, ráadásul kiderül, hogy alagsori lakásában egy nő és egy gyermek is lakik, akik számára a megélhetés valószínűleg mindennapos gondot jelent. Ezek a problémák viszont a periférián maradnak, az idilli triót, sőt, tágabb baráti körüket is messze elkerülik.

Tunde Adebimpe és Kristen Wiig, mint Mo és Polly.

Tunde Adebimpe és Kristen Wiig, mint Mo és Polly.

Freddy, Mo és Polly elérkezettnek látja az időt a közös gyerekvállalásra, mesterséges megtermékenyítéssel próbálkoznak, és még az sem szegi kedvüket, hogy Freddy nem bizonyul nemzőképesnek: rövid hezitálás után Mo bevállalja az apaságot. Hármuk között nincsenek tabutémák, mindenről a lehető legtermészetesebb őszinteséggel beszélnek, Freddynek még Mo anyjával is annyira közvetlen kapcsolata van, hogy lazán „Sexy-Liának” szólítja. Minden annyira rendben van, hogy az már egy kicsit émelyítő. A bohém hármas életképeit időnként Freddy készülő művészeti projektjének kínosan nevetséges felvételei törik meg. A videoinstalláción Freddy bébipózban gügyög és rúgkapál a földön, nevetségessé téve magát egyfajta áldozatként azért cserébe, hogy önző módon reprodukálni szeretné önmagát egy gyermekben.

Polly, a sokadik inszeminációs kísérlet után

Polly, a sokadik inszeminációs kísérlet után

A felszín alatt ott lappang néhány probléma: Freddynek nem lehet gyermeke, egy családi ebédnél pedig kiderül, hogy Mo családja mégsem tartja egyhangúan helyesnek hármuk életmódját és a gyerekvállalás ötletét. Ezek viszont mind kezelhető problémának tűnnek, a legnagyobb konfliktust egy „külső” zavaró elem jelenti: Bishop, aki minden hajnalban elektromos levélfújóval töri meg a környék csendjét, este pedig tolakodó, agresszív modorával félemlíti meg a lakókat. A politikailag tökéletesen korrekt környezet nem tudja befogadni ezt a deviáns elemet, és Freddy egy rossz nap után, amikor kiderül, hogy áldozatnak szánt videoinstallációját nem fogadják az „istenek”, azaz nem fog szerepelni a kiállításon, dulakodni kezd az őt ócsárló Bishoppal, és egy szerencsétlen fordulat után elszabadul a pokol. Az alapvetően szimpatikus szereplők egyik pillanatról a másikra bűnrészesekké válnak, bűnüket súlyosbítja, hogy egy náluk sokkal kiszolgáltatottabb, hátrányos helyzetű ember ellen követik el. A félelem és kettősség kellemetlen érzése uralkodik el a filmen és a feloldozás már nem is történik meg.

Nem csak a filmbeli karaktereket, de a nézőt is teljesen váratlanul éri ez a hangulatváltás, ami sokkal durvább, mint ahogy azt az addigi jelenetek sejteni engedték. A hirtelenségnél is zavaróbb az, hogy a bohém álom egy abszurd konfliktus miatt foszlik szét, aminek semmi köze az LGBT-filmekben megszokott problémakörhöz, a melegekkel kapcsolatos előítéletekhez, a faji megkülönböztetéshez. Így marad az a talán túl általános probléma, hogy Freddy valami olyat cselekedett, ami teljesen ellentétes azzal az értékrenddel, amely szerint addig élt. Érdekesebb lett volna ott kezdeni a filmet, ahol véget ér: mit kezd egy baráti társaság a közös sötét titokkal, fenn tudja-e tartani továbbra is a kiegyensúlyozott, őszinte kapcsolatot? A Nasty Baby másik gyengéje, hogy a mellékszereplők jelenléte nem eléggé indokolt, Freddy öccsének, Chinónak mindössze néhány spanyol mondat jut, de azt, hogy Freddy dél-amerikai bevándorló, talán enélkül is megértettük volna. Ennek ellenére Sebastian Silva meggyőz arról, hogy társadalomrajzban jó, és korábbi alkotásainak sikerét is figyelembe véve mindenképpen remélhető, hogy hamarosan új filmmel jelentkezik.

Hozzászólások

hozzászólás