Sebastian Silva filmje sokáig egy brooklyni bohémekről szóló ártatlan látképnek tűnik, a zavarba ejtő fordulat a film utolsó harmadában következik be, és teljesen megváltoztatja az addig felépített hangulatot. Ez a chilei rendező első Amerikai Egyesült Államokban forgatott filmje, erős önéletrajzi felhangokkal: Silva saját new yorki lakásában, saját macskája társaságában játssza a film főszereplőjét, egy meleg chilei vizuális művészt.
Sebastian Silva a Nasty Babyben
Ez a rendező hatodik játékfilmje, amely a 2015-ös Berlinálé Panorama szekciójában a legjobb LGBT-témájú film díját kapta, a Sundance fesztiválon viszont, ahol Silva korábban kétszer is kapott fontos díjat, a pályakezdő rendezőknek szóló Next kategóriába „száműzték”. A Berlinálé után a film eljutott a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra is, ahol a rendező szintén visszatérő vendég: 2009-ben A cseléd (La nana) című filmje a legjobb színészi alakításért járó díjat nyerte el.
A Nasty Baby első kétharmada nem más, mint a megvalósult amerikai álom queer változata: Freddy, a chilei művész és fekete partnere, a kétkezi munkából élő Mo kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek, gyakori vendégük Freddy legjobb barátnője, az ápolóként dolgozó Polly. Anyagi gondok nem merülnek fel, a környezet idilli, ahol sem faji hovatartozása, sem szexuális orientációja miatt nem bélyegeznek meg senkit. Egy-két jelenetben felmerül ugyan néhány nagy társadalmi probléma: Freddy például kijelenti, hogy saját gyereket vállalni, amikor annyi árva gyerek él a világban, önző dolog, Polly munkahelyén megjelenik egy összevert nő, aki feltehetőleg családon belüli erőszak áldozata lett, a Freddy és Mo szomszédjában lakó Bishop nevű férfi pedig ócska holmik eladásából próbál bevételre szert tenni, ráadásul kiderül, hogy alagsori lakásában egy nő és egy gyermek is lakik, akik számára a megélhetés valószínűleg mindennapos gondot jelent. Ezek a problémák viszont a periférián maradnak, az idilli triót, sőt, tágabb baráti körüket is messze elkerülik.
Tunde Adebimpe és Kristen Wiig, mint Mo és Polly.
Freddy, Mo és Polly elérkezettnek látja az időt a közös gyerekvállalásra, mesterséges megtermékenyítéssel próbálkoznak, és még az sem szegi kedvüket, hogy Freddy nem bizonyul nemzőképesnek: rövid hezitálás után Mo bevállalja az apaságot. Hármuk között nincsenek tabutémák, mindenről a lehető legtermészetesebb őszinteséggel beszélnek, Freddynek még Mo anyjával is annyira közvetlen kapcsolata van, hogy lazán „Sexy-Liának” szólítja. Minden annyira rendben van, hogy az már egy kicsit émelyítő. A bohém hármas életképeit időnként Freddy készülő művészeti projektjének kínosan nevetséges felvételei törik meg. A videoinstalláción Freddy bébipózban gügyög és rúgkapál a földön, nevetségessé téve magát egyfajta áldozatként azért cserébe, hogy önző módon reprodukálni szeretné önmagát egy gyermekben.
Polly, a sokadik inszeminációs kísérlet után
A felszín alatt ott lappang néhány probléma: Freddynek nem lehet gyermeke, egy családi ebédnél pedig kiderül, hogy Mo családja mégsem tartja egyhangúan helyesnek hármuk életmódját és a gyerekvállalás ötletét. Ezek viszont mind kezelhető problémának tűnnek, a legnagyobb konfliktust egy „külső” zavaró elem jelenti: Bishop, aki minden hajnalban elektromos levélfújóval töri meg a környék csendjét, este pedig tolakodó, agresszív modorával félemlíti meg a lakókat. A politikailag tökéletesen korrekt környezet nem tudja befogadni ezt a deviáns elemet, és Freddy egy rossz nap után, amikor kiderül, hogy áldozatnak szánt videoinstallációját nem fogadják az „istenek”, azaz nem fog szerepelni a kiállításon, dulakodni kezd az őt ócsárló Bishoppal, és egy szerencsétlen fordulat után elszabadul a pokol. Az alapvetően szimpatikus szereplők egyik pillanatról a másikra bűnrészesekké válnak, bűnüket súlyosbítja, hogy egy náluk sokkal kiszolgáltatottabb, hátrányos helyzetű ember ellen követik el. A félelem és kettősség kellemetlen érzése uralkodik el a filmen és a feloldozás már nem is történik meg.
Nem csak a filmbeli karaktereket, de a nézőt is teljesen váratlanul éri ez a hangulatváltás, ami sokkal durvább, mint ahogy azt az addigi jelenetek sejteni engedték. A hirtelenségnél is zavaróbb az, hogy a bohém álom egy abszurd konfliktus miatt foszlik szét, aminek semmi köze az LGBT-filmekben megszokott problémakörhöz, a melegekkel kapcsolatos előítéletekhez, a faji megkülönböztetéshez. Így marad az a talán túl általános probléma, hogy Freddy valami olyat cselekedett, ami teljesen ellentétes azzal az értékrenddel, amely szerint addig élt. Érdekesebb lett volna ott kezdeni a filmet, ahol véget ér: mit kezd egy baráti társaság a közös sötét titokkal, fenn tudja-e tartani továbbra is a kiegyensúlyozott, őszinte kapcsolatot? A Nasty Baby másik gyengéje, hogy a mellékszereplők jelenléte nem eléggé indokolt, Freddy öccsének, Chinónak mindössze néhány spanyol mondat jut, de azt, hogy Freddy dél-amerikai bevándorló, talán enélkül is megértettük volna. Ennek ellenére Sebastian Silva meggyőz arról, hogy társadalomrajzban jó, és korábbi alkotásainak sikerét is figyelembe véve mindenképpen remélhető, hogy hamarosan új filmmel jelentkezik.