Április 2-ától látható a magyar mozikban a Berlin Calling című német film (rendezte Hannes Stöhr). Ahogy az alcím – Sex, Drogs & Electro Beats – is utal rá, a történet főhőse egy sztár DJ, akit életmódja komoly problémákba sodor – ezért azonban még nem lenne érdemes beülni a moziba.

Ami megkülönbözteti a filmet a szokásos „zenészéletrajzi” alkotástól az, hogy ebben az esetben nem lehet külön beszélni a képről és a hangról. Ezek ugyanis egymást feltételezve és segítve nemcsak a film atmoszféráját és ritmusát határozzák meg, hanem az értelmezést is befolyásolják, elválasztva egymástól a valóságot és a víziót. Ezen kívül a zene összetett filmbéli szerepe is kihangsúlyozódik azáltal, hogy sokszor egyetlen szám először nondiegetikusnak (aláfestő zenének) tűnik, majd diegetikussá, a történet részévé válik, később mintha a szereplő belső hallásának terméke vagy hangulatának leképezése lenne. A filmben tehát egy igen sajátságos audiovizuális világ képződik meg, melyben a zene nélkülözhetetlen (akárcsak Antal Nimród Kontrolljában – jól mutatja ezt a kész változat és a még zene nélküli, vágópultról lelopott változat közti különbség). Mindezt megkönnyíti, hogy többnyire számítógéppel szerkesztett, instrumentális számokról van szó, melyben a legnagyobb szerepe az ismétlésnek és a ritmusnak van (mint ahogyan az electro beats műfajmegjelölésből is következik).

Az audioviziualitás hangsúlyos szerepe és a klubokban készült dokumentumfelvételek beemelése által a kommersz és didaktikus történet is élvezhetővé válik. A főszereplő, DJ Ikarusz küzdelme a droggal mintha csak eszköz lenne a hallucinációk vagy a szenvedés filmképi ritmusváltásainak zenével történő „leképezésére”. DJ Ikarusz drogproblémája, mely egy bad trip (azaz kellemetlen élményekkel járó szerhasználat) után az elvonón végződik, okozza magánéleti és szakmai válságát is. Miként a név eredetijének tulajdonosa, ő is túl nagyra tört, beképzeltté vált, ezzel kockára téve mindent: barátnője elhagyja, a kiadó lemondja az album megjelentetését, és a klubban sem léphet fel. Egyetlen dolog maradt a számára: a zenébe vetett hite. A munka és annak felismerése, hogy a doktornőtől kapott nyugtatók ebben csak hátráltatják, végül meghozza gyümölcsét, és (mint ahogy abban a néző egy pillanatig sem kételkedett) minden jóra fordul: élete ott folytatódik, ahol a bad trip előtt abbamaradt.

A művészekre jellemző önpusztító hajlammal és különcséggel felruházott főhős a lázadásban és a polgárpukkasztásban is követi a konvenciókat. Egy éjjel például hatalmas orgiát rendez a klinikán, melyhez a prostik és az alkohol a fő kellékek – igen, jól emlékszünk: láttunk már ilyet, mégpedig a Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest, 1975, Milos Forman) című filmben… És nem ez az egyetlen olyan jelenet, amely elég nyilvánvalóan kultfilmeket idéz. Nem is lenne ezzel probléma, ha nem csupán átvételről lenne szó, mindenféle jelentésárnyalás nélkül. Az egyetlen különbség a klasszikusokkal szemben az alcímből is látszik: az elektronikus zene kerül a korábban a lázadás csúcsának tartott rock helyébe. Ám ez sem újdonság, gondoljunk csak a Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000, Darren Aronofsky) vagy a Szétcsúszva (Sorted, 2000, Alexander Jovy) című filmekre vagy a zeneileg éppen ezt a váltást demonstráló Trainspottingra (1996, Danny Boyle).

berlin2

A Berlin Callingnak természetesen az azonos című lemez elkészültével van vége, és itt végre némi irónia is felfedezhető: az album plakátja ugyanis a film plakátja, melyen Ikarusz pózol a drogklinika terápiás szobájában (ahol korábban a szintén a Száll a kakukk fészkére című filmből „kölcsönzött” önismereti tréning-jelenet játszódott). Ez a kettős használat arra hív fel, hogy gondoljunk bele, milyen emberi és szakmai erőfeszítések húzódhatnak meg egy művészi alkotás (film, zenei album stb.) hátterében. A plakát és a lemez mindenhol jelenvalósága, tömeges mértékben történő bemutatása (néhány falat például teljesen beborítanak Icarusz? képével) a digitális sokszorosíthatóság problémájára játszik rá, amellett, hogy egy elektronikus zenész pályájának bemutatásával az eredetiség létezését is erősíti. Mert bár az electro beatsben – mint említettem – nagy szerepet játszik az ismétlődés, a DJ-k szerepe sem elhanyagolható, csak a klasszikus értelemben vett komponálás helyett a szelekció és a szerkesztés teszi őket szerzőkké. Hasonló játékot hoz létre az is, ha tudatában vagyunk, hogy a fiktív DJ-t alakító Paul Kalkbrenner „polgári” foglalkozását tekintve szintén DJ, így erőteljes érintkezés van a szerep és az azt játszó színész között. A főszereplő akkor színész vagy DJ? Egy DJ-t játszó színész, vagy egy önmagát adó DJ? A film így olvasható az analóg-digitális váltás tematizálásaként, mivel több helyen elbizonytalanítja a határvonalat a két kulturális modell között.

Hozzászólások

hozzászólás

One Response

  1. citrom

    tetszik a cikk.
    mondjuk az elektronikus zene nem az én asztalom, de kedvcsinálónak okés. van egy kis Love Parade feelingem, plusz nem lehet kihagyni az ‘ibiza-dj’ – vonulatot se, persze ez csak saját beszúrás.
    nem fanyalogni akarok, na.
    az elektronikus – ill. egyéb más zene – és a kép összemontírozása mondjuk az ilyen filmeknél egyszerűbb, lévén elektromos, lévén trip, lévén disco. az egyenlet már túl egyszerű nekem. ilyet már csináltak (lásd: trainspotting, sorted, stb.); kicsit olyan ez, hogy “ezt nem lehet elcseszni, csináljunk akkor ilyet”.
    és tényleg nem lehet.
    mondjuk a kép/hang öszevegyítése a blöffben is oltári(s említhetném még a ravasz, az agy…-at is, mint GR-filmet), csak nem elektronikus, nem téma és filmes eszköz.
    mert ennél a filmnél az.

    Válasz