Az eredetileg 2014 júniusára tervezett, hiánypótló, „Bereményi Géza művészete” című konferencia alapötlete Beretvás Gábor és Kovács Gábor (a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének oktatói) által fogalmazódott meg még 2014 májusában: olyan polifón, műfajokban rendkívül gazdag szerzői életművet kívántak tudományos megvilágításba helyezni, mely számos bölcsészettudományos szakterület perspektívái felől közelíthető meg. Bereményi prózai és drámai írásai, színházi rendezései és adaptációi, filmjei, tévéfilmjei, forgatókönyvei, dramaturgi/konzultánsi, képzőművészeti és dalszövegírói tevékenysége Cseh Tamással mind hozzájárultak ahhoz, hogy életműve tudományos konferencia tárgyává váljon. A debreceni Apolló mozi (Fejér Tamás igazgató védnökségében) és az Alexandra Pódium pedig alkalmasnak mutatkozott arra, hogy ne egy szigorúan vett tudományos platformon, hanem a nagyközönség előtt jelezzék munkásságának fontosságát.
Bereményi kerekasztal
A Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének tudományos folyóirata, a Nagyerdei Almanach ‒ melynek Beretvás Gábor és Kovács Gábor is szerkesztője ‒, biztosította a rendezvény anyagainak későbbi, internetes megjelentetését. A konferencia terveiknek megfelelően két részből állt: az elsőben két filmvetítéssel (Megáll az idő, Árnyéktolvaj) megtámogatott előadások szerepeltek, míg a rendezvény további részében nyitott konferenciabeszélgetésre került sor a szerző és a közönség bevonásával az Alexandra Könyvesboltban. A hangfelvétel magyar és angol nyelvű átiratát Beretvás Gábor és Győri Zsolt készítette el, ez szintén megtalálható lesz a Nagyerdei Almanachban.
Az eredeti idea a szélesebb „tudomány-térképben” gondolkodott, de végül csak a következő tudományterületek szerepeltek az öt, 2014. szeptember 27-én elhangzott előadásban: filozófia, film- és mozgókép, vizuális antropológia, irodalomtudomány.
Győri Zsolt, a DE-BTK Angol-Amerikai Intézet docense Hidak és útvesztők című életmű-jegyzetében sajátos kettőségre hívta fel a figyelmet: a Bereményi-féle személyes történetek szerzői-rendezői beállítottságára és a piacszemléletű filmgyártás közönségközpontú mintakövetésére. Az akadémikus filmnyelv, a feszes akciódramaturgia mentén kibontakozó és könnyen átlátható alaptörténetek, valamint a kulcsmotívumok állandó előtérben tartása a rendező ars poeticájának sarokköveit jelentik. Ezt a hangsúlyosan funkcionalista felfogást a szerzői beszédmód alternatíváját jelentő műfajfilmes mozi irányába tett lépés jeleként értelmezi Győri, a magyar filmtörténet kontextusában pedig szimbolikus hídként. A folytatásban a történelmi témájú filmek (Szabadság, szerelem; Szabadság tér’56, Eldorádó) kulcsmotívumait és alapkonfliktusait vizsgálta. Különös figyelmet fordított a Széchenyi István-életrajzként és -korszak portréként egyaránt jelentős A Hídemberre (2002), amelyet az életrajzi film műfajának legambiciózusabb magyar példájának tartott. A film egyszerre szembesült a brit „örökségfilmet” ért kritikákkal, és kínált egy parabolaként értelmezhető, ugyanakkor ellentmondásos képet a nemzeti identitásról.
Szrogh István, a DE Humán Tudományok Doktori Iskola Filozófia programjának doktorandusza Tanítványnak lenni című előadásában az első Bereményi-film, A tanítványok elemzésére vállalkozott, a centrumban a „tanítványnak lenni” két megközelítésével. Elsőként azt vizsgálta, hogy miképpen juthat valaki egyáltalán tanítványi státuszba az 1930-as, ’40-es évek magyar viszonyai közepette, tehát mennyiben különleges Fehér József sorsa. Beavatott és beavató egyszerre? A cím második olvasata rejtélyként/rejtvényként értelmezte, hogy ki kinek a tanítványa, s ki kinek a mestere. A cím maga a csapda, hiszen ahol nincsenek valódi tanítók (Török, Teleki, Magyary), ott nem lehetnek tanítványok sem (Engel, Nagy, Fehér). Ebben a panoptikumban a kvázi-mesterek inkább önpróféták vagy alkalmazottak, a tanítványok öntudat és hit nélkül pedig nem értik egymást. A hedonista Alex is csak egy-egy pillanatra tanítvány vagy mester.
Megáll az idő
Szűk Balázs, a DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola doktorandusza ’56-os motívumok Bereményi Géza filmjeiben című előadásában úgy látta, hogy a rendező filmes és irodalmi textusainak két fő mozgatója az ismétlődő személyes emlékezés és a krónikás be nem avatkozás. Ez a két szembenálló erő áramoltatja a legfontosabb kollektív motívumokat/archetípusokat 1956-ról. ’56 talán a legfőbb vándortémája az eddigi életműnek, amely folytonos műfaj- és szövegváltozatokon keresztül transzformálódik (kisregény, filmforgatókönyv, film, tévéjáték, dalszöveg). E motívumok kétféleképpen öltenek testet e bővülő korpuszban: implicit (A nagy generáció, A turné, A Hídember, Apacsok) és explicit módon (Megáll az idő, Eldorádó, Szabadság tér ’56, Hóesés a Vízivárosban, a Corvin-köziek dal és Kádár János-filmterv). A Megáll az idő és az Eldorádó ikerfilmek: epilógus-prológus, keretes és tükörképes szerkezettel, a forradalom után és előtt játszódva, a kronológiai sorrend tudatos összezavarásával. A Szabadság tér ’56 pedig már az önkívület utáni hűvös túlélési analízis.
Szabó Elemér filmrendező, antropológus „Jelentések” hálójában. Az Apacsok (film) antropológiai megközelítése című strukturális elemzésében Török Ferenc tévéfilm/dokumentum-drámájának kettős olvasatát adta: egy konkrét „megfigyelési ügy”, „a magyar indián-per” történeti drámáját egy unoka szemszögéből; másrészt arra világított rá, hogy az ’56-os múltjától rettegő ügynök-idegen képes-e leírni pozitivista etnográfus szemmel az indián másságot, tudatosítva annak határait és saját határátlépéseit. A mű dramaturgiájában egyszerre van jelen a felejtés és a felejtés legyőzésének kísérlete. A kétféle igazság (az ügynöki/hatalmi és a „indián”/spirituális) a hiteles emlékezés töréspontjain helyezkedik el. A külső betolakodó hatalom képtelen megérteni a másfajta létmódot, és így létezését veszélyezteti. Az előadás különlegessége volt a Fekete Doboz által készített, sárgára virazsírozott Ányéktolvaj című fikciós rövidfilm levetítése. A törzsfőnök (Cseh Tamás) egy elvi vitában már-már elfogadná a fotográfus „lélekmásolásának” érveit, de a közösség nem: felkoncolja a betolakodót.
Apacsok
Horváth Csaba, a KRE Modern Magyar Irodalmi, Összehasonlító Irodalomtudományi és Irodalom- elméleti tanszék docense A nosztalgia elveszett illúziója előadásának fő tétele a következő volt: „Bereményi műveit mindig a szembenézés, soha nem a nosztalgia jellemezte”. Ezért filmjeiben és írásaiban egyaránt visszautasítja az érzelmi azonosulás lehetőségeit. Az első novelláktól és a Legendáriumtól a Cseh Tamás-dalszövegeken át A Hídemberig nem pusztán lehetetlenné teszi az ellágyulást, de a félreértés tartományába utalja a művek értelmezhetőségét. Így válhatott édes-bús nemzedéki himnusszá, közösségképző énekké az a Cseh Tamás-oeuvre, amely inkább a kudarcról, az egyedüllétről, a nemzedék és a közösség alapvető hiányáról szól. Valójában a Bereményi-szövegek mindegyike ellenszegül a múltba való visszavágyódásnak, a Bereményi-dalok mintegy modellszerűen a cselekvés és a reflektálás kettős igazságai. Horváth előadása azt is vizsgálta, hogyan rombolja le Bereményi a különböző mítoszokat, miközben ezt a rombolást éppen a lebontott nosztalgiák illúziójával fedi el.
A délutáni kerekasztal-beszélgetés A Bereményi-filmek szerepe a magyar filmművészetben témát járta körül regényes, sorsszerű életrajzának inspiráló pontjait is faggatva. Talán egy kicsit túlméretezett volt az a polémia, ami a Vadnai bébi és a most készülő önéletírás alkotáslélektani, illetve önterápiás vonásaira kérdezett rá. Sokkal izgalmasabbnak bizonyult a történelmi filmjeinek identitásalakító szerepéről folytatott vita: hogyan lehet tragikus és traumatikus múltról úgy beszélni, hogy az megerősítően, terapeutikusan hasson a közösségre? Megtudtuk, hogy a Can Togay-jal régóta tervezett „szolga-életrajz” Kádár Jánosról soha sem készül el, főként produceri kudarcok és az elmélyült kutatómunka lehetetlensége miatt, egy ’56-os Corvin-közi történet filmre írásához hiányzik a személyes inspiráció, a Kincsem-produkció pedig a forgatókönyv befejezése óta „levált” a reneszánsz életművű rendezőről.
Bereményi Géza
A Bereményi-életmű első, áttekintő szándékú konferenciájának azon város adott helyet, amely a filmrendező legutóbbi tévésorozatának (Régimódi történet) szolgált forgatási helyszínként, így a befogadói hangulat és az elemző tárgyilagosság egyszerre tudott jelen lenni a tudományos ülés helyszínein. A számtalan megközelítés lehetővé tette, hogy az elkövetkező években bővüljön a Bereményi-életmű megközelítéseinek interdiszciplináris horizontja.