Számtalan űrben játszódó vagy űrutazással kapcsolatos filmet láthattunk már, és mindegyik középpontjában általában az akció, a harc, vagy éppen az idegenekkel való találkozás áll (például a Star Wars, a Star Trek, vagy A galaxis őrzői). Ezzel szemben az Utazók (Passengers. Morten Tyldum, 2014) című film szakít ezekkel a megszokott űrutazós témákkal, és sokkal súlyosabb kérdéseket vet fel, mint a klasszikus Solaris (Solyaris. Andrej Tarkovszkij, 1972) és a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey. Stanely Kubrick, 1968). A film morális és bölcseleti kérdéseket feszeget: vajon meddig mehet el az emberi önzőség? Hol vannak a határai? Van-e beleszólásunk a saját sorsunk alakulásába? Vajon tényleg minden okkal történik? Tényleg számíthatunk a mesterséges intelligencia mindenekfelett álló tökéletességére? A válaszokat viszont inkább a nézőre bízza a film. Ez az önmagát sci-finek valló, de inkább romantikus dráma már a témaválasztást tekintve is ígéretesnek tűnt, azonban annak dacára, hogy mekkora lelkesedéssel és kíváncsisággal vártuk, inkább rossz szájízt, csalódottságot hagyott maga után.

A történet az Avalon űrhajón kezdődik és végig ott is játszódik. Az utasok egy 120 évig tartó utazásra vállalkoznak, hogy eljussanak egy új világba, egy új gyarmatbolygóra, a Homestead II.-re, és meghódítsák azt. A leendő „telepesek” hibernált állapotban, kis alvóágyakban/kabinokban töltik az utat, és csak négy hónappal az érkezés előtt keltik fel őket. Elméletileg. Azonban a tökéletes luxusűrhajó mégsem annyira tökéletes, mint készítői hitték. Egy meteorzápor következtében meghibásodik a hajó, ezáltal az egyik hibernáló ágy elromlik, és egy utas felébred. A gépészmérnök Jim Preston (Chris Pratt) 90 évvel az érkezés előtt ébred fel a hajón, ahol teljesen egyedül találja magát (éber emberként). Visszaaludni nem tud, bár mindent elkövet, hogy valahogyan megoldást találjon. Először üzenetet küld a Földre, hogy jelentse a hibát, de leghamarabb 55 év múlva érkezhet válasz. Ezt követően a raktárakat feltörve próbálja megoldani szerencsétlen helyzetét, a legénység tagjait is megpróbálja felébreszteni, valamint próbál betörni a kapitányi kabinokba, de mindhiába. Jim igyekszik beletörődni, vagyis inkább belefeledkezni kilátástalan helyzetébe, és élvezni a hajó által nyújtott lehetőségeket: kosarazik, táncol, úszik, kisétál az űrbe, iszik és barátságot köt a csapos androiddal, Arthurral. Ám egyik sem enyhíti borzalmas magányát, ezért öngyilkosságot követne el, mikor megpillantja az egyik utast, Aurorát. Aurora Lane (Jennifer Lawrence) írónő, akinek a bemutatkozó videói felkeltik Jim érdeklődését, majd bele is szeret. Hosszas dilemma után úgy dönt, felébreszti Aurorát. Ezt követően minden idejüket egymással töltik (bár ugyan ki mással tölthetnék még?). Egymásba szeretnek és minden happy, míg Aurora rá nem jön Jim tettére. Ezt a konfliktust követi a hajó meghibásodásának fokozódása, majd miután sikerül megmenteni a hajót, és Aurorának Jimet, boldogan töltik hátralévő életüket a hajón, amíg meg nem halnak. Kicsit Csipkerózsika történetét juttatta eszembe a film, hiszen az alvó hercegnőt – ez esetben Aurorát, ami egyébként az eredeti Csipkerózsikának is a neve –, felébreszti a majdnem szőke hercegünk, Jim.

A két színész kiemelt fontossággal bír, hiszen rajtuk és a rövid ideig látható fedélzetmesteren kívül nincs más szereplő a filmben, ők a film alappillérei. Párosuk tökéletes, minden érzelmet kiválóan adtak át. Teljesen hihető volt az öröm, a kétségbeesés, a remény és a fájdalom. Jennifer Lawrence-t eddig főként Katniss Everdeen (Az éhezők viadala, 2012-) szerepében ismertük, aki határozott, bátor lány lévén kevés érzelmet mutatott ki, ezzel szemben most megmutathatta érzéseit.

Ami a történetet illeti, nagyon érdekes és elgondolkodtató a felvetés. Egy ember, aki önhibáján kívül egy hajón reked élete végéig. Vajon mit élhet át, mi zajlik le a fejében? Felébreszteni egy másik embert és ezzel őt is halálra ítélni vajon fair cselekedet-e? Jim egy évig vívódik, hogy eldöntse, felébressze-e a videókon szereplő, általa nagyon megkedvelt hölgyet, Aurorát. Ezzel életét és a lehetőségeit is elveszi tőle. Elmehet eddig az emberi önzés? Önzésnek számít ez egyáltalán? Egyedüli emberként, felemésztő magányban éldegélni nem valami felemelő. Ki cselekedett volna másképp? Ezek nehéz kérdések, és nehéz őket megválaszolni. Vélhetjük úgy is, hogy erkölcsileg elfogadható, amit Jim tett, hiszen az ember társas lény, nem bírja sokáig egyedül és beleőrült volna a magányba. Viszont mégiscsak egyedül döntött egy másik életről. Van-e tehát joga mások életéről és annak alakulásáról rendelkezni, beleszólni és felborítani azt? Ebből a szempontból teljesen elfogadhatatlan Jim tette.

Ha feminista szempontból közelítjük meg a kérdést, önzősége mellett megjelenik a férfi létéből fakadó hatalmi státusz is: Jim, egy férfi, önmagát felettes pozícióba helyezi azáltal, hogy Aurora beleszólása, illetve engedélye nélkül felkölti őt. Innen nézve egy nagyon durva patriarchális rendet ábrázol az űrhajó világa. Aurora erősen el van nyomva, nem dönthetett a sorsáról, helyette a férfi irányította élete alakulását. Azonban ezt a patriarchális férfi-nő hatalmi felállást feloldja a film vége, ugyanis Jimnek szüksége lesz szerelme segítségére. Jim kimegy az űrbe, hogy megpróbálja megszerelni az űrhajót, ám a meteordarabkák és a nyomás meghibásítják szkafanderét, és vészesen fogy az oxigénje. Aurora aktív, cselekvő nőként nem várakozik tétlenül, hanem kimegy ő is párja után, és megmenti életét. Ezáltal a hatalmi viszonyok megfordulnak, nem a herceg menti meg a hercegnőt, hanem fordítva.

Összességében az Utazók egy igen elgondolkodtató és mély problémákat boncolgató film lehetne. Hibája az, hogy feldobja ezeket az erkölcsi kérdéseket, de nem kezd velük semmit, inkább a látványra és a szerelmi szálra próbál ráerősíteni, holott kezében a lehetőség. Csak élnie kellene vele, hogy egy tanulságos és fontos leckét mutasson be mindenki számára.