Amint Hollywood friss termelési formulája, a brandalapú (mindeddig főleg szuperhősökkel zsúfolt) univerzumépítés ötlete szikraként kipattant a Marvel/Disney kreatív koponyáiból, majd azt következetesen legyezgették a Bosszúállók (Avengers. Joss Whedon, 2012) bombasikeréig, a stúdiórendszer tetemes része szintén tűzbe jött. Hallgatva az idők szavára, mások mellett az X-Men-képregények filmes jogait birtokló Fox is igyekezett összevarrni az eddigi hat darab mutánsmozi történéseit, hogy a széria az X-Men: Az eljövendő múlt napjai (X-Men: Days of Future Past. Bryan Singer, 2014) című opusban kulminálódjon.

A komolyan vehető képregényfilmek evolúciója jóval a Superman (Superman. Richard Donner, 1978) és a Batman (Batman. Tim Burton, 1989) szinte feledésbe merült unikális, elszigetelt tündöklése után 2000-ben új fordulatot vett. Bryan Singer első X-Menjével az élen (X-Men – A kívülállók. X-Men, Bryan Singer, 2000) a műfaj ekkorra lábalt ki a 80-as, 90-es évek dilettáns posványából (például: Superman 4. – A sötétség hatalma. Superman 4. The Quest for Peace, Sidney J. Furie, 1987; A Fantasztikus Négyes. The Fantastic Four, Oley Sassone, 1994). Ezzel pedig egy teljes műfajt vezetett be Hollywood anyagilag termékeny fősodrába, aminek köszönhetően a szuperhőshullám farvizén érkező jobb-rosszabb produkciók száma máig nem apadt el. Nem véletlen azonban, hogy Singer 2000-es zsáner újjáélesztése kritikailag is életképesnek bizonyult, hiszen a mutáns téma a puszta látványon, illetve az infantilizmusig redukált moralitáson felülemelkedve olyan szubsztanciális problémákat feszeget, mint a kisebbségi-többségi ellentét, a másság makroközösség általi hátrányos megkülönböztetése, elfojtott (csoport)identitás, rasszizmus, népirtás. Az ambivalencia teszi időtállóvá: miközben az emberfeletti képességek fantasztikuma gyerekként lenyűgöz minket, a velejáró megbélyegzettség feszültsége a normatív világgal szembeni eszképista vágyainkat és az ezzel keveredő félelmeinket egyszerre jeleníti meg.

x.1

A két első epizódot Singer vezényelte le, majd távozásával a színvonal is zuhanni kezdett, míg végül a két teljesen érdektelen spin-off (X-Men kezdetek: Farkas. X-Men Origins: Wolverine, Gavin Hood, 2009; Farkas. The Wolverine, James Mangold, 2013), valamint a franchise kilátástalanságára adott reakcióként tisztességes, de gyorsan összecsapott prequel (X-Men: Az elsők. X-Men: First Class, Matthew Vaughn, 2011) óta tartó tetszhalott állapot után az X-Men újfent Singer keze alatt lett méltó régi nagy híréhez.

A szkript az egyik legnagyobb klisére épül: a disztópikus jövőt homogén pusztasággá gyalulták az őrrobotok, amelyeket eredetileg a mutánsok teljes körű kiirtására programoztak, azonban ennek a holokausztnak maga az emberiség, tehát a Homo Sapiens Sapiens is áldozatául esett. A maréknyi ellenálló mutáns közül visszaküldik Rozsomákot/Farkast (Hugh Jackman) az időben, hogy a múltat módosítva felülírhassák a jelent, megszüntetve így a háborút. Mindezek ellenére a sci-fi elemek csupán kötelező, de okosan a margón tartott dramaturgiai kellékek, így az X-Men: Az eljövendő múlt napjai karakterdrámaként működik a legjobban, és noha tömve van feszes akciójelenetekkel, mégsem uralkodik el rajta a látványfetisizmus. A film remek ütemben tágítja és szűkíti saját kereteit. A párhuzamosan futó idősíkok, valamint az emberi és mutáns társadalmak globális pusztulásával fenyegető (melyeket a jövőbeli jelenetek konkretizálnak is) teremtik meg a történet epikus távlatait. Ezt azonban a film képes a cselekmény felszínét feszítő, sejtetett fenyegetésként a háttérbe tolni, mialatt a karakterekre koncentrál, személyessé és motiválttá téve jelent és jövőt. Az epikus jellegből következik, hogy sok szereplőt mozgat a narratíva, viszont Simon Kinberg, a forgatókönyvíró mégis jó érzékkel emeli ki a kulcsfigurákat és a köztük fennálló viszonyrendszerre koncentrálva továbbgondolja mikro- és makrohelyzetüket.

x.2.wolverine

Az X-Men: Az eljövendő múlt napjainak ugyanis nincs egyértelmű főszereplője. Jackman unásig ismert karaktere, Rozsomák/Farkas mozdítja ki a múltbeli eseményeket a holtpontról, ám végső soron statiszta marad a drámai gócpontba helyezett fiatal Xavier (James McAvoy), Magneto (Michael Fassbender) és Mystique (Jennifer Lawrence) kapcsolati hálójában. Az ő viszonyuk – a felesleges és érzelmileg megalapozatlan szerelmi hátszél mellett – bőven túlmutat önmagán és bravúros ecsetvonásokkal, árnyaltan modellezi le az ember-mutáns kérdés társadalmilag és ideológiailag sokpólusú, szociáldarwinista színezetű megítélését. A jelen film közvetlen előzménye, az X-Men: Az elsők a Xavier és Magneto figurája által megjelenített attitűdöket kidolgozatlanul jó-rossz dualizmusra egyszerűsítette, ezáltal pedig a karaktereknek a náluk nagyobb erőkhöz, eszmékhez való személyes viszonyulása is tisztázatlan maradt. Singer legújabb műve viszont pontosan az ember és történelem kölcsönhatását vizsgálja, melyben az ok és az okozat felcserélhetővé válik. Mystique karakterén keresztül teszi fel a kérdést, miszerint az ember teremti az ideológiát, avagy épp fordítva? Mystique függetleníti magát Xavier filantróp és Magneto mizantróp alapállása, befolyása alól, mégis őbenne manifesztálódik a két véglet. Prizmaként egyként, egyenrangúként fogja fel őket (mindkettő csak manipulálni akarja a mutáns-ügy, a jövő érdekében), hogy végül az erőszak-béke dualizmusára leegyszerűsített mutánskérdés rajta keresztül a néző szeme láttára törjön számtalan mellékszínre. Singer a homlokegyenest eltérő válaszokkal árnyalja ugyanazt az egyetlen kérdést.

x.3

Ezek alapján Xavier és Magneto jellemeit is erős kontúrokkal rajzolja körbe Singer. A rendező nagyon ügyesen játszik a nézői szimpátiával, és a játékidő előrehaladtával lassan fordítja meg kettejük megítélését. Xavier bezárta az iskolát, diákjai szétszéledtek, remeteként depresszióba süllyedt, és drogfüggővé vált. Kivonta magát a felelős szerepvállalás alól, míg Magneto eközben önmagát nem kímélve (tettei miatt börtönbe kerül) agitál a mutánsok ügye mellett. Mystique-kel való kapcsolatuk alapján azonban körvonalazódik a személyük, felfogásuk közti markáns különbség. Xavierben ugyanis felébred az empátia, míg Magneto csak egy kiiktatásra váró akadályt lát a lányban. Nagyobb távlatból nézve ezt a háromszöget, Xavier a Homo Sapiens Superiorban és a Homo Sapiens Sapiensben egyaránt az embert, a különálló egyéneket látja, míg Magneto pusztán a kollektíva szintjén, fekete-fehérben képes gondolkodni. Vagyis Magneto élettérért folytatott ösztöne, fasisztoid szellemisége – darwinizmus ide vagy oda – képtelen evolválni. Egyedül Xavier jelleme fejlődik azáltal, hogy felismeri az empátia szükségességét. Kár, hogy ezt a fontos revelatív pillanatot a reményről szóló szokásos hollywoodi gügyögéssé minősíti vissza a film.

x.4.mystique

Természetesen majdnem mindegyik X-Men kánonbeli film Xavier és Magneto vetélkedéséről szól, de még egyszer sem volt ilyen alaposan kidolgozva, mint az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiban. Sajnálatos módon a film zárlata ugyanarra az ösvényre lép, mint a trilógia darabjai (X-Men. Bryan Singer, 2000; X2. Bryan Singer, 2003; X-Men: The Last Stand. Brett Ratner, 2006), azaz lépjen fel bármilyen külső fenyegetés a mutánsokkal szemben, végső soron a két mutánsvezér oppozíciója válik hangsúlyossá (akik minden esetben elcsépelik egymást). Ez persze érthető, ugyanakkor Singer a disztópikus jövőbe helyezve őket tett pár lépést, hogy ezt a már-már toposszá merevedő felállást elkerülje; azonban a múltbeli események a szokásosan előírt úton haladnak.

A legnagyobb problémát pedig nem is a film, hanem az X-Men univerzum szintjén kell keresni. Ellentétben a Marvel alaposan végiggondolt, koherens univerzumával, a Fox esetében leginkább az utólagosságot érezni, ugyanis az X-Men-mozik eredetileg nem képezték egy szerteágazó filmes kánon darabjait, erre a lehetőségre csak a hollywoodi szélirány megfordulásával kezdtek rájátszani. Ebből kifolyólag a filmek közti kontinuitás enyhén szólva is tele van hézagokkal, és ami a legrosszabb: retconokkal. Azaz egy eseményt vagy egy teljes történetszálat felülírnak, és ezzel nem kevés következetlenséget okozva törlik a kontinuitásból. Az X-Men: Az eljövendő múlt napjainak fináléja ebből a szempontból is csalódás, azonban korántsem elég ahhoz, hogy pszichológiai rétegeltsége okán ne váljon a legjobb X-Men- és általában véve igényes képregényfilmmé.

x.5

Hozzászólások

hozzászólás