Ole Giaever egzisztencialista monodrámája – szemben a spirituális magaslatokba törő természetjárókkal (Út a vadonba. Into the Wild, Sean Penn, 2007) – igyekszik visszavezetni az embert nem csak a szociálisan célvezérelt, hanem a puszta létezés előtti állapotba. A civilizációból való kivonulás már jóval a modernista filmek előtt a korlátnélküliség toposzává avanzsált, a Magam ura (Mot Naturen. Ole Giaver, 2014) azonban árnyalva az alapgondolatot, előhívja a sartre-i szentenciát: az ember szabadságra van ítélve.
Martin (Ole Giaver) harmincas éveit taposó, gyermeteg lelkületű családapa, aki a kapuzárási pánik kényszerű létanalízise elől a vadonba szökik. Viszont útja nem önfelfedezés, illetve alternatív iránykeresés, mint az Út a vadonba éretlenül bölcselkedő, giccses társadalomtagasdása és nem is rehabilitációs remeteség, mint a Texas hercege (Prince Avalanche. David Gordon Green, 2013) aszfaltfestőjének vállalt magánya. Martin rejtőzik, méghozzá pont a belső utazás elől. Tragédiája pedig abban áll, hogy az egyedüllét, a vadon akarva-akaratlan zabolátlan gondolatait, végső soron őt magát mossa felszínre. A film tudatfolyamszerű szabados narratívája a főhős ösztönökre csupaszított vágyaival együtt közel áll Kerouac spontán prózájának sodró nyelvéhez. S miként Kerouac Az elhagyatottság angyalai (Desolation Angels, 1965) című regényében az önkéntes száműzetést és megvilágosodást a nagyvárosi forgatag röghöz kötött, materialista szellemiségével állítja szembe, úgy Giaever munkája is eredendően a kontrasztokra épül.
Mindezt a film vizuális formanyelvével a rendező-főszereplő ki is hangsúlyozza. Tapintatlan közelikkel és kézikamerával tolakodik be Martin intimszférájába, amit menetrendszerűen a nagytotálokba fogott táj rezzenéstelen képeivel ellensúlyoz. A főszereplő asszociatív, belső monológjaival egy vibráló, neurotikus pontként tűnik fel csupán, aki szándéka ellenére képtelen elszakadni saját életétől. Azon túl, hogy okostelefonjával bizonyos szintű kapcsolatot tart az otthoniakkal, a fizikai egyedüllét kellős közepén azon töpreng, hogy milyen érzés lesz majd valóban egyedül lenni. Ő az az ember, aki a gyerekvállalás gondolatára egy fa tövében állva maszturbál. Az ilyen és ehhez hasonló finoman groteszk humorral Giaever világossá teszi, hogy Martin magát az elköteleződést képtelen vállalni. Nem akarja megoldani életének különféle problémáit, mivel fogalma sincs, mi a probléma. Hogy Joseph Hellert idézzem, mindössze „valami történt.” (Valami történt [Something Happened]. Joseph Heller, 1974).
Martin a film elején szomszédjait figyeli és narrálja, hozzájuk méri magát. Később, túrája során akaratlanul ugyanezt teszi a természettel, ahogy lényegében leszögezi: az ég kék és a fű zöld. Ezen a ponton a Magam ura erős rokonságot mutat a hatvanas évek német újfilmjével. Martin ugyanis az elbeszélés, tehát a dolgok spontán (félre)értelmezése ellenében akarja megtalálni azt a tiszta, gondolatmentes állapotot, amikor az embert senki sem figyeli. A direktor ezáltal Herzog és Wenders örököseként mind hősét, mind pedig a kamera tekintetét megkísérli visszavezetni a magában létező, értelmezés előtti látványhoz. Martin utazása valójában nem tényleges utazás, hanem elakadás, szemlélődés. Giaever – miként Martin – a nyelv által még nem befolyásolt valóság megmutatására törekszik. Más kérdés, hogy milyen eredménnyel.
Az egzisztencialisták – főként Sartre – szerint (Egzisztencializmus és humanizmus [L’Existencialisme est un humanisme]. J. P. Sartre, 1946) a világon minden megengedett, mivel Isten nem létezik. Így az emberi természet – szemben az Giaever kamerája által mozdulatlannak mutatott vadonnal – nem fixált. Nincsenek magatartási normák, nincs determinizmus, nincs kapaszkodó, nincs igazolás. Miként az ember felelős önmagáért, úgy az ember maga a szabadság. Martin pontosan ennek megfelelően viselkedik az anyatermészet lágy ölén ringatózva. Maszturbál, pucéran fut, patakba vizel, majd megfürdik. Isten híján pedig – mondja Sartre – az embernek kell kigondolni az embert, vagyis az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ezt jelenti többek közt a Kerouac-regény címében is felbukkanó elhagyatottság, valamint az elköteleződés önmagunk és mások felé – és Martin pontosan ez utóbbit igyekszik megelőzni, ugyanakkor visszavezetni a nyelvet, az értelmezést az ember (egzisztencia) előtti (esszenciális) természetbe. Giaever motívumkészlete is ezt a kísérletet és annak kudarcát erősíti, kezdve a vízen úszó fél pár cipőtől addig, amíg a rendező Martin létezését szó szerint a földdel teszi egyenlővé. Giaever azonban nem ad feloldást hősének, hiszen Martin kapaszkodók helyett csak önmagára, tehát személyes problémáira talál rá. A címbeli Magam ura (ezért is találó a magyar fordítás) így az egzisztencialista ember prototípusává avatja Martint, aki – miként a szélbe szökő frizbi a film zárlatában – a létbe, a szabadságba vetve hányódik.
