Az öregedés elkerülhetetlen folyamata az ember életének, mégis számos szépségipari vállalat próbál hatni a fogyasztói társadalomra, elhitetve, hogy vannak módszerek ennek a folyamatnak a késleltetésére. Sokan akarják természetellenes műtéti úton megőrizni a fiatalságukat, holott régi nagy titok, hogy a fiatalság nem jelent egyet annak mímelésével. Rengetegen hiszik azt, hogy csak fiatalon élhetnek meg minden fontos életeseményt, például a szerelmet vagy a sikert, ezért ha öregedni kezdenek, szürkébbnek és jelentéktelenebbnek látják magukat.

Az „örök fiatalság”marketingjének nyomására készült felszínes, csöpögős és emészthetetlen filmek közt tehát szinte reménysugárként hat egy olyan darab, mint az Age of Adaline (Lee Toland Krieger, 2015). Megvan benne minden, ami egy romantikus filmbe kell, és nem több, de nem is kevesebb a fantasy-elem, mint amennyit még ez a műfaj be tud fogadni. Gyengeségei is vannak bőven, de azok inkább csak bizonyos helyzetek inkonzisztenciájából fakadnak. Rendezője a szemtelenül fiatal Lee Toland Krieger, akit olyan filmek kapcsán ismerhetünk, mint az Alattomos érzelmek (The Vicious Kind, 2009) vagy a zseniális Celeste és Jesse mindörökre (Celeste & Jesse Forever, 2012). Krieger rövidfilmjeiben és nagyjátékfilmjeiben is arra törekszik, hogy a megszokott élethelyzetekbe valamilyen apró csavart vigyen, amely megváltoztatja szereplői életét. A katalizáló esemény nem monumentális, viszont az eseménysorozat, amelyet elindít vele, sodró lendületű és magával ragadó. Az Age of Adaline elsőre nem tűnik Krieger „típusának”, ez betudható talán annak is, hogy forgatókönyvírója a hasonló érzelmes filmeket (Vissza hozzád. The Best of Me, Michael Hoffman, 2014; A Gentleman’s Game. J. Mills Goodloe, 2002) jegyző J. Mills Goodloe volt. Tempója és stílusa alapján akár egy korai Szabó István-film is lehetne, sokszor asszociáltam a Napfény ízére (1999), de óhatatlanul beugrott David Fincher Benjamin Buttonja is (The Curious Case of Benjamin Button, 2008).

adaline2

Adaline Bowman az 1900-as évek elején született, boldog gyerekkora volt, férjhez ment, született egy lánya is. Eddig minden tökéletesen átlagos. Nem sokkal azután, hogy a férje meghalt a háborúban, balesetet szenved, melyben még egy természeti jelenség is fontos szerepet játszik, és innentől fogva a 29 éves Adaline nem öregszik tovább. Lehet, hogy sok nő fohászkodna egy ilyen balesetért, ám az Age of Adaline bemutatja ennek árnyoldalát is. Fontos leszögezni, hogy ez nem egy időutazós-metódus, vagyis Adaline nem tudja rendbe hozni se a múltját, se a jövőjét, mert az idő továbbra is könyörtelenül halad előre.

Ebből az izgalmas alapötletből Krieger többet is kihozhatott volna, mint amennyi végül kikerekedett, érezni a kapkodást, s azt, hogy többféle elgondolkodtató mondanivalónak szerette volna megteremteni a táptalajt, ugyanakkor a humort és a romantikát is megfelelően akarta adagolni a filozófia köré. A végeredmény azonban, még ha dramaturgiailag gyenge is, roppant látványos és elragadó. Blake Lively Adaline szerepében végre nagyon különbözik azoktól a karakterektől, akiket eddig játszott. Az általában pimasz és nagyszájú lányok alakját sutba dobva elővette arisztokratikus és komoly karakterét, ami olyan jól állt neki, hogy ha halványan is, de néha az ifjú Cate Blanchett derengett fel előttem. Remekül megfogta Adaline gyötrődését, aki nem akar fiatal maradni, csendesen irigykedve nézi az utcán botorkáló, egymás kezét fogva csókolózó idős párokat, és szomorú, amiért megöregedett lánya unokáját kell eljátszania az emberek előtt. Mivel korábban a tudósok és a kormány is felfigyelt különleges fiatalságára, évekig menekülnie kellett, hogy ne essen kísérletezések áldozatául, éveket töltött távol a lányától, folyton váltogatta személyazonosságát, és olyannyira megszokta a menekülést minden és mindenki elől, hogy szinte rutinjává vált új személyigazolványt csináltatni. A film egyértelmű erőssége Adaline magánya, vagyis az, hogy mit kezd ez a sokat megélt nő a magánnyal, amely már-már társa lett az eltelt idő során. Ebbe a magányba szinte törvényszerűen belekeményedik, megközelíthetetlenné és némiképp menthetetlenné válik, és épp emiatt nem működik jól a szerelmi szál. Adaline társtalansága, úgyszólván kísértet-jellege, valamint az életébe bekerülni vágyó emberek dinamikája adja a film lényegét, épp ezért kissé történetidegen húzás, hogy a múltban kikosarazott komoly férfiakat egyből kenterbe veri a Michiel Huisman által igencsak színtelenül alakított Ellis. Találkozásuk eszményi, ám innentől kezdve Krieger nagyon elsieti az eseményeket.

adaline3

Az tökéletesen belefér, hogy egymásba szeressenek, randevúzgassanak, de számomra Adaline története a légből kapott megoldás és a happy end nélkül is teljesen értelmezhető lett volna. Ellis feltűnése után ugyanis a cselekmény egyértelműen abba az irányba halad, hogy Adaline felfedje titkát a férfi előtt és boldogan éljenek, s ezzel nem is lett volna gond, ha különleges „képessége” is megmarad mellé, mert „gyógyulásával” gyakorlatilag megszűnik a karakter lényege, sejtelmes időtlensége. Nem a boldogságot sajnáltam ettől a lánytól, de a film egy tökéletes tragédia, és a tragédiák sajátja, hogy bár megszakad tőlük a szívünk, mégiscsak olyan hatásmechanizmussal rendelkeznek, amelyhez foghatót egy szimpla happy end nem minden esetben pótolhat. Ha Adaline különleges képességét betegségként aposztrofáljuk, akkor pláne igaz ez, hiszen a halálos betegségekből sincs minden esetben visszaút. Ha nem lenne az utolsó fél órában az a bizonyos profin megcsinált fordulat (Harrison Ford karaktere lehengerlő), akkor nagy csalódás lenne a cselekmény. A fordulattól azonban nagyon egyedi töltetet kap a sztori, és bár ez is Adaline kiszámítható boldogságának ágyaz meg, kellően élvezhető és megható is egyben. Szurkolunk persze, hogy valakinek az oldalán megtalálja végül a nyugalmat, de ha Adaline-t egyfajta szimbólumként értelmezzük, akkor ennek tulajdonképpen nem nagyon lehetne megoldása, vagy legalábbis nem olyan, amellyel Krieger operál.

adaline1

Azt, hogy az Age of Adaline hibái dacára mégis maradandó élmény, többek közt Angus Strathie kosztümjeinek, valamint David Lazenberg operatőr festményeket idéző képeinek köszönhetjük. Az Adaline emlékeit bemutató flashback-epizódok plasztikus, higanyszínű árnyalatot kapnak, míg a jelenen az arany, a bordó és a zöld matt színei uralkodnak, ezzel megteremtve a tökéletes hátteret Adaline-nak, aki öltözködésével lépést tart ugyan a korral, hajviselete, szóhasználata azonban sejteti, hogy ő még a régi idők embere. Krieger koncepciója működött, és bár próbálták a hangsúlyt a szerelmi szálra helyezni, az Adaline és lánya közti beszélgetések sikerültek leginkább érzelmesre, hiszen, ha jobban belegondolunk, a nő tragédiája főleg abban gyökerezik, hogy mindenkit túlél, aki valaha fontos volt számára, épp ezért a nem-öregedéssel való együttélés végtelenségének szomorú felismerése hozta volna el az igazi katarzist.

*A címben található idézet Joseph Joubert-től származik

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.