„Nincs többé kamuzás” – mondogatják egymásnak egy szenvedélyes, részeg páros tagjai a dübörgő diszkó női vécéjének tucatnyi hölgy által ostromolt fülkéjében, miközben az egyikük angol akcentust mímel, a másikuk pedig még otthon hagyott menyasszonya puszta létét sem meri bevallani. David O. Russell legújabb alkotásában (Amerikai botrány. American Hustle, 2013) az igazság színfalak mögé bújtatása és a szövevényes tervek sikerét elősegítő personák felöltése egyszerre képezi az átverésen alapuló, bűnügyi filmeket idéző műfaji gerincet, valamint az egymást tépő és másokat magukhoz láncoló, pomádés frizurájú karakterek életfilozófiáját. A film mindezt igényes jellemkomikummal, a 70-es, 80-as évek fordulójának nosztalgikus és parodisztikus megidézésével, baba frizurák, klafa ruhakollekciók és a korszellemet megragadó zenei repertoár felvonultatásával tálalja.

Már a film felütésében érzékletessé válik az aprólékosságot követelő elrejtés motívuma, amikor a gömbölyded pocakú, kopaszodó Irving Rosenfeld (Christian Bale) reggeli rutinjába nyerünk bepillantást, amint a fésű és a különféle kenceficék segítségével, sebészi precizitással igyekszik elfedni csillogó kobakját, megpróbálva élethű hajkoronává varázsolni az odaragasztgatott szőrpamacsokat. A procedúrát követően szereplőnk egy lehallgató szobának berendezett lakosztályba érkezik, ahol egy rövid összetűzés eredményeként a vitapartner laza kézmozdulattal túrja szét Irving alapos munkával összeállított frizuráját. Nem véletlen ez a sajátos expozíció, hiszen a homlokzatok és a szerepek fáradságos eszkábálása, foltozása, valamint azok törékenysége, összeomlásuknak állandó veszélye végigköveti a film cselekményét.

A történet középpontjában a fent említett Irving, az alkalmazkodás és túlélés „művészetének” önjelölt mestere áll: tehetséges szélhámosként ruhatisztító üzletének vezetése mellett lopott és hamisított műtárgyak eladásával, valamint a hitelcsalás leleményes űzőjeként csőd szélén álló szerencsétlenek megkopasztásával tölti szürke mindennapjait. Életébe a personáját újra és újra megújítani képes Sydney Prosser (Amy Adams) hoz változást, aki szeretőként és üzlettársként is felvirágoztatja a megfásult svindler életét. Az expozícióban felvezetett, a házasságtörés és az átverések felhőtlen időszakát azonban megtöri a szintén a szemfényvesztés eszközeivel élő beépített FBI-ügynök, s ezzel a cselekmény új irányt vesz. A szélhámosokat letartóztató Richie DiMaso (Bradley Cooper) ügynök alkut ajánl nekik, belekényszerítve őket egy a megtévesztés eszközén alapuló szövetségi akcióba, emellett pedig (csakúgy, mint a már említett hajkócolás jelenetében) leleplező gesztussal mutat rá a felszín alatt megbújó, Irving és Sydney boldogságának útjában álló kapcsolati problémákra, az eddig rejtett, megtűrt, vagy csupán a személyes félelmek világában pislákoló, egymással szembeni bizalmatlanságok és tettetések maró jelenlétére. Irving a kételkedő szerető, az elképesztőbbnél elképesztőbb parancsokat osztogató ügynök és a végletekig ragaszkodó feleség hármasa közé szorul, párhuzamosan próbálva leépíteni az őt és Sydneyt elválasztó köntörfalazásokat, továbbá az FBI-utasításoknak megfelelően minél hatékonyabban felépíteni a korrupt politikusokat tőrbe csaló művelet homlokzatát, s mindezen törekvéseit elpalástolni igyekszik kíváncsiskodó, pletykás neje elől. Ez a kíméletlen feladat még megterhelőbbé válik, amikor az átverések egyik első megtévesztettje színre lép. Carmine Polito polgármester (Jeremy Renner) a nyitottság és az önzetlenség idealizált alakjaként lenyűgözi az állandóan színfalakat barkácsoló Irvinget, aki a megszervezett találkozók során a mit sem sejtő politikus bizalmába férkőzik. Carmine bizalma és a lassan őszinte barátsággá formálódó kapcsolatuk egyre elviselhetetlenebbé teszi Irving számára a tettetést, azonban az FBI-ügynök nyomására kénytelen a politikust is beépíteni a művelet homlokzatába, az ő kapcsolatait és jóhiszeműségét használva fel csaliként a többi nagy hal megfogására.

A film központi szálát és főszereplőit többé-kevésbé a 70-es és 80-as évek fordulóján az Államokban ténylegesen levezényelt eset, az Abscam-művelet és az abban közreműködő Melvin Weinberg története ihlette. Az ügy során az FBI számos politikai szereplőt csalt tőrbe olyan megvesztegetések nyilvánosságra hozásával, amelyeket maga a nyomozóiroda szervezett meg. A cél érdekében létrehozott fedőcég, valamint a befektetőkként az Államokba „látogató”, ügynökök által megtestesített közel-keleti sejkek segítségével több közszereplőt is sikerült rávenni arra, hogy rejtett kamerák kereszttüzében vegyék át a számukra felkínált kenőpénzt.

A történetet érdemes összevetni az egy évvel korábbi, szintén a megtévesztés motívumát középpontba helyező Argo-akcióval (Argo. Ben Affleck, 2012), amelynek szerkezetét a céltudatos feszesség jellemzi, a fikciós homlokzatok emelése, hihetőségének fenntartása pedig a szó szerinti túlélés egyetlen rendelkezésre álló eszköze. Az Iránban rekedő amerikai túszokat egy fikciós történetre támaszkodó álforgatást mímelve próbálják kimenteni az életveszélyből, a cselekményt pedig végigkíséri az állandó feszültség, a lelepleződés esélyének folyamatos jelenléte. Ben Affleck alkotásában a filmkészítés és a történetmesélés intézménye úgy jelenik meg, mint a politikai konfliktusok fölé emelkedő, szögesdrótokat és aknamezőket átlépő, életeket megmentő globális nyelv, amely még a marcona iráni határőröket is képes lefegyverezni. Ez a Hollywood-mimikri egyszerre mutat rá a filmgyár mögötti érdekek és eszközrendszerek összefüggéseire, és arra, hogy még a legsablonosabb fikciós történet (esetünkben az álforgatás alapját képező Argo című science fantasy) is jelentős hatást gyakorolhat a valóság szereplőire. Az Argo-akcióban és az Amerikai botrányban is a szereplők motivációinak és a drámai konfliktusoknak mindvégig markáns epicentruma marad a megtévesztés, ugyanakkor, míg az előbbiben ez a siker záloga, addig az utóbbiban az önámítás, az igazság előli menekülés és a kényszerű csalás kelléke, amelytől a karakterek a film előrehaladtával egyre inkább szabadulni szeretnének.

Russell saját szájíze szerint kezeli a megtörtént eseményeket, valamint az abból felépített műfaji keretet. A bűntényeket a talpraesett tolvajok és a leleményes szélhámosok szemszögéből bemutató, a zsákmányszerzés megtervezését és a „balhé” kivitelezését részletesen feltáró heist, illetve caper film az, amely szerkezetet és több jellegzetes elemet kölcsönzött az Amerikai botránynak. Ugyanakkor, dacára annak, hogy a cselekményben szerepet kapnak a lépésekre lebontott tervezés, a kivitelezés feszültséggel teli epizódjai, valamint az előre nem látott becsúszó hiba és a nézőt is megvezető fordulat jellemző építőelemei, Russell a hangsúlyt mégsem ezekre helyezi. Míg az olyan filmekben, mint a Nagy balhé (The Sting. George Roy Hill, 1973), Az olasz meló (The Italian Job. Peter Collinson, 1969) vagy akár az Ocean’s eleven széria (Steven Soderbergh, 2001, 2004, 2007), a szajré megszerzésének leleményes, fordulatos és látványos metódusai kapnak központi szerepet, addig az Amerikai botrányban elsősorban a karakterek és a közöttük fennálló viszonyrendszerek kerülnek a fókuszpontba. Maga a „balhé” csupán játszótere az egymással szembekerülő, egymásra reagáló karaktereknek, a tervek részletei helyett fontosabbá válnak a megbeszélések során kirobbanó konfliktusok, viták, a pártfogásokból és a szembeszállásokból kirajzolódó drámai erővonalak mintázatai. A cselekmény előrehaladásában mindvégig lényeges marad az Abscam-művelet szála, ezt azonban csak a karakterek interakciói töltik meg feszültséggel. Pont ezért úgy érezhetjük, hogy az FBI-akció kissé elszürkülő vonalvezetését és annak műfaji elemeit úgy kényszerítik rá a színes karakterrajzokat nyújtó jelenetekre, mint ahogy DiMaso erőlteti a sejkes átverések levezénylését Irvingre.

Épp ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a karakterek, a színészi játék és a dialógusok képezik a film legerősebb oldalát. Christian Bale Irvingje szánalomra méltó zseni nagy szívvel és még nagyobb pocakkal, aki minden empátia nélkül húzza le az elkeseredett szerencsétleneket, saját alávalósága elől pedig a „tökéletes apa” vágyott szerepébe kíván menekülni. Sikamlós bőrű túlélőként gondol magára, aki minden nehéz szituációból ki tud csusszanni, ugyanakkor felesége pórázából mégsem képes szabadulni. Irving tragédiája abból fakad, hogy olyan tehetséges csalóvá vált, hogy végül önmagát is képes újra és újra becsapni: hárít, elleplez, tagad, nem képes szembenézni a valósággal. Mindezt viszont ő is érzi, feleségét pedig – akit minden igyekezete ellenére sem tud elhagyni – mintegy jogos büntetésnek, vagy, ahogy ő fogalmaz: „karmának” tekinti, akinek nem kívánt ölelésében vezekel. Így válhat a túlélés művészetének zsenije egy önveszélyes, butuska nő játékszerévé, aki férje minden gyengéjét (többek közt a sokat emlegetett, egyszerre édes és rothadt szagot árasztó körömlakkot) kihasználva rántja vissza ágyába újra meg újra Irvinget. Ez a precíz, minden részletre figyelő, szemüvegét és haját rendezgető figura rajongással fogadja Sydney-t, aki előtt végre minden félelem és szégyenérzet nélkül önmagát adhatja, és mélységes megvetéssel tekint az őt ugráltató, akaratos, fejben olykor kissé lassú DiMaso ügynökre. Az egyes szerepek kedvéért a testét újra és újra átfaragó Bale jelen metamorfózisa is remek eredményt hozott: az elmúlt években drogos bokszedzővé fogyó és kigyúrt Batmanné terebélyesedő színész hanghordozásában, gesztusaiban és aprócska mozdulataiban is érzékletesen adja vissza az Irvinget ihlető Melvin Weinberg alakját.

A feleség, Rosalyn (Jennifer Lawrence), életteli ösztönlény, önveszélyes, életképtelen, de mégis ellenállhatatlan. Túl egyszerű lélek ahhoz, hogy ne legyen őszinte, és pont ebből fakad magával ragadó ereje. Férjével, a géniusszal ellentétben nem tud precíz fedőtörténetekkel előrukkolni, saját hibáit átlátszó, mégis ellentmondást nem tűrő magyarázatokkal hárítja el, a vitákban pedig ösztönösen képes rátapintani vitapartnerének gyenge pontjaira. Míg a többi karakter saját érzéseit és gondolatait minél jobban próbálja elfedni, Rosalynból (és úgy tűnik, hogy az őt játszó Jennifer Lawrence-ből is) szinte minden kontroll nélkül, szabadon törnek fel a tüzes, elemi erejű reakciók.

Sydney Irvinghez hasonlóan a túlélés mestere, ugyanakkor tudatában van, hogy felvett szerepei csupán mély dekoltázsú álruhák, melyeket csak a köntörfalazásoktól teljesen mentes, intim kapcsolatokban lehet vállfára akasztani. Ezért is kezd kételkedni szeretőjében, mikor annak önámításai beszüremkednek viszonyukba. Amy Adams karaktere a tettető maszkok levetésére vágyik, de azzal is tisztában van, hogy ezek nélkül sebezhetővé válik. Ezért is próbál óvatosan megnyílni újdonsült üdvöskéje, DiMaso előtt, aki azonban képtelen viszonozni ugyanezt. A Bradley Cooper által megformált ügynök a film talán legkomikusabb alakja, aki saját szánalmas élete elől menekülve próbálja meg felölteni a magabiztos nagydumás szerepét, aki minden helyzetben nyeregben érzi magát, és mindig eléri azt, amit akar. Ha valami nem az általa eltervezett módon halad, akkor viszont gyerekes módon tombolni kezd, megaláz másokat, harci üvöltést hallat, és előszeretettel ragad telefont, hogy azzal verje össze ellenkező főnöke fejét. Cooper játéka kifejezetten szórakoztató, ahogy ide-oda vált a hivalkodó, magyarázkodó és főnökösködő akarnok és az értetlenül, nyitott szájjal bambuló szerencsétlen között. DiMaso – Irvinghez hasonlóan – az önáltatás mestere, akinek szemei előtt távoli, sikerekkel teli célok lebegnek, míg otthon szánalmas figuraként bújik el családja elől a fürdőszobába, hogy ott magányban, csavarókkal teli frizurával fogyassza el vacsoráját, egy telefonbeszélgetés során óvatlanul, a menyasszonya füle hallatára, dadogva tagadja le jegyese létezését, és még azt a fránya akváriumszűrőt sem képes megjavítani, amiről édesanyja olyan hevesen panaszkodik naphosszat. DiMaso legnagyobb tragédiája, hogy a világot akarja átverni, miközben csak önmagát csapja be.

Russell előző két filmjéhez hasonlóan tehát itt is a karakterek közötti interakciók és viszonyrendszerek állnak a középpontban. Ahogyan A harcosban (The Fighter, 2010) és a Napos oldalban (Silver Linings Playbook, 2012), úgy az Amerikai botrányban is a családi közeg játszik lényeges szerepet a történet központi vonalvezetésében, bénító problémák és konfliktusok melegágya, amibe a főhősök egyszerűen beleragadnak. Csak külső hatásoknak köszönhetően – melyek közül kiemelt fontosságot kap a talpraesett, aktív nő figurája – tudnak elmozdulni sikertelen röppályáikról és változtatni a fojtogató körülményeken.

Ugyanakkor, míg a két korábbi alkotásban a főhősök ilyen törekvései a cselekmény és a dramaturgia szempontjából is kiemelkedően fontos eseménysorban és záró jelenetben csúcsosodnak ki, addig az Amerikai botrányban kissé más a helyzet. Mickey edzéseinek gyümölcse, a bokszkarrierjének csúcsát jelentő világbajnoki meccs megnyerése (A harcos), valamint a Pat és Tiffany közös táncóráinak köszönhető versenyen elért siker (Napos oldal) egyszerre bizonyítéka és eredménye annak, hogy a hősökkel kapcsolatos, illetve az őket övező családi és baráti problémák megoldódtak. Az Amerikai botrányban ugyanakkor az Abscam-szál lezárása nem lesz ilyen csúcspont, a bevetett fordulat is inkább csupán a bevett műfaji papírformának felel meg, nem okoz katartikus meglepetést. Irving szempontjából sokkal meghatározóbb az a jelenet, mikor a köntörfalazást félretéve megnyílik és bevallja az általa mélyen tisztelt Carmine-nak, hogy tőrbe csalta. Irving ebben a jelenetben félretesz minden hárítást és hazugságot, és őszintén vállalja tetteiért a felelősséget, így törve ki saját önámításának ördögi köréből. Ez a „győzelem” azonban nem jár fényes dicsőséggel, az őszinte megnyílás után Irvingnek Carmine ökölcsapásain és a megtévesztett politikus családjának gyűlölettel teli szitokszavain keresztül kell átküzdenie magát, hogy visszajuthasson Sydney ölelő karjaiba.

Bár a karakterek közötti konfliktusok rendeződni látszanak, a film végkicsengése mégsem lesz minden szempontból makulátlan happy end. Az Abscam-szál lezárásának nincs igazi győztese, csupán kisebb és nagyobb vesztesei lesznek, a párkapcsolatokat övező nehézségek pedig meglepően gördülékenyen terelődnek új irányba. Rosalyn, bár férje szeretőjének megpillantását követően harcias, házastársi kitartását bizonygató vitát kezd Sydneyvel, a párbeszédet követően egyből újdonsült maffiózó kedvese karjaiba menekül, Sydney és DiMaso flörtsorozatának pedig az első őszinte, minden mímeléstől mentes önvallomás, valamint az azt követő kanos közjáték vet véget. Ezeket követően más alakzatokba rendeződnek a párkapcsolatok, a korábban hazugságokra és önáltatásokra épülő állapotok felbomlanak, és egy „őszintébb” konfiguráció váltja fel őket. Ugyanakkor Irving utolsó szavai („a túlélés művészete egy soha véget nem érő történet”) ugyanannyira tekinthetők a film végére dobott, gyorsan összeeszkábált bölcseletnek, mint egy olyan megnyilatkozásnak, amely az éppen fennálló helyzet állapotszerűségét hangsúlyozza. Vagyis, a megtévesztés nem kopott ki a túlélés eszköztárából, csupán pillanatnyilag háttérbe szorult, a karakterek között kialakult kapcsolatrendszerek pedig szintén csak a jelen körülmények között érvényesek, s ki tudja, mit hoz a jövő. Pont ezért úgy tűnhet, hogy a film utolsó képkockáin Sydney által újra feltett, Irvinggel közös kedvencnek tartott Duke Ellington-lemez is juthat még a Rosalyn által kukába vetett körömlakk sorsára.

Összegezve: az Amerikai botrány alaposan kidolgozott karakterek szórakoztató maszkabálja, ízes párbeszédek és helyzetkomikumok gyűjtőhelye, ám a cselekményvezetésbe beszűrődő kisebb-nagyobb műfaji és narratív kényszermegoldások igencsak szellőssé és ezért több szempontból is felejthetővé teszik a történetet. A film ugyanakkor számtalan apró, zenei vagy képi utalásokba rejtett poénnal szórakoztatja figyelmes nézőjét: például a gengszterfilmek egyik nagy alakja, Robert De Niro Scorsese-keretes szemüvegben toppan a filmbe, egy rövid képsorban pedig az üzleti vacsorára igyekvő, kiöltözött DiMasót és Sydney-t láthatjuk, akik egy felrobbanó reflektor füstjéből előlépve mintha a Szombat esti láz (Saturday Night Fever. John Badham, 1977) táncparkettjéről érkeztek volna. Ennyi színesség alapján azt mondhatjuk, hogy Russell filmje olyan kívánt lenni, mint DiMaso főnőkének, Stoddard Thorsennek a vissza-visszatérő röhejes lékhorgász története, amely nem attól válik komikussá és emlékezetessé, hogy ütős csattanó zárja le, hanem pont attól, hogy sosem érünk a végére, csak befejezések és tanulságok sorjázásának, játékának lehetőségét nyitja meg. Az Amerikai botrány azonban olyannyira meg kívánt felelni a műfaji és a szerkesztési előírásoknak, hogy még erőteljes karakterei és humora sem feltétlenül képes parókaként elfedni a cselekmény kopaszodó kobakját.

Hozzászólások

hozzászólás