Óriási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, melyet sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak; és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől-egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.

Vizualitás, képtechnológia

Ez a film valójában egy elronotott attrakció mozi, hiszen a vizuális élményért lehet megnézni, akár többször is persze, lehetőleg mindenféle mozitechnológiai köntösben: hagyományos, kétdimenziós, majd 3D, digitális 3D illetve IMAX 3D kivitelben is. Ez nagyjából mindent el is mond az egészről: technológiai filmről van szó; a háromdimenziós diegézis hasonszőrű hangtechnikával megspékelve homogén módon tátott szájú közönséget indukál, akik olyannyira elmerülnek a vizuális gyönyörhalmazban, hogy nem is kell odafigyelniük semmi másra. Kétségtelen, hogy a háromdimenziós mozi révbe ért: Cameron hihetetlen jól időzítette forradalmi technológiájának entré-ját, hiszen ezt a filmet egyszerűen nincs miért letöltögetni – értelmetlen minden fájlmegosztási trükk, ezt bizony moziban kell látni, nincs mese. Ha van tehát ma mód arra, hogy a filmipar visszacsábítsa a moziba a népet, az bizony az Avatar minősége, ami egyszerűen a mozi falain túl nem tud működni jelenleg.

Cameron ebben az aspektusban egyszerűen felülmúlhatatlan: igen, tényleg tökéleteset alkotott! A na’vik bőrének textúrája, a szemük, a gesztusaik, a mimikájuk, a szőrszálaik, a mozdulataik egyszerűen minden jelenkori számítógépes grafikán ill. megjelenítési technikán túlmutatnak. Fantasztikusan részletgazdag képeket kapunk, ahol a parázs levegőbe röppenő részecskéinek kihunyása is, röppályája is tökéletesen van elénk tolva. A fény-árnyék játéka egyszerűen hibátlan, a mélység érzékeltetése olyannyira fantasztikus, hogy azonnal kapaszkodik a néző, nehogy lezuhanjon, a fotorealisztikus képek összefésülése a hiperrealisztikus CGI szekvenciákkal észrevehetetlenül simulékony, szemet gyönyörködtető. Nem lehet mást tenni, olyan mértékű vizuális tobzódásban van része az embernek, mely méltán nevezhető valós moziélménynek. Nincs menekvés, olyannyira lenyűgöző minden, hogy nincs értelme tiltakozni vagy kukacoskodni. Ha mégis megtennénk, akkor a súly/talanság reprezentációs anomáliáját lehetne említeni, hiszen míg folyamatosan döngölik a fejünkbe, hogy Pandorán bizony más gravitációs körülmények vannak, mint a Földön, azért az mégiscsak érdekes, hogy ez a fránya jelenség másképpen hat a kék lények testére, mint az emberekre vagy a fauna egyéb kellékeire. Spongyát rá, merthogy csupán eleinte tűnhet fel ez az apróság, a későbbiekben ezt vagy korrigálják, vagy egyszerűen megszokjuk.

Történet/narratíva

A legenda szerint Cameron minimum egy évtizedet kotlott a projekten, de persze nem a történeten és a figurákon, hiszen azokat készen kapta. Több helyről is, és nyilván mindenki fel fogja magának fedezni privát narratíva-patakocskájából a leginkább passzentos sztori-lelőhelyet: Farkasokkal táncoló, Az utolsó szamuráj, Pocahontas, Erdőhold, és lehetne folytatni a sort. Tulajdonképpen nem is az a probléma, hogy kétségtelenül nagy hatású történetekből építkezve születik meg az Avatar sztorija, inkább az, hogy Cameron egészen nyilvánvalóan nem is akar semmit a történethez hozzáadni. A narratíva jól láthatóan alibi, vagy méginkább szükséges rossz, mert ugye nélküle még ma sem nagyon lehet filmet forgatni. Mindegy is, legyen benne Cameron-féle tanmese (most éppen nagyon zöld), legyen benne “tökös csaj” (Weaver mellett most még kettő besegít), megtérő hős (most éppen nagyon kék, még A mélység titkánál is kékebb talán), és persze dobhártyaszaggató és retinaégető robbanások, csihi-puhi, mindez pedig az előrehaladott technológia vs. primitív társadalom harca mézes-mázába mártogatva.

Összességében tehát Cameron dolgozata kiegyensúlyozatlan: a képtechnika, a vizualitás jelenleg valóban felülmúlhatatlan, forradalmi, és csúcsrajáratott, azonban egy végtelenül unalmas és semmitmondó, rossz arányérzékkel és egyáltalán rossz érzékkel összetákolt narratíva párosul hozzá. Így egy közepes minőségű munka került a mozikba, és egyáltalán nem véletlen, hogy szinte mindenki csak a látványról áradozik, és a történetet leginkább megbocsátható botlásként emlegetik. Csakhogy filmről van szó, ahol látvány és narratíva (ha már játékfilmnek becézzük a kicsikét) kéz a kézben jár, így ha az egyik a másik rovására megy, akkor nem lesz kerek egész a produkció. Az Avatar esetében olyan végletesen más minőségekkel találkozunk, hogy az szinte zavarbaejtő. A filmtörténet nyilván csak a szépre fog emlékezni. Az pedig ebben az esetben a technológia, semmi más.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Dragon Zoltán a Szegedi Tudományegyetem Amerikanisztika tanszékének oktatója. Kutatási területei a digitális kultúra és elmélet, a filmelmélet, a filmadaptáció, és az elméleti pszichoanalízis. Könyvei: The Spectral Body: Aspects of the Cinematic Oeuvre of István Szabó (2006), Encounters of the Filmic Kind: Guidebook to Film Theories (Cristian Réka M.-mel közösen, 2008), és Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és film dialógusa (2011). Az AMERICANA ? E-Journal of American Studies in Hungary folyóirat és az AMERICANA eBooks alapító szerkesztője, valamint a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője. Webhely: www.dragonweb.hu Email: dragon@ieas-szeged.hu