Az internet hőskorában élve örülhet a rendező vagy a moziüzemeltető, ha akad egy-egy teltházas előadás. Szerencsére azért ma sem vagyunk híján a tömegeket megmozgató premiereknek, ám ha magyar filmről van szó, akkor ott valami igazán különlegesről beszélhetünk. Márpedig Reisz Gábor diplomamunkája (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, 2014) az az alkotás, amit a Moszkva tér (Török Ferenc, 2001) óta várt a közönség.

Generációs filmet nehéz úgy készíteni, hogy célba találjon a mondanivalója, vagy, hogy azonosulni lehessen a karakterekkel, főleg, ha nem pesti az ember. A főváros nyújtja ugyanis a legtöbb lehetőséget, hogy tükröt mutasson az adott nemzedék számára, ám ezzel ugyancsak leszűkíti a célközönségét. Ennek ellenére a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan remekül megalkotott karaktereivel és mondanivalójával szinte bárhol, bármikor nagyot üt. Egy igazi hangulatmozi, amelyre ha beül valaki, szinte biztos, hogy elégedetten jön majd ki.

van.1

A 29 éves Áron (Ferenczik Áron) nemrég végzett az ELTE filmelmélet szakán, de esze ágában sincsen dolgozni. Szülei fizetik az albérletét, édesanyja írja az önéletrajzát, ráadásul épp most szakított vele a barátnője (Jakab Juli). Diplomája egyébként sem ér semmit, legfeljebb mosogatni mehet el vele. Születésnapján annyira berúg, hogy apja hitelkártyájával vásárol egy repülőjegyet Portugáliába. A kérdés már csak annyi: menjen vagy maradjon?

Áron mindig is céltalanul bolyongott, nem csinált soha semmi érdekeset, de ezzel tisztában is van: tudja jól, hogy ha egyszer csak összeesne és meghalna egy forgalmas utcán, akkor az égvilágon senkinek nem tűnne fel. Erről szólnak a kezdő képsorok is, amelyek ugyan szórakoztatóak, mégis sokan magukra ismerhetnek benne, így leginkább egy fáradt félmosoly kerül az arcunkra. De igaz ez a film többi részére is: bár vígjáték, sokszor melankolikus hangulatba csap át, amelyet aztán felold egy humoros vagy abszurd szituációval.

van.2

A szürke és jelentéktelen főhős azonnal belopja magát a szívünkbe, de a család többi tagja – a folyton takarító apuka (Kovács Zsolt) és a magyar termékeket preferáló anyuka (Takács Katalin) – is ismerős lehet. Áron gimi óta ugyanazokkal a srácokkal lóg, akik a beszélgetéseik során olyan kortárs problémákat vetnek fel, mint például a külföldön való elhelyezkedés vagy a multik helyzete. Diskurzusok és monológok egymásutánja és egymásba folyása tárul elénk bravúros módon, a néző szinte kapkodja a fejét. A közhelyeket és a gépiességet kerülve, teljesen hitelesek, még csúnyán is úgy beszélnek, mintha valódi lenne, nem pedig a filmekre jellemző erőltetett szitkozódással. Fikciós voltát persze nem takargatja a film, gyakorta látunk kamerába nézést vagy játékot a képen kívüli hangokkal. Áron képzeletbeli világa pedig szürreális élvezetet ad.

Végül Áron úgy dönt, elutazik Portugáliába. Szülei kérdésére, hogy mihez fog ott kezdeni, azt válaszolja: semmit. De szembesül a valósággal, a felnőtt világgal, hogy igenis munkába kell állnia, azonban igényeinek teljesen ellentmondó állást kap egy recepción. Majd úgy tűnik, legalább a magánéletében helyrejönnek a dolgok, amikor megismeri az egzotikus szépségű Mariát (Maria Leite), de hamar elmúlik a fellángolás. Egy napon pedig munkahelyével is végez, gyorsan összepakol és „hazafut”. Futását Budapesten is folytatja, végül truffaut-i végkifejletben (Négyszáz csapás. Les quatre-cents coups, François Truffaut, 1959) szalad a semmibe és hozza létre az utóbbi idők egyik legjobb „vége” főcímét.

van.3

Reisz Gábor alkotásában sokféle műfaj és stílus keveredik, a végeredmény mégis (vagy éppen ezért) egyedülálló. Humora és dialógusai Woody Allent idézik, míg főhőse az európai modernista filmművészet kallódó alakjaira emlékeztet. Akár már most kijelenthetjük, hogy beírta magát a magyar filmtörténetbe. Túlzások és erőltetett poénok nélkül sikerült hiteles társadalomkritikát bemutatnia, kerülve a közhelyeket és a szájbarágós magyarázatokat. Olyan szimbólumokat használ, amelyek egyszerűek, mégis nagyszerűek (például a vezetékes jelenet), megoldást még véletlenül sem kínál fel a keletkező problémákra. Áronnak nem jön össze a „portugál álom”, miután hazajön, nem lesz új munkája és a szerelme sem teljesül be. Csak folytatódnak a szürke hétköznapok, a családi ebédek, a reggelig tartó bulik. Ahogyan az életben, itt sincs lezárás.

A színészek többsége amatőr vagy csak félprofi, sokan kvázi saját magukat játsszák, és éppen ezért nem is zavaró a profizmus hiánya. Ráadásul akad egy-két ígéretesnek tűnő fiatal színészpalánta, például az Esztert megformáló Jakab Juli, akit Török Ferenc új filmjében, a Senki szigetében (2014) nagyobb szerepben is láthatunk. A szülőket alakító Takács Katalin és Kovács Zsolt természetesen remekelnek, sikerült a rendezőnek kihozni belőlük a legjobbat. Az alacsony költségvetés ellenére nem lehet okunk panaszra a látvány terén sem (köszönhetően az olykor különleges kameraállásoknak), amely szintén Reisz érdeme, akárcsak a forgatókönyv és a minden dallamával odaillő zene is.

van.4

Budapest igazi arcát láthatjuk, nem a közhelyes, sokat mutogatott épületeket, tereket. Így főként a pesti nézők tudnak azonosulni, de egy vidéki is legalább újabb oldalát ismerheti meg a fővárosnak. Néhány snitt erejéig bepillantást nyerhetünk az utóbbi évek fontosabb eseményeibe: a diáktüntetésekbe, a politikai demonstrációkba, de ezeket csak jelzésértékűen mutatja a direktor. Nem foglal állást, inkább a hétköznapi problémákra koncentrál, mint a busz után futás, vagy a BKV ellenőrök fenyegető aurája. Az Áronban felmerülő „Miért félek, ha van bérletem?”-kérdést és jelenséget bizonyára már sokan átéltük. Ezek ugyanúgy szerves részei életünknek, mint az aktuális politikai vagy társadalmi kérdések – csupán nem foglalkozunk velük annyit. Szintén szerepet kap a szakítás utáni állapot, a szenvedés, a magány átvészelése – Áron módjára.

Áron a film rendkívül érdekes karaktere. Színre viszi a bölcsész mint szakadt ruhás naplopó sztereotípiáját. Stílusát tekintve egy magának való, furcsa srác. Hol az orra alatt mormol néhány szót, hol pedig hosszas monológban fejt ki mindent, ami éppen eszébe jut, bármekkora baromság is legyen az. Spontán játéka és kócos fürtjei szinte még vonzóvá is teszik, ám szerencsétlen fiú nem ért túlságosan a nőkhöz… Áronnal lehet azonosulni, hiszen olyan esetlen és hétköznapi figura, mint amilyenek mi vagyunk. Szüleitől régóta szeretne függetlenedni, de a velük összekötő vezetéket neki kell kihúznia a konnektorból. Exbarátnője „szellemétől” is csak sokadjára szabadul meg, miután az utolsó hajszálát is kiszedte a lefolyóból. Egy olyan generációt képvisel (állástalan harmincasok), amely a gyereklét és a felnőtté válás között helyezkedik el a céltalanság közegében. Életének legnagyobb kihívásai közé tartozik a gyerekkori ellenséggel való újbóli szembesülés vagy az állásinterjú a HR-essel. A vele történő dolgok mégis különlegessé teszik, pedig apró, jelentéktelen események sorozata veszi őt körül. Ám a tejföl vásárlása vagy a pótdíj befizetése is szinte hihetetlen fordulatokat vesz, persze a realitás talaján maradva.

van.5

Éppen ez a VAN erőssége. Az egyszerű, de korántsem rossz történet mellé nagyszerűen ábrázolt élethelyzeteket sorakoztat, amelyek bárkivel megtörténhetnek, de mégsem tulajdonítunk nekik nagy jelentőséget. Ha jobban értékelnénk az efféle történéseket, rájöhetnénk, hogy mindenki életében VAN valami érdekes. Erre hívja fel a figyelmet a film címe és Reisz Gábor is.

A kezdeti negatív visszhangnak örvendő új Filmalap[1] létrehozása óta ez a második olyan vígjáték (az első Zomborácz Virág Utóélete [2014]), amely igényes, szerethető és nemzetközi téren is sikeres.[2] Nem tökéletes film, megvannak a hibái, hiszen nem mindenki számára kielégítő a nyitva hagyott befejezés, vagy kifejezetten idegesítőnek tarthatnak egyes szereplőket. Sőt, talán néhány poént többször süt el, mint kéne (egymás mellett elbeszélések), de egyáltalán nem mondható monotonnak vagy önismétlőnek. Egy lendületes, fiatalos és páratlan film.



[1] Gőzsy Kati: Vajna a központosított Filmalap élén, http://index.hu/kultur/cinematrix/ccikkek/2011/05/02/filmalap/ (2014.11.21.)

Hozzászólások

hozzászólás